Nagy Ervin: „Talán még soha nem volt ilyen egyensúlyban az életem, mint most”
Nem mondhatni, hogy Nagy Ervinnek ritka vezetékneve van, mégis amikor a Google-ba beütöm, elsők között hozza a Jászai-díjas színművészt a találati lista. Ez persze nem véletlen, hiszen nevéhez számos ikonikus színpadi és filmszerep köthető, de a szakmai feladatok mellett egy éve egy teljesen más típusú, új kihívást is vállalt.
Ezeket láttad már?
Nagy Ervin semmiképpen nem szeretné elengedni a művészi pályát, de az már nem motiválja, hogy minden este a színpadon álljon. Gyerekei jövője és a kultúra megreformálása voltak a fő mozgatórugói, amikor a belső hangjának engedve elfogadta a politikai szerepvállalásra a felkérést.
Mi van veled mostanában szakmailag, hol lehet látni színházban, filmben?
Nagyrészt a Pintér Béla Társulat független produkcióiban veszek részt, és van két darabom még a Katona József Színházban. Hamarosan forgatni fogok Csehországban egy vígjátékot, amiben egy magyar tornaedzőt játszom, akinek a kislánya autista, és a paralimpiára készülnek. Ennyi a művészi kihívás jelenleg az életemben, de most azért többet nem is nagyon vállalnék.
Ha a Szegedi Szabadtérire hívnának, akkor biztosan mennék, mert imádom Szegedet, és ott jó hangulatú és kiváló minőségű a munka, ezen kívül lehet, hogy igent mondok Peller Károly felkérésére, aki a Mézesvölgyi Nyár keretein belül készül egy operett előadásra. Úgy néz ki, hogy Keresztes Tamás is jön, és látok abban fantáziát, ha a tradicionálisan prózai műfaj képviselői kis kirándulást tesznek az operett műfajába.
A zenés darabok közel állnak hozzád?
Igen, és a műfajok közötti áthajlást is szeretem. Rengeteg barátom van, akikkel a szegedi nagyszínpad hozott össze, és erről nagyon jó emlékeim vannak. Nem beszélve Polyák Lilláról, aki sajnos már nem él az országban, de 18 évesen még szerelmesek is voltunk, és azóta is nagyon jó kapcsolatot ápolunk.
Telegdy-Kapás Boglárka: „Mostanra eljutottam oda, hogy magamat helyezem előtérbe”
Szerintem a színház – mindegy, hogy zenés vagy prózai – mindig egy nagyon jó zsinórmérték, hogy hol tart az ember. A kollégáid nyilvánvalóan tükröt tartanak a politikai vagy a kultúrpolitikai törekvéseidnek, ténykedéseidnek, jó velük megosztani, jó szimbiózisban maradni. Akkor is, ha az életem bizonyos szempontból másfelé kanyarodott, és a súlypontok eltolódtak. Nem akarom semmiképpen elengedni a szakmámat.
És a szakma sem engedett el téged?
A szakma bizonyos része, ami állami finanszírozású, az nagyon régen elengedett. Ahova a politika keze el tud érni, oda már rég elért. Ahova nem tudott, ott talán van hitelem. Pintér Bélával mindig jól dolgozunk együtt, és ezek olyan nexusok, amik egyrészt nem bomlanak fel egyik pillanatról a másikra, másrészt szakmailag folyamatosan inspirálnak és szinten tartanak. Minél jobban fújják kint a lufit, annál bátrabb és annál pofátlanabb előadások fognak születni.
Ez a fajta tömbvédő mechanizmusa megvan a színháznak – főleg a fővárosban –, hogy tüskéket növeszt és tükröt tart. De például Miskolcot sem kell félteni, mert az emberek élnek, tapasztalnak, és mindenütt egyre több bátorságot lehet felfedezni. Egyre többen érzik, hogy nincsenek egyedül, mert az ellenállásnak lett egy társadalmi bázisa. Ez szerintem öngerjesztő folyamat. Arra számítok, hogy sok lehetőség nyílik még előttünk.
Erre már most készülni kell, hogy a lehető legokosabban és leghatékonyabban tudjunk majd élni ezekkel. Nem panaszkodom, hogy nincsen elég művészi munkám, mert pont annyi van a gyerekeim mellett, amennyit még nagy éhséggel tudok elvégezni, és mindig úgy megyek be a színházba, hogy van kedvem, gyerünk, harapjunk! Ez kivételes adomány.
Volt olyan időszak, amikor ez nem így volt? Amikor nehezedre esett a sok előadás?
Persze, szinte mindenkinek van ilyen. Volt, amikor kiégtem, mert annyi előadásom volt, hogy fizikai képtelenség volt megújulni. Amikor egy színész úgy megy be a színházba, hogy játszani kell, és nem játszani szeretne, akkor azért meg kell állni, mert az nem igazán szerencsés. Most 7-8 előadásom van egy hónapban, ez pont ideális. Van időm a gyerekeimnek mesét olvasni, talán még soha nem volt ilyen egyensúlyban az életem, mint most.
Marge: „Én nem a színpadon, hanem otthon vagyok a csúcson”
Milyen apa vagy? Könnyen levesznek a csajok a lábadról?
Teljesen. Elfolyó, elolvadó, apai szigorra alkalmatlan csávó vagyok. Jönnek, puszit adnak és végem van. Na jó, nem mindig, néha igyekszem! Szandra gyakran mondja a lányoknak, hogy na, majd jön apátok, és olyankor tudok konzervatívan keményebb vonalas szülő is lenni. De csak akkor, amikor ennek értelme van. Én alapvetően is egy mindenkit ölelgető ember vagyok. A baráti körömben is mindenkit ölelek, akit szeretek. Így nőttem fel, apám is ilyen.
Neked jó kapcsolatod volt az édesapáddal?
Igen. Labdarúgó volt, a kitartást, a lelkesedést biztos, hogy tőle örököltem. Folyamatosan inspirált, ő a példaképem is. Az érzelmi biztonságomat is tőle kaptam, ami rendkívül erőssé tesz.
Tavaly megjelent egy rólad szóló könyv, Nagy Ervin – A király, a gróf és a tanár címmel. Neked, vagy a kiadónak volt fontos, hogy ez a könyv megszülessen?
A kiadónak, ők kerestek meg. Én nem gondoltam, hogy na, most már itt az ideje egy könyvnek, mert nem vagyok ennyire önszerető ember. De talán tettem már le annyit az asztalra az elmúlt 30 évben, hogy nem volt nagy villámcsapás, és nem a semmiért jutottam a kiadó eszébe. A címe pedig az RTL-en korábban futó, elég komoly nézettségű sorozatok, és a Kincsem című mozifilmben való szerepeimre utal.
Rúzsa Magdi: „Sokszor még a nehéz döntéseket is igazolta az idő”
Azt tényleg senki nem mondhatja, hogy a könyvvel, vagy a könyv kapcsán lett ismert a neved.
Talán a fiú a könyv borítóján, már valahonnan ismerős volt. A könyvet egyébként a covid hozta, ahogy nagyon sok más könyvet is. Ismertük egymást Péterfy-Novák Évával és a férjével a Péterfy Gergővel. A feleségeink voltak jóban, így indult a kapcsolatunk. Gyakran jártunk a Duna-partra, beszélgettünk, amiből egy komoly, felnőttkori barátság alakult ki, ezek szolgáltak a könyv alapjául.Rengeteg sztori van bennem, és jólesett olyan valakivel beszélni, aki megértette ezeket.
Mondjuk nekem alapból sem kell kétszer mondani, hogy bárkit a gyerekkorom történeteivel szórakoztassak, pláne, ha azt fejtegetjük, hogy ki honnan jött, ki miért van a jobb és a baloldal közé szorulva művészileg, mit keresünk vidéki gyerekként a fővárosban, és miért szeretjük, vagy nem szeretjük a Budapestet.
Lékai-Kiss Ramóna: „A fiam számára nem lesz kérdés, hogy a nők és férfiak egyenlőek”
Szerintem a fővárosi értelmiségnek van egy nagyon jelentős része, akinek a vidéki ingerszegénységből való kitörése Pesten történik, de mégis megmaradnak a vidéki reflexei. S amikor ez találkozik a kicsit hajlékonyabb budapesti légkörrel az érdekes elegyet szül, érdekes lelki folyamatok játszódnak le.
Te annak idején könnyen alkalmazkodtál a fővároshoz?
Nem feltétlenül. Sokszor kiközösítettek, és valamiért egyik hadhoz sem szerettem volna csatlakozni. Vinni szeretem a mezőnyt, de hogy én csapódjak ide-oda, vagy betagozódjak, az nekem soha nem ment. Ezzel mindig valahogy outsider is maradtam. Azért persze nem egy különálló entitás voltam, aki állandóan elvonul és fennen hirdeti, hogy ő egy külön bolygó, ugyanakkor, mivel olyan nagyszívű, kemény öklű, munkásemberek között nőttem fel, akik mindig egyenesek, én is így szocializálódtam.
Nagyon érdekes volt, hogy ez hogyan tudott vagy nem tudott kapcsolódni a budapesti értelmiségi léthez. Egy csomó dologhoz nem volt meg a kapcsolódási pontom, miközben a színház esztétikáján és varázsán keresztül mégis a közösség részévé tudtam válni. A barátaim között talán Gergő az első olyan, aki ugyanazt élte át, mint én. Nagyon értékes embernek tartom, ír, gitározik, zongorázik, és egy nyelvzseni. Amikor először találkoztunk, nagyjából tíz perc alatt éreztem, hogy egyivásúak vagyunk. Még a humorunk is hasonló.
Dér Heni: „Ez a szakma nagyon kiszámíthatatlanná vált”
Fontos barátság ez nekem! Egy ideje Olaszországban élnek, többször voltunk már kint náluk. Élni nem biztos, hogy fogunk ott, de oda kijárni az egy csoda, egy megmerítkezés. Én nagyon vonzódom a történelemhez, különösen Itáliához. Mindig, mindent tudtam a Római Birodalomról, csillagos ötös voltam, és aki szereti a szépet és a jót, annak hihetetlen feltöltődés egy olasz túra.
Nagyjából egy éve jelen vagy egy másik „színpadon”, egy teljesen új szerepkörben ahhoz képest, mint amit tőled megszokott a közönség. Amikor a felkérés érkezett, tényleg nem gondolkodtál rajta?
Tényleg nem. Vannak tiszta hangok, amikre hallgatni kell. Annyira öreg vagyok már és talán annyira tapasztalt is, hogy a belső hangokat meghallom. Talán ez egy nagy önismereti lépcsőfok, és piros pontot adok magamnak azért, hogy egyre gyakrabban merek hallgatni a belső hangjaimra.
Érlelődött már benned korábban is az ez irányú tenni akarás, vagy a felkérésnek volt köszönhető?
Amikor színre lépett, tudtam, hogy ő az. Ahogy azt is, hogyha felhív, akkor én megyek. Nem voltak bennem konkrétumok, de az egyértelmű volt, hogy ezt a szekeret most kell húzni. Tudtam, hogy ha valaki olyan politikai ígérettel jön, és azt mondja, amit én tíz éve mondok a barátaimnak, azt nem hagyhatom szó nélkül. Az én politikai állásfoglalásomban abszolút jelen van a kettős identitás. Valószínűleg a feleségemmel is ezért vagyok olyan jó viszonyban, mert nála is megvan ez. Ezek engem mindig izgatnak, mert egy másik szemszöget is mutat.
Pálmai Anna: „Most igazán jól vagyok”
Tudom, hogy engem nagyon sokan nagyképűnek gondolnak. De ha valaki leül velem beszélgetni, rögtön kiderülhet számára, hogy mennyire szolidáris vagyok. Mert az vagyok. Politikailag is. Azok a dolgok, amelyek most megfogalmazódtak, nem új keletűek, csak senki nem merte kimondani őket. Mert az nem volt politikailag kifizetődő. Korábban is motoszkált a belső hangom, de nem voltak meg a feltételek, és az a személy, aki köré a dolog szerveződni tudott. A gyerekeim születése mellett ez a nagy katarzisa az eddigi életemnek; hogy ezt a lehetőséget nem szalasztottam el.
Senki nem akart lebeszélni erről a nyilvános szerepvállalásról?
Azt többen mondták, hogy legyek óvatos, de jött a március 15., és már nem igazán volt hova óvatosnak lenni. Az érzéseim mellett a lendület is vitt. Azt gondolom, hogy a döntéseinkért való felelősségvállalás a felnőtté válás legjobb fokmérője. És ebben nekem nagyon határozott álláspontjaim vannak. Amiben nem, abban ezer embert megkérdezek. De az a félelmeimről, a gyávaságomról szólt volna, ha nem tudok, vagy nem merek egyedül dönteni.
Ez a szerep nem olyan, mint egy színházi vagy filmes alakítás, itt a karakter mellett a saját bőrödet is a vásárra viszed. Nem féltél ettől?
Nagyon régóta munkál bennem egy ilyen elhivatottság. Én nem egy éve vagyok ellenzéki, hanem öt vagy hat éve. Az elsők között kezdtem el kritizálni ezt a rendszert. Egy ideig próbáltam csitítani a belső hangokat, de a morális fordulópont az volt számomra, amikor a zaklatási botrány elérte a Katonát is. Akkor kinyitottam a számat. Szóval a tűz mindig is bennem volt, de Magyar Péter képes volt ezt a tüzet még nagyobb lángra lobbantani. Tudott még feljebb tekerni. Nem félek attól, hogy elfogyok benne, vagy hogy kevés leszek hozzá.
Szentesi Éva: „Azt üzenem a magyar nőknek, hogy húzzák meg a határaikat”
Amikor kiállsz, akkor sokszor egyedül viszel a hátadon egy-egy ügyet. Nem zavar, hogy nem sorakoznak fel melléd mások?
Világéletemben gondoskodó típus voltam, lényegében most a magyar kultúrát fogyasztó társadalomért való gondoskodás visz oda, ahol vagyok. Sokan megégették magukat az elmúlt időszakban, illetve még nézik, hogy merre haladnak a dolgok, én az ő nevükben is ott vagyok, őket is képviselem. Engem nem érdekel a politika. De a gyerekeim jövője, a kultúra sorsa, az összes nyűgével, bajával együtt, az érdekel. Az sem érdekel, hogy valaki jobb vagy baloldali színházcsináló, ha jót csinál.
Gyerekkoromban is megvolt ez a csapatkapitányi védelmező jelleg bennem, és a színházi társulatomban is mindenkinek mindent elintéztem, de tényleg. Ha én egy közösségért felelősséget vállalok, akkor én mindenkiért akarom vállalni azt. Nem az motivál, hogy kultuszminiszterként szólítsanak. Azt szeretném, hogy megváltozzon az a polc, vagy annak megítélése, ahova a kultúrát feltették.
Nem magamért futok, hanem másokért, és ez nagyon nagy különbség. Azt szeretném, hogy legyen egy olyan háló, mint a húsvéti kötözött sonkán, ami összefogja az egészet. Mert a kultúra összetart, és ezt nagyon nem kéne szétszálazni. Most olyan emberek kellenek, akik szárba szökkentik a dolgokat, és nem uralni akarják. Akik jó kertészek és vállalják a felelősséget is.
Sodró Eliza: „Nekem fontos, hogy ő van mellettem a legkiszolgáltatottabb pillanataimban”
Manapság független színésznek lenni is komoly kihívás, de amit magadra vállaltál, az talán még nagyobb küzdelem. Honnan van ehhez az egészhez erőd?
Az ideáimból. Mert láttam jól működni dolgokat. És azt szeretném, hogy megint jól működjenek. Nagyon sokat köszönhetek Szántó Péter népművelőnek, aki már gyerekkoromban megmutatta, hogy ha jó alapokat kapunk, akkor nem olyan bonyolult ez. Én kiváló alapokat, életre szóló élményeket kaptam. Ebből merítem az erőt.
