Lehetünk-e egyszerre anyák és aktivisták?

Először azt hittem, hogy aktivista anyák munkájáról fogok írni, de aztán rájöttem, hogy miért is ne írnék egy olyan cikket, amiben anyákat agitálok, hogy legyenek aktivisták. Ez következik most.

Távolról indítok: nem vagyok ugyan anya, de aktivista alkat igen. Ez szerintem akkor is így lenne, ha anya lennék. Vettem részt feminista mozgalomban, politikai kampányban (a nyolcadik kerületi önkormányzati kampány például még ma is szívügyem), vezettem újságírói érdekvédelmi szervezetet (Színházi Kritikusok Céhe), dolgoztam olyan színházban, ahol Down-szindrómás színészek játszanak (Baltazár Színház), most pedig egy olyan szervezetnél vagyok, amely hajléktalanságban és lakhatási szegénységben élőknek ad jogi tanácsot (Utcajogász Egyesület).

A világ javulása és a mentális egészség

Néha az aktivizmus összefonódik a munkámmal, máskor csak önkéntesen dolgozom számomra fontos ügyekért. Tudom, hogy mindez túlzásnak tűnhet, de most azt szeretném bebizonyítani, hogy ez nem egy speciális dolog. Szerintem valahol mélyen legtöbbünkben ott rejlik az aktivista. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk a parlamenti politizálásról (vagy gondolunk-e róla bármit), egy biztos: mind találkozunk olyan társadalmi problémákkal, amelyek megpiszkálták az igazságérzetünket.

Ezekben az ügyekben a legtöbbször bénultnak, tehetetlennek érezzük magunkat. Számomra például ez az utálatos érzés a gyújtópont mindig. Az van a fejemben, hogy ha csak egy picit tehetek azért, hogy a világ, amiben élek egy jobb hellyé változzon, akkor azt érdemes megtennem, mert ettől nyugodtabban kelek fel reggelente, és önazonosabban tudom élni az életemet. Szóval – tapasztalataim szerint – nem csak arról van szó, hogy a tetteink által javul a világ állapota, hanem arról is, hogy a világ mikromilliméternyi javulásai jó hatással vannak a mentális egészségünkre.

A nők jelenléte a politikában nem egyéni képességek kérdése, hanem rendszerszintű társadalmi igazságtalanság

Mit értünk aktivizmus alatt?

Először is tisztázzuk, mit értek aktivizmus és politika alatt. A politika kifejezésről elsőre általában öltönyös, enyhén kopaszodó fickók jutnak eszünkbe, akik szavazgatnak az életünkről a szép, nagy magyar parlamentben. Szerintem a politika fogalmát érdemes tágabban értelmezni. Bizonyos tekintetben ugyanis az olyan apró hétköznapi gesztusaink is politikai kérdéseket érintenek, mint hogy repülővel megyünk nyaralni vagy vonattal, hogy adunk-e a kéregetőnek pénzt, vagy hogy a férjünk vagy mi mosogatunk el ebéd után.

Az első klímapolitikai, a második szociálpolitikai, a harmadik a nemi esélyegyenlőség ugyancsak politikai kérdéseit érinti. Innen pedig már nem is olyan nehéz eljutni a következő szintre, amely ezek tudatosítását hozza magával, illetve adott esetben a tenni akarás, tehát az aktivizmus vágyát. Ehhez a cikkhez különben két nagyszerű könyvet olvastam el. Az egyik a 2017-es Anya kiáll és beszél, amely a legkülönbözőbb területekről érkező aktivista anyákkal készült hihetetlenül inspiráló interjúkból áll.

A másik kötet az EMMA Egyesület által 2023-ban kiadott Anyákkal anyákért című kézikönyv, ami a nőszervezetek anyákat támogató megoldásairól értekezik. Bár a két könyv nagyon eltér egymástól, több igen fontos azonos motívum kirajzolódik belőlük: a civil aktivizmusban legnagyobb részt nők képviseltetik magukat, és általában van valamiféle személyes indokuk, úgynevezett „elhívásuk”, ami az aktivizmus felé tereli őket.

Aktivizmus az anyaságban

A személyes indokok közül többeknél fontos az anyaság maga. Az EMMA kézikönyve szerint például kiemelt szerep jut ebben a szülésnek, illetve az egészségügyi rendszerben megtapasztalt szülészeti erőszaknak. Ugyanilyen fontos drive az anyaszereppel kapcsolatos nehézségek megélése is, például a párkapcsolaton belüli egyenlőtlenségek, amelyek a gyerekvállalást követően jellemzően súlyosbodnak.

Volt olyan megszólalója is az Anya kiáll és beszél című könyvnek – Szilvásy Zsuzsanna –, aki például az autizmus spektrumzavarral élő gyermeke, és olyan, aki súlyosan mozgássérült gyermeke miatt kezdett érdekvédelemmel foglalkozni. Egy másik megszólaló – Seres Barbara – családon belüli erőszak miatt veszítette el kisgyermekét, ezért fordult aktivistaként a családon belüli erőszak témája felé.

De a megszólalóknak nem csak ilyen és ehhez hasonlóan súlyos motivációik voltak, többen utalnak közülük arra, hogy habár az anyaszerep fontos, és óriási energiákat vár el az embertől, pusztán az ezzel a szereppel való azonosulás nem volt kielégítő számukra, saját, az anyaságtól való független hivatást szerettek volna.

Ugyanakkor lényeges, hogy a személyes motiváció közel sem elegendő ahhoz, hogy az ember aktivistaként funkcionálni tudjon, hiszen bár az öngyógyítás adott esetben része lehet ennek a folyamatnak, az ember aktivistaként elsősorban nem saját magáért, hanem az ügyért és mások megsegítéséért dolgozik. Erről Szilvásy Zsuzsanna adott pontos magyarázatot:

„A mindennapokban természetesen Simi anyukája vagyok, de amikor érdekvédő vagyok, akkor nem Simi anyukájaként jelenek meg. Amikor egy minisztériumban vagy az Európai Parlamentben tárgyalok, akkor nem csak arra fókuszálok, hogy neki mi a jó. Nekem az összes autista ember szükségleteivel tisztában kell lennem.”

Erre talán egyik könyv sem utal egyértelműen, de közvetetten viszont eléggé jelen van mindkettőben: az anyaság nehézségeire megoldást jelenthet az aktivizmus. Na, nem időmenedzsment szempontjából, hiszen ez a tevékenység is messzemenőkig időrabló, ráadásul sok esetben önkéntesen csinálja az ember. Inkább arra gondolok, hogy kisgyerekes anyaként könnyű abba a helyzetbe kerülni, hogy az ember elveszíti önmagát, személyisége feloldódni látszik a gyerek igényeire való odafigyelésben.