A nő, aki 9 hónap traumatikus fogság után kezdett új életet

Nemrég épp a Netflixet böngésztem, amikor szembejött velem egy true crime dokumentumfilm, ami Elisabeth Smart történetét mesélte el. 2002. június 5-én hajnalban az akkor 14 éves lány élete végérvényesen kettévált: egy „előtte” és egy „utána” szakaszra. Elisabeth-et saját otthonából rabolták el Salt Lake City egyik csendes külvárosában. Amellett, hogy története egy megrázó bűneset nyomán íródott, tragédiája és felemelkedése azt is megmutatja, hogy egy ekkora trauma után is lehet teljes életet élni.

Azon a bizonyos nyári hajnalon egy csapzott férfi, késsel a kezében, az éjszaka közepén rontott rá Elisabeth-re családi házukban, majd arra kényszerítette, hogy tartson vele. A lány ezután több hónapig volt fogságban, elszigetelve a külvilágtól, mialatt súlyos lelki és fizikai erőszak érte, elrablója szexuálisan bántalmazta. Elrablásának, az azt követő nyomozásnak és a megmenekülésének a története országos médiafigyelmet kapott. Nem véletlenül.

Ismeretlen ismerős

Elisabeth Smart 9 hónapig volt fogságban. Az erőszakos tetteket az otthonától nem messze lévő hegyes, erdős vidéken, ideiglenes sátortáborokba húzódva kellett átélnie. Fogvatartója Brian David Mitchell és társa, Wanda Barzee volt. Elrablását követően szinte rögtön megerőszakolta őt Mitchell, és a testi-lelki kontroll később sem szűnt meg. Mitchell és Barzee vallási ideológiába csomagolta az erőszakot, és azt a narratívát erőltette rá a lányra, hogy ő a „kiválasztott”, akinek egy „küldetést” kell beteljesítenie.

Mint később kiderült, Mitchell nem volt teljesen idegen a család számára. Korábban dolgozott náluk, így ismerte a járást, valamint a család napi rutinját, illetve azt is, hogyan tud észrevétlenül bejutni az otthonukba.

Miért nem kért segítséget?

Ahogy egyre mélyebbre ástam magam Elisabeth Smart ügyében, több ismétlődő kérdés jött velem szembe. Visszatérő felvetés például, hogy miért nem próbált meg segítséget kérni vagy elszökni a lány? Elisabeth-ék többször is emberek közé mentek a több hónapos terror alatt. Nem egyszer jártak nyilvános helyen – utcán, boltban, klubban –, de senki sem tudta azonosítani őt, még a rendőrök (!) sem. Volt, hogy rákérdeztek a kilétére, de az elkövetők kimagyarázták a helyzetet.

Az azonosítást némiképp nehezítette, hogy a lányt arra kényszerítették, hogy kendővel vagy fátyollal takarja el az arcát. De mégis miért nem fordult a járókelőkhöz az áldozat? A folyamatos fenyegetés – miszerint a családját megölik, ha bármit mond –, az izoláció és a pszichológiai nyomás következtében a túlélés volt az elsődleges célja, nem pedig a menekülés. Ez a kívülről „passzívnak” tűnő viselkedés valójában egy túlélési stratégia volt.

Ennek a nőnek köszönhető a modern konyha, mégsem hallott róla szinte senki

A női elkövető szerepe

Az ügy egyik legkevésbé feldolgozott aspektusa a másik elkövető, Wanda Barzee szerepe. Gondolhatnánk, hogy a nő maga is áldozat volt, akit szintén sakkban tartott Mitchell. Azonban, mint kiderült, Barzee aktív résztvevője volt a fogva tartásnak: segített a kontroll fenntartásában, támogatta társa ideológiáját, és részt vett Elisabeth „felügyeletében’” is. A női elkövetők jelenléte az ilyen típusú bűncselekményekben ritkább, ezért a nyilvánosság gyakran nem tud mit kezdeni vele, vagy nehezebben dolgozza fel.

Ez összefügghet azzal is, hogy a nemi szerepek köré épült sztereotípiák nyomán a nőket inkább gondoskodónak, empatikusnak tételezzük. Ez megnehezíti annak elfogadását, hogy igenis egy nő is lehet aktív résztvevője egy ilyen súlyos bántalmazásnak. Az erőszak ugyanis nem nemhez kötött.

Hibák és véletlenek

Elisabeth eltűnését és a nyomozást folyamatosan monitorozta a média, az eset kiemelt üggyé vált. Ezzel együtt, vagy éppen ezért több kritikus hiba történt a nyomozás során. Egyes bejelentéseket nem vizsgáltak ki megfelelően, és ugyan Mitchell neve már korán felmerült, mégsem jutottak el hozzá időben. Végül Elisabeth húgának – aki a maga is a szobában tartózkodott nővére elrablásakor – sikerült visszaemlékeznie, hogy kinek a hangját hallotta azon az ominózus hajnalon, és ez jelentősen segítette a férfi azonosítását.

A történet végül egy véletlennek köszönhetően zárult le: 2003 márciusában egy járókelő felismerte a lányt az utcán, és értesítette a hatóságokat. Elisabeth hosszú percek múlva, a rendőrautóban ülve fogta csak fel, hogy tényleg megmenekült és vége ennek a borzalmas rémálomnak.

Nem happy end

Az efféle hazatérések a médiában gyakran happy endként vannak ábrázolva, de Elisabeth elmondása szerint a trauma nem oldódott fel attól, hogy hazatért. A feldolgozás során pszichológiai támogatásra, stabil családi háttérre és időre volt szüksége. És talán még ennél is fontosabb volt az a folyamat, amelyben visszavette a saját teste és a saját története feletti kontrollt. Elisabeth Smart több interjúban is beszélt arról, hogy gyerekként hallott egy hasonlatot: egy „megrágott rágógumihoz” hasonlították azokat a lányokat, akik elveszítik a szüzességüket házasság előtt.

Ez az üzenet – még ha nem is konkrétan erőszakra vonatkozott – mélyen beégett neki, és a fogság után azt érezte, hogy „ő már nem értékes”. Tudatosan kellett dolgoznia azon, hogy elindulhasson a felépülés útján.