előfizetésem
Hírlevél
A Hamupipőke testhorrort csak azoknak ajánljuk, akik szeretnek borzongani
Skandináv megoldás érkezett Hamupipőke történetére, itt A csúf mostohatestvér, mely sokak szerint A szer kistestvére, de horrorisztikus elemek tekintetében egyértelműen több erőt mutat.
A csúf mostohatestvér és a tavalyi év botrányfilmje, A szer két merőben eltérő világban játszódik, mégis ugyanarra a kérdésre keresi a választ: mennyit ér a szépség, és mi marad belőlünk, ha mindent feláldozunk érte? A két film közötti párhuzamról már videót is készítettek, persze nemcsak ezért érdemes megnézni az új testhorrort. A fiatal norvég rendezőnő, Emilie Blichfeldt intenzív és felkavaró filmje ugyanis a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál és a Sundance programjában is szerepelt.
Hamupipőke-szindróma
Hamupipőke története nem csupán egy népszerű mese, hanem pszichológiai értelemben is számos réteget tartalmaz, melyek a személyiség fejlődéséhez, a kötődési mintákhoz és a társadalmi elvárásokhoz kapcsolódnak. A pszichológiai háttér egyik kulcsfontosságú értelmezése a „Hamupipőke-komplexus” vagy „Hamupipőke-szindróma” fogalma. Ez a jelenség arra utal, hogy egyesek tudatalatti módon azt gondolják, hogy saját erőfeszítéseik és tehetségük önmagában nem elegendő a boldogság eléréséhez.
Ehelyett egy külső „megmentőre”, általában egy erős személyiségű vagy gondoskodó partnerre vágynak, aki átvállalja a felelősséget. Egyrészt ez azt tükrözi, hogy bizonyos nevelési minták – például a túlzott védelem vagy az elvárások hiánya – arra ösztönzik a személyt, hogy a saját döntéseit és sikereit folyamatosan aláássa, miközben a gondoskodás és a megmentettség élményét keresi.
Hollywood provokatív filmekkel lázad a szépségideálok ellen, a való világban mégis sokan mindent feláldoznak a tökéletes külsőért
A csúf mostohatestvér más dimenzióba helyezi az alaptörténetet azzal, hogy a hagyományosan kapzsinak, butának és csúnyának beállított „betolakodót” helyezi a történet középpontjába. Az ő szemszögéből Hamupipőke nem a jó és kedves szépség, hanem a fennhéjázó „szép lány”, aki lekezelően, alattvalóként bánik rosszabb adottságú társaival és bármire képes az érvényesülés érdekében.
A film másik központi témája a „beauty horror” koncepció, amely a testhorror esztétikájából és a „beauty is pain” – azaz a szépség fájdalom/a szépségért meg kell szenvedni – doktrínájából merít ihletet. A történet személyes élményeken alapul, hiszen a rendező éveken át tartó, testképpel kapcsolatos küzdelmein keresztül tanulta meg, hogy az elérhetetlen szépségideálok elérésének milyen fizikai és lelki ára van, különösen a fiatal nők esetében. Elvira, a csúf mostohatestvér történetén keresztül megpróbálja megidézni és a nézővel is érzékeltetni azt a fájdalmat, amit a túlzó szépségkényszer jelent.
Görbe tükör a mai társadalomnak
A történetet több klasszikus meseelem szövi át, különösen a testhez és szépséghez kötődő motívumokat veszi át Hamupipőke történetének a Grimm-testvérek által lejegyzett változatából – ahol például a mostohatestvérek kárt tesznek magukban, hogy beleférjen a lábuk az üvegcipellőbe. A filmben megjelenített mese nem egy meghatározott korhoz kötődik, hanem az „egyszer volt, hol nem volt” időtérben játszódik, hangsúlyozva ezzel azt, hogy bár a témák ma is aktuálisak, gyökereik a generációkon átívelő kulturális hagyományokban rejlenek.
A Kiút az elmúlt évek legjobb misztikus-horrorsorozata, amiért Stephen King is odavan
A látványvilág az 1960-as és 70-es évek kelet-európai mesefilmjeiből merít ihletet, melyeket a nyers realizmus, a gótikus díszletek és a természetes fények jellemeznek. A rendező szorosan együttműködött a jelmeztervezővel is, hogy az ikonikus, Disney-féle sziluettek mellett a 19. század végének esztétikai jegyeit is beemelje, mivel ebben a korszakban kezdett megjelenni a kozmetikai sebészet.
Az elképesztő helyszínek – mint a lengyel Gołuchow kastély és egy cisztercita kolostor tereiben felépített, meghitt bálterem – tovább erősítik a kulturális örökség iránti tiszteletet és annak megőrzésének fontosságát. Zenei világát a 70-es évek klasszikus dalai ihlették, majd a vágási fázisban a filmbe modern, ironikus réteget is csempésztek, így a régi és a mai hangzás egy lenyűgöző, időtlen szimfóniát alkot.
A főszereplő, Elvira megformálásában Lea Myren alakítása vált kulcsfontosságúvá: karaktere egyszerre küzd a szépségideál okozta testi és lelki fájdalmakkal, mégis megmutatja az egyéniségét és a túlélés iránti vágyat. A történet új felfogása nem a hagyományos jó és rossz közötti kettősséget kívánja erősíteni, hanem arra világít rá, hogyan rejlenek a múltban is olyan társadalmi és gazdasági okok, amelyek egykor a nőket kényszerű férjkeresésre, mint életbiztosításra kényszerítették – ma pedig ezek az okok az elvárások és a szépség normái révén hatnak ránk.
Ebben a világban, ahogy ma is, a szépség nemcsak kívánatos, hanem elvárt, a társadalmi rang és az anyagi jólét múlik rajta. Elvira egyre kétségbeesettebben próbál megfelelni ennek az elvárásnak, mígnem küzdelme a szebb és jobb önmaga elérése érdekében teljesen felemészti őt. Emilie Blichfeldt filmje egy rendkívül személyes, társadalmi kérdéseket feszegető újragondolása a klasszikus mesének, mely a tradicionális történetek időtlen üzenetei révén egy modern, mégis misztikus világot teremt, amely a mai lányok és nők számára is inspiráló üzeneteket hordoz.