Agrármérnöknek tanult, légiutas-kísérőként dolgozott, majd a pandémia közepén – szinte egyik pillanatról a másikra – az ország egyik legnépszerűbb tartalomgyártójává vált. Sápi Vivien őszinteségével, önazonos humorával és végtelen energiájával gyorsan beszippantotta a közönséget: mára a GLAMOUR Women of the Year Az év közösségi média-sztárja díj birtokosa, a Sztárbox ringjének elszánt harcosa, és nem mellesleg egy olyan inspiráló személyiség, aki a legnagyobb pörgés közepette sem felejtette el, honnan jött.
Ezeket láttad már?
Nemrég tért vissza egy felejthetetlen, amerikai solo-utazásról, mi pedig kihasználtuk az alkalmat, hogy egy igazán átfogó címlapinterjúban beszélgessünk vele a friss élményeiről, a Sziget Fesztiválon pedig exkluzív képeket készítsünk róla. Sápi Vivien mesél a karrierje kezdetén felmerülő dilemmákról, a tévézés iránti szenvedélyéről, valamint arról, hogyan lehet megőrizni a belső békét ebben a rohanó világban.
Most voltál életedben először a Sziget Fesztiválon. Hogy érezted magad, milyen élmény számodra?
Nagyon kíváncsi voltam rá, mert annyira népszerű, rengetegen jönnek külföldről is. Valamiért ez eddig kimaradt az életemből, alapvetően nem voltam soha az a nagy fesztiválozós típus, inkább csak vidéki rendezvényekre ugrottam be egy-egy napra, teljes hetet soha nem nyomtam végig.
Nem igazán szeretem a nagy tömeget, de ha van egy-egy olyan koncert, ami nagyon érdekel, akkor azért szívesen kimegyek. Fantasztikus látni a Tiktok-trendek hatását a Szigeten: van egy tánckoreográfia, és egy koncerten mindenki egyszerre őrül meg rá. Ez például Zara Larsson előadása alatt is abszolút érzékelhető volt.
Görög Zitával a címlapon megjelent a legváltozatosabb nyári olvasmányod, a GLAMOUR július-augusztusi lapszáma
Nagyon sokszínű és kalandos karrierutat jártál be: agrármérnöknek tanultál, majd légiutas-kísérőként dolgoztál, a pandémia pedig végül elindított a tartalomgyártás útján. Így visszatekintve mennyi volt ebben a tudatos tervezés, és mennyi a sorsszerűség?
Abszolút nem volt tudatos! Soha nem volt célom, hogy a social média területén helyezkedjek el vagy ezzel foglalkozzam, bár posztolgatni mindig is szerettem. Semmi tudatosság nem volt benne, egyszerű szórakozást láttam benne. Sokat pörgettem a Tiktokot, megkedveltem a vicces tartalmakat, kikapcsoltak, és egy-kettőhöz kedvet kaptam. Úgyhogy ez azon túl, hogy igyekeztem a tudásomhoz mérten frappánsan összerakni a videókat, nagy százalékban szerencse volt.
Mikor realizálódott benned, hogy ez a „hobbipróbálkozás” túlnőtt rajtad, és ebből egy komoly karrier épülhet?
Pontosan akkor, amikor kipróbáltam azokat a ritmusos, rímes, paródiaszerű videókat. Két egymást követő napon posztoltam, és a második videó után, konkrétan másnap délutánra húsz ezerről 250 ezerre ugrott a követőim száma! Emlékszem, folyamatosan jöttek a kommentek és az értesítések, több ezer visszajelzés érkezett, és nem tudtam úgy frissíteni az alkalmazást, hogy ne ugrott volna százakkal vagy ezrekkel a számláló.
Ez tényleg olyan, mint a filmekben! Hogyan élted meg ezt a hirtelen jött robbanást a mindennapjaidban?
Alig értettem, mi történik körülöttem, miközben gőzerővel munkát kerestem. A légitársaságnál ugyan még állományban voltam, de hónapok óta alig volt havi egy járatom, és tudtam, hogy ez a bizonytalanság nem marad így a végtelenségig. Mi voltunk a legfrissebb csoport, és nyilvánvaló volt a sorrend: a legkésőbb érkezőktől válnak meg először.
Kerestem a lehetőségeket, de a pandémia közepén megfelelő végzettséggel sem volt egyszerű elhelyezkedni. Ott álltam egy hatalmas dilemma előtt: hétfőn kezdtem volna egy logisztikai cégnél légiszállítmányozási-területen, amit már ismertem és biztosnak éreztem.
Vasárnap este otthon ültem a kanapén, és sírtam, mert nem tudtam, hogy a biztosat válasszam-e vagy a bizonytalant. Végül azt választottam, amit szívből, szívesebben csináltam volna, és ez a döntési elv mindig is működött az életemben. Mindig azt a utat választottam, ami felé a szívem húzott, a repüléssel is így volt.
Azóta egymást követik a mérföldkövek: a GLAMOUR Women of the Year díjazottja vagy, elnyerted az Év Tiktok-videósa elismerést, és a Sztárboxban is fantasztikus teljesítményt nyújtottál. Melyik elismerés áll a legközelebb a szívedhez?
Mindegyikre nagyon jó érzés visszagondolni, mert ezek másfajta visszajelzések, mint a követőktől kapott mindennapi kedvességek. Bár egy-egy hosszabb, átgondolt komment is elképesztően jól tud esni, a szakmai díjak mind egy újabb mérföldkövet jelentettek. Amire tiszta szívből vágytam és rettenetesen büszke vagyok, az a GLAMOUR Women of the Year Az év közösségimédia-sztárja díj volt.
Ott engedtem el igazán a repülést: a légiutas-kísérő ruhámat alakíttattam át a saját stílusomra a gálára, így az egy szimbolikus és óriási mérföldkő volt számomra. Később a tévés kategóriában kapott elismerések is nagyon sokat jelentettek, ami a boksznak volt köszönhető. A tévézésre gyerekkorom óta egyfajta etalonként tekintettem, még ha ma már sokan a közösségi médiát erősebbnek is tartják.
Azt fontosnak tartom megemlíteni, hogy bár a tartalmakat nagyrészt teljesen egyedül találom ki és készítem el, ezeket az érdemeket és lehetőségeket nem kizárólag a sajátomnak tartom, hanem a menedzsmentemnek is (NuHeadz Management), akik folyamatosan mindenben a segítségemre vannak a háttérben a kezdetektől fogva.
A Sziget Fesztivál legjobb szettjeitől leesett az állunk, nem találjuk a szavakat az idei felhozatalra
A nagy figyelem óhatatlanul hoz magával olyan kommenteket is, amiket nem esik jól olvasni. Hogyan sikerült védőpáncélt vonnod magad köré, hogy a kritikák ne menjenek túl mélyre?
Meg kellett tanulnom kezelni, még akkor is, hogy a tartalmaim nem kifejezetten megosztóak. Sokan egyszerűen nem értik a paródia műfaját: ezt vagy érzi az ember, vagy nem, utóbbiak esetében többen szó szerint értelmezték a videóimat. Gyerekkoromban az Irigy Hónaljmirigyen nőttem fel, és imádtam azt a fajta humort, amit ők képviseltek - a saját videóimat is abba a kategóriába soroltam.
Eleinte bántott, ha beképzeltnek tartottak, mert nem ment át az üzenet. Emiatt is kezdtem el később személyesebb, mélyebb témájú videókat is csinálni, megmutatni a valódi oldalamat. Ott meg az átállás volt nehéz: ha megszeretnek egy bizonyos tartalomért, azt nehezen engedik el a nézők. Körülbelül öt év kellett hozzá, hogy eljussak oda, hogy ne vegyem magamra a negatív megjegyzéseket.
Egyre több tini küzd szorongással, ez a kiadvány segíthet
Nemrég jöttél vissza Amerikából, ahonnan elképesztő élményekkel tértél haza. Ez egy régi bakancslistás álom volt, vagy spontán jött az ötlet?
Amerika nekem mindig olyan elérhetetlennek tűnt, csak a régi filmekből ismertem azt a világot. Amikor a második légitársaságomnál elkezdtem repülni, az első utam pont egy amerikai desztináció volt, és a landolás pillanatában vált mindez valósággá. Ott már tudtam, hogy ide minél többször vissza akarok térni. Különösen a nyugati part és az ottani vidék – Nevada, Arizona kisvárosai és a sivatag – áll hozzám közel. Ez a mostani út pedig a legemlékezetesebb volt mind közül: két hétre mentem, teljesen egyedül.
Nem volt benned félelem?
Egy igazi roadtripet szerettem volna, és tudatosan nem terveztem meg minden percét. Béreltem egy Mustangot, és elindultam. Ez egy komoly önismereti túra is volt, mert nehezen engedem el azokat a dolgokat, amiket a fejembe veszek, így próbáltam gyakorolni a rugalmasságot.
A nyolcadik napon este néztem a naplementét egy kanyonnál, és még fogalmam sem volt, hol fogok aludni aznap este. Mindig hangoztatom, hogy egyedül utazni fantasztikus dolog, sokan még a közeli úti céloktól is félnek, de a visszajelzésekből látom, hogy az élményeimmel sokaknak adok egy kis motivációt.
Amikor útnak indultam, nem féltem, de amikor Vegasból kifelé menet a GPS jelezte, hogy 170 kilométer múlva forduljak balra, és térerő nélkül zötykölődtem egy poros úton a semmi közepén az esőben, azért elgondolkodtam, hogy normális vagyok-e. Minden a legnagyobb rendben zajlott, de egy biztos: körültekintően érdemes belevágni az ilyen helyzetekbe.
Mi volt a legkülönlegesebb élményed ezen az utazáson?
Rachelben, egy 50 fős kis sivatagi településen jártam az 51-es körzet közelében, ahol meglátogattam egy idős bácsit. Még 2020-ban, egy korábbi utamon az ő blogja alapján találtunk el az 51-es körzet kerítéséig, amiért akkor e-mailben mondtam neki köszönetet. Évekkel később megláttam őt egy dokumentumfilmben, mint helyi lakost, írtam neki, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Most személyesen is elmentem hozzá, kirándultunk, megmutatta a környéket helyi szemmel. Olyan, mintha kaptam volna egy amerikai nagypapát, azóta is gyakran beszélünk.
Hogyan tudod megőrizni ezt az elszántságot és lelkesedést a mindennapokban? Mi védi meg Sápi Vivit a kiégéstől?
Amikor megkérdezik tőlem, hogy mi akartam lenni gyerekként, én mindig azt felelem, hogy boldog. Nem volt konkrét álmom, hogy orvos vagy fodrász legyek, csak azt tudtam, hogy felnőttként úgy szeretném élni a napjaimat, hogy örömömet leljem abban, amit csinálok. Eszerint élek, így addig csinálok valamit, amíg az feltölt. Ha érzem, hogy már nem ad örömöt, inkább továbblépek és tiszta lappal belekezdek valami újba. Kezdő tartalomgyártóknak is azt tanácsolom: nem szabad görcsösen akarni az influenszerséget, mert ha valami nem önazonos, az a nézőknek azonnal átjön.
Ők voltak az elmúlt évek legjobban öltözött fesztiválozói a Szigeten egy divatszakember szerint
Mi az, amit a legeslegjobban szeretsz ebben a hivatásban?
Hogy kiélhetem a kreativitásomat. Gyerekkorom óta bennem volt a késztetés a kézművesség, a rajzolás, a színészet iránt, de nem tudtam, hogyan kamatoztathatnám ezt felnőttként. A videóvágásban találtam meg önmagam: nálunk a vágóprogram az a terep, ahol elszabadul a fantáziám, és a nyersanyagból bármit megformálhatok. Ebben 100 százalékig kiteljesedem, míg a repülésből pont ez a fajta alkotói szabadság hiányzott.
A Sztárboxban egy teljesen új, kemény oldaladat mutattad meg. A sportból szerzett fegyelem és kitartás hogyan formálta át a gondolkodásodat?
Nagyon nehezen éltem meg a felkészülést, mert korábban sosem sportoltam versenyszerűen. Gyerekként inkább elvoltam órákig egy papírral és ceruzával a kezemben. A bokszra úgy tekintettem, mint egy vakfoltra az életemben, és pont azért volt izgalmas, mert távol állt tőlem.
Az akaraterőm megvolt, de az az élsportolói életmód – a szigorú étrend, a fegyelem, a rendszeresség – óriási változást követelt. Iszonyatosan kemény időszak volt, de önismereti szempontból sokat tanultam belőle: bebizonyítottam magamnak, hogy ha nagyon akarom, egy teljesen idegen területen is képes vagyok helytállni.
A Sziget nem csak a 20 éveseké: 40 felettiek bizonyították be, hogy a fesztivál nem ismer korhatárt
Milyen az, amikor Sápi Vivi kikapcsolja a kamerát? Hogyan húzod meg a határokat a magánéleted és a nyilvánosság között?
Ugyanaz a egyszerű, vidéki „gyerek” vagyok a mindennapokban is, mint aki voltam. Nem tudok azonosulni a túl mű, felületes világgal. Nincsen nagy különbség aközött, amikor kikapcsolom a kamerát vagy amikor forgatok – persze nekem is vannak rosszabb napjaim, amikor semmihez sincs kedvem. Egy egészséges határt mindig tartok, de bizonyos szintig be kell engedni az embereket a hétköznapokba, mert csak így lehet valódi, értékes közösséget építeni.
Ha előre tekintünk a jövőbe, milyen vágyak, tervek és projektek lebegnek előtted?
Nincs kőbe vésett listám, inkább nyitott szemmel járok. Szeretnék nyitni a tévézés felé, de csak olyan műsorokban szerepelnék, amikkel azonosulni tudok, és amik kimozdítanak a komfortzónámból. A boksznak köszönhetően ismertem meg például Hódi Pamelát is, akivel azóta nagyon jó barátságba kerültünk, és fantasztikus élmény olyan emberekkel együtt dolgozni, akiket korábban csak képernyőn láttam.
A legfőbb célom most mégis az, hogy egy kicsit visszavegyek a tempóból. Az elmúlt évek a rohanásról szóltak, a rengeteg lehetőség közül nehéz szelektálni, mert az ember könnyen túlvállalja magát. Szeretnék egy kicsit nyugodtabb életritmusra váltani, és jobban megélni a pillanatokat.
Produkciós menedzsment: Csáti Melinda, Smink: Kiss Csilla, Haj: Zsólyomi Balla Bettina, Fotóasszisztens: Duba Máté Köszönet a helyszínért a Sziget Fesztiválnak!
