Ha te is mindent egyedül akarsz megoldani, ez állhat a háttérben

A hiperfüggetlenség – kívülről erénynek tűnik, viszont általában mély gyermekkori sérülések nyomán alakul ki, felnőttként pedig láthatatlan falakat emel kapcsolatainkban, illetve testi-lelki tünetekkel is jár.

Hogyan ismerhetjük fel ezt a működésmódot, mi mindennel jár a hiperfüggetlenség, és milyen apró lépésekkel indulhatunk el a változás útján? Gerhát Réka integratív pszichológust, mindfulness tanárt kérdeztem a témában.

A hiperfüggetlenség mibenléte

„A hiperfüggetlenség pszichológiai értelemben nem az érett önállóságot jelenti, hanem egy mélyen gyökerező túlélési mechanizmust, ami gyakran stresszes vagy traumatikus múltbeli élmények nyomán alakul ki” – mutat rá Réka. Egy hiperfüggetlen személy mindent egyedül akar megoldani, nem kér segítséget, nem fogad el támogatást, és nehezen bízik meg másokban. E kívülről erősnek tűnő attitűd mögött valójában egy mély, kiszolgáltatottságtól való félelem húzódik meg.

A személyiségrészek koncepciója szerint ilyenkor egy erős, túlélő, védelmező részünk irányítja a működésünket, ami próbálja elrejteni és megóvni a sebezhető, biztonságra vágyó gyermeki részeinket. Ezzel szemben az egészséges önállóság nem zárja ki a kapcsolódást, hanem jól kiegészíti azt. Azt jelenti, hogy képesek vagyunk önállóan funkcionálni, de nyitottan állunk a segítséghez, a közelséghez és az együttműködéshez.

Ez lehet az oka, hogy sok nő nehezen éli meg, ha vezetői szerepbe kerül

Gyerekkori élmények állnak a háttérben

Gerhát Réka kiemeli, hogy a hiperfüggetlenség mögött általában korai kapcsolati hiányok vagy sérülések állnak – olyan gyerekkori élmények, ahol a biztonságos érzelmi kapcsolódás nem volt elérhető. „A gyerek azt tanulja meg ilyenkor, hogy ha segítséget kér, csalódás érheti, így inkább nem kér. Ez nem tudatos döntés eredménye, hanem egyfajta alkalmazkodás, ami akkor segített túlélni, de felnőttként már elzárhat másoktól, és önmagunk egyes részeitől is” – keretezi Réka.

Ha egy gyerek érzelmileg vagy fizikailag elhanyagoló környezetben nő fel, ahol a gondozó nem reagál az igényeire, vagy kiszámíthatatlanul viselkedik – hol elérhető, hol elutasító –, kialakulhat benne a meggyőződés, hogy az érzései nem fontosak, és nem számíthat másokra. Ugyanez történhet akkor is, ha túl korán kap felelősséget, és „kis felnőttként” kell helytállnia, például egy instabil szülő mellett. Az érzelmi vagy fizikai bántalmazás, illetve hirtelen veszteségek tovább erősíthetik benne azt az üzenetet, hogy a világ veszélyes, és csak önmagára számíthat.

Felnőttként ez a működésmód akár önállóságnak, erőnek vagy szabadságnak is tűnhet – ám sok esetben inkább a bizalmatlanság, az érzelmi távolságtartás és a magányosság jele, hangsúlyozza a pszichológus. A hiperfüggetlenség azért különösen megtévesztő, mert a társadalom sokszor erényként ünnepli.

„Az erős, önálló nő vagy férfi képe, aki a jég hátán is megél egyedül, mélyen beépült a kollektív elvárások rendszerébe. Így az, aki valójában túlélési üzemmódban él, gyakran büszkeséget is társít mindehhez. A külső pozitív visszajelzések pedig megerősítik a páncélt, amit az illető valaha önvédelemből vett fel” – mutat rá a szakember, majd hozzáteszi: az érintett gyakran nem is tudja, hogy amit „saját személyiségének” tart, az valójában egy védelmező énrész stratégiája. Lehet, hogy egy régi tapasztalat visszhangzik bennünk: „ha kérek, csalódhatok”.

A láthatatlan falak

– mondja a pszichológus.

A párkapcsolatban az érintett nehezen kér segítséget, nem osztja meg érzéseit, inkább mindent egyedül old meg – partnere emiatt kívülállónak érezheti magát. Előfordulhat az is, hogy mindig a „megoldó” szerepében marad, sosem engedi meg magának a gyengeséget, így felborul az egyensúly. Barátságokban is jellemző az érzelmi távolságtartás: a hiperfüggetlen nem beszél a nehézségeiről, de másokat szívesen támogat, így a kapcsolatok egyoldalúvá válhatnak. A környezet sokszor úgy érzi, hogy neki nincs szüksége semmire, de ez az elszigetelődéshez vezethet.

A munkahelyen kezdetben hasznosnak tűnhet a hiperfüggetlen viselkedés: az érintett gyors, önálló, elismerést kap, de hosszú távon konfliktusokat okozhat számára, ha nem kér segítséget, nem delegál, információt tart vissza, vagy nem jelzi, ha túlterhelt. A hiperfüggetlenség nemcsak érzelmileg, de idegrendszerileg is kimerítő. A szakember szerint, ha hosszú távon nem engedjük meg magunknak, hogy kérjünk, megosszuk a terheket, vagy mélyebben kapcsolódjunk másokhoz, az testi és lelki szinten is nyomot hagy.

A pszichológus rávilágít: a pszichés tünetek közé tartozhat az állandó belső feszültség, erős distressz (negatív stressz), szorongás, önbizalomhiány, érzelmi eltávolodás, kapcsolati problémák, magány érzése (még kapcsolatokon belül is) és depresszív hangulat. Testi szinten pedig a tartós stressz okozhat izomfeszülést, alvászavart, magas vérnyomást, emésztőrendszeri panaszokat, továbbá hosszabb távon szív- és érrendszeri megbetegedéseket is.

Nem beszélve arról, hogy a túlzott felelősségvállalás, a folyamatos önkontroll és a segítség elutasítása idővel kiégéshez vezethet. „A közelségkerülés nemcsak érzelmi veszteséget jelenthet: idegrendszeri szinten is hiányállapot, hiszen társas lényként az idegrendszerünk is kapcsolódásra van hangolva. Enélkül a distressz könnyebben elhatalmasodhat rajtunk” – tisztázza a szakértő.

Miért érzünk bűntudatot, amikor végre nemet mondunk?

A hiperfüggetlenség oldása