előfizetésem
Hírlevél
Az idegrendszered figyelmeztető jele lehet, ha gyakran csinálod ezt beszélgetés közben
Van az a pillanat, amikor egy beszélgetés közben egyszerűen elveszünk, hirtelen távolinak érezzük a hangokat, a történéseket. A szoba ugyanaz, az emberek sem változtak, ugyanott ülnek, ennek ellenére mintha kívülállóként figyelnénk az eseményeket. Sokan megijednek ettől, pedig a pszichológia szerint ez a disszociáció egyik hétköznapi formája. Ez azonban nem feltétlenül egy kóros jelenség vagy betegség.
Ez sokkal inkább az idegrendszer önvédelmi mechanizmusa, amely akkor lép működésbe, amikor az érzelmi vagy fizikai megterhelés meghaladja a feldolgozási kapacitásunkat. A lelkünk ilyenkor hátralép egy lépést - természetesen csak képletesen szólva. A figyelmünk beszűkül, az érzelmeink tompulnak, a jelenünk pedig elhalványul.
Mindenki megtapasztalta már a disszociáció enyhébb változatát. Amikor egy hosszú autóút után nem emlékszünk az utolsó kilométerekre, amikor egy film annyira beszippant bennünket, hogy megszűnik körülöttünk a világ, vagy akkor, amikor stresszhelyzetben robotpilóta üzemmódba kapcsolunk. A gond ott kezdődik, amikor ez az állapot nem múlik el magától. Ott általában már valamilyen komolyabb probléma áll a háttérben.
„Sok krónikus betegség esetében tapasztalható a testtől való eltávolodás, ami rövid távon jó megoldásnak tűnhet, de hosszú távon könnyen akadályozhatja a gyógyulást. Bár ennek éppen az ellenkezője is igaz, de előbb beszéljünk az eltávolodásról.” - mondta el Horváth Milla, pszichológus, PhD hallgató. Hozzátette, hogy kifejezetten azon betegségek esetében jellemző ez a fajta megküzdés, ahol hosszan fennálló, szégyennel társuló, fájdalmas és orvosilag bizonytalan tünetek vannak jelen.
„Ilyen például az endometriózis, IBS (irritábilis bélszindróma), funkcionális hasi fájdalom vagy fájdalmas menstruációs görcsök szervi ok nélkül. És valljuk be, ezek nagyon gyakori állapotok. Például a nők 80%-a a él át olyan fájdalmas menstruációs görcsöket havi szinten, ami akadályozza őket a munkavégzésben, a társasági életben, a szexuális együttlétben és még sorolhatnám.”
A két leggyakoribb női krónikus betegség, az IBS és a PCOS között szorosabb az összefüggés, mint eddig gondolták
A disszociáció evolúciós szempontból azonban igen hasznos számunkra. Traumatikus vagy terhelő helyzetben az idegrendszer célja nem az élmény teljes átélése, hanem a túlélés. Ilyenkor a test stresszválasza mellett megjelenhet egy sajátos pszichés leválás, amikor az ember kevésbé érzi a fájdalmat, mintha kívülről szemlélné önmagát, vagy elveszíti az időérzékét. Ez, ahogy a szakember említette is, rövid távon adaptív, hiszen segít túlélni egy balesetet, műtétet, veszteséget, sőt akár még egy intenzív vizsgahelyzetben is jó lehet. A pszichológusok ezt sokszor csak „védőernyő-funkciónak” nevezik, amikor a tudat ideiglenesen tompítja az élmény érzelmi súlyát.
A modern életben azonban már nem pusztán az extrém helyzetekben jelenik meg. Ahogy Horváth Milla pszichológus is említette, a krónikus stressz, az információs túlterhelés, a kiégés vagy a tartós szorongás, más egyéb mentális betegséget is aktiválhatják. A test jelen van, de a tudatunk mintha kissé eltávolodna tőlünk, a jelentől, az életünktől.
A realitásérzet torzulása
A disszociáció egyik legfurcsább dolga, hogy megváltozik a realitásérzetünk. Sokan ezt úgy írják le, mintha egy álomban járnának. Mások úgy érzik, hogy ők maguk váltak idegenné saját testünkben. Ebben az esetben két élményformát különítenek el a szakemberek: deperszonalizáció és derealizáció. Előbbinél az ember saját magát érzi távolinak, mintha kívülről figyelné önmagát. Utóbbinál viszont a külvilág válik furcsán mesterségessé, filmszerűvé. A legtöbben pontosan tudják, hogy ami velük történik, az belső élmény, és ez okozza a szorongást. Az idegrendszer ilyenkor túlterheltséget jelez.
Ebből is látszik, hogy a disszociáció nem az ellenségünk, hanem egy üzenet a testünktől, hogy valami nincsen rendben bennünk, a mindennapjainkban, az életünkben.
A test és lélek távolsága
Fontos megemlíteni, hogy a disszociáció nem pusztán a lelki traumákhoz kapcsolódik. Meglepően gyakran jelenik meg tartós testi betegségek mellett is. A krónikus fájdalmak, a kiszámíthatatlan tünetek vagy a hosszan tartó orvosi kezelések olyan megterhelést jelentenek, amelyhez az idegrendszer alkalmazkodni próbál. De ez sem minden.
„Amikor a test - ami normális esetben a biztonságot és az otthont jelenti - kiszámíthatatlanná, érthetetlenné válik és szenvedést okoz, az érintett automatikusan eltávolodással reagálhat. A személy elkezdi figyelmen kívül hagyni a teste jelzéseit. Ez többféleképpen jelenhet meg. Például túlerőltetésben: »nagyon fáj, de ezt az edzést akkor is végigcsinálom«. Vagy megszokásban: »igazából már nem esik jól, de ezt még megeszem«.
Akár rossz adherenciában (ami az orvosi előírásokkal való együttműködést, gyógyszerszedés szabályosságát jelenti): »nem veszem be, úgyse segít«. A testi jelzések elhanyagolásának hosszú távon így komoly következményei lehetnek.” - mondta el a szakértő, majd kiemelte, hogy amikor a tünetek zavaróak és kiszámíthatatlanok, olyankor leginkább csak megtörténnek, de nem értelmeződnek és integrálódnak egy konkrét jelentésbe vagy narratívába.
Beteg vagyok és még bizonygassam is? Az endometriózis bélyege rosszabb, mint a fájdalom
„Magyarul: ha a testem folyamatosan akadályoz, fájdalmat okoz nekem és nem értem miért történik ez, mi váltja ki, illetve mikor fog megtörténni legközelebb, esetleg még az orvos is hazaküld azzal, hogy semmi bajom, akkor a legjobb megküzdési módnak az tűnhet, ha megpróbálom elhitetni magammal, hogy valójában semmi bajom és ezáltal figyelmen kívül hagyhatom ezeket a fontos jelzéseket.”
A krónikus betegségek esetén sok páciens egy sajátos belső stratégiát alakít ki: megtanul együtt élni azzal, ami állandóan jelen van. Ez gyakran nem tudatos döntés, hanem az idegrendszer válasza. Ezt a jelenséget azonban sokan félreértik. A köznyelvben ugyanis gyakran elhangzik a „túlérzékeny” kifejezés, amely közel sem egy pozitív jelző.
„Nem szeretem ezt a szót, mivel manapság összekapcsolódott egy olyan negatív elképzeléssel, hogy aki érzékeny, az túlreagál, gyenge és nem képes magát szabályozni.” - mondta el a pszichológus. Valójában azonban a krónikus fájdalommal élők mindennapjai éppen az ellenkezőjét bizonyítják. „Ha elképzelünk egy endometriózissal élő nőt, aki akár az ideje felében legalább közepes, ideje negyedében pedig súlyos fájdalmakkal küzd és mindeközben dolgozik, edz, tanul, társaságba megy – hát ez számomra minden, csak nem gyengeség.”
Ez a mondat rávilágít egy fontos tényezőre. A legtöbb érintettnél ugyanis nem a túlreagálás, hanem inkább a tünetek háttérbe szorítása válik megszokottá. A disszociáció ilyenkor nem menekülési út, hanem működőképességet fenntartó idegrendszeri kompromisszum. „Inkább a tünetek figyelmen kívül hagyása jellemző. Az önszabályozás magas szintje szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen mértékű és mennyiségű kezeletlen fájdalom mellett ugyanazokat a feladatokat és tevékenységeket végezze, mint bárki más.”
A szakértők szerint ilyenkor az idegrendszer egyszerre válthat éberré és túlterheltté. A modern fájdalomkutatás ezt centrális szenzitizációnak nevezi. „Krónikus fájdalom állapotokban gyakran megfigyelhető a centrális szenzitizáció, amikor az idegrendszer fokozott készültségi állapotban működik, és az ingereket intenzívebbnek érzékeli” - mondja a szakértő. „A fájdalom és diszkomfortérzet nem »csak fejben van«, hanem valóban átéli a személy ennek a túlaktiválódott fájdalomrendszernek köszönhetően.” Ez a felismerés pedig alapvetően változtatja meg azt, ahogy a testhez való viszonyt értelmezzük, hiszen a páciens nem választja sem a fájdalmat, sem pedig az eltávolodást. Az idegrendszer próbál meg egyensúlyt teremteni az elviselhetőség határán.
Nem egy adag kávé vagy egy semmittevős nap fogja megoldani a kimerültségedet, hanem ez
Az idegrendszer megreformálása
A terápiás folyamat ezért sem csak pszichológiai beszélgetésekből áll. A cél inkább az idegrendszer újraszabályozása. „A konzultációs folyamatban többek között lehet dolgozni az idegrendszeri hiperaktiváción, a testtel való biztonságos újrakapcsolódáson, a kontrollélmény visszaépítésén, valamint a betegséghez kapcsolódó szégyen és izoláció oldásán.”
A disszociáció egyik legfájdalmasabb pontja, hogy a test idegenné válik. A páciens egyszerre akar figyelni rá és menekülni tőle. Ez a furcsa kapcsolat pedig sokszor kívülről teljesen láthatatlan, mégis akadályozza a gyógyulás folyamatát. Fontos azonban hangsúlyozni azt is, hogy a két szélsőség, tehát a tünetek teljes elnyomása és a folyamatos katasztrofizálás is ugyanúgy zsákutcába vezetnek.
„Egyik véglet sem követendő példa. A cél a tünetek megfigyelése, elfogadása és az alkalmazkodás az új életmódhoz.” - fogalmazta meg a pszichológus. Ez az alkalmazkodás azonban nem feladás, hanem az új egyensúly kialakítása. A modern egészségpszichológia szerint a test és a lelki folyamatok ma már nem választhatóak el egymástól, éppen ezért a gyógyulás is egy közös munka.
„A testtel való kapcsolat nagyon zavarossá és ambivalenssé válhat egy krónikus betegben” - foglalja össze a szakértő. „Tudatossággal, elfogadással és megfelelő életmóddal viszont javulhat ez az állapot, amihez sokszor a kliens, pszichológus, orvos és dietetikus közös munkájára van szükség.” Talán ez a disszociáció egyik legfontosabb és legmélyebb üzenete.
A test ugyanis nem ellenség, hanem egy kommunikáló rendszer.
Néha túl hangosan jelez, néha halkabban, de mindig keresi a kapcsolatot. A kérdés pedig nem az, hogy eltávolodunk-e időnként önmagunktól, hanem, hogy megtaláljuk-e a visszafelé vezető utat. A lélek intelligens rendszere próbál egyensúlyt teremteni túl sok inger, fájdalom vagy érzelmi megterhelés között.
Stylist: Csillag Szilvia, Smink és haj: Ozsváth Dorottya, Modell: Kovács Barbara
