előfizetésem
Hírlevél
Klímaszorongó vagy klímaszkeptikus vagy? Ugyanaz a félelem állhat a háttérben
Az idei szélsőséges időjárás – a rekordhőmérséklet, a tartós aszály, a csapadékhiány – sokak számára már közvetlen, személyes tapasztalattá teszik a klímaválság hatásait. Hogyan reagálunk erre, mit jelent klímaszorongónak és klímaszkeptikusnak vagy klímatagadónak lenni, illetve miként kerülhető el, hogy ezen jelenségek mentén kettészakadjon a társadalom?
Csapó Krisztina gyászkísérővel és online mentálhigiénés tanácsadóval beszélgettünk a klímaszorongásról, klímaszkeptikusságról, klímatagadásról.
Pszichológiai szempontból hogyan hat ránk, amikor egy korábban elvontnak tűnő globális probléma, mint például a klímaválság hirtelen a saját életünk részévé válik?
Amíg a klímaváltozás grafikonokon, távoli katasztrófák képein és a következő évtizedekre vonatkozó előrejelzésekben jelenik meg, pszichológiailag távol tarthatjuk magunktól. Ma már szinte mindenki tudja, hogy a klímaváltozás és az ökológiai krízis súlyos probléma, de többnyire „féltudatos” állapotban élünk: ismerjük a tényeket, miközben a valódi léptéküket és a saját életünkre gyakorolt következményeiket még nem engedtük egészen közel magunkhoz.
Egy természeti katasztrófa akut traumát okozhat, a tartós hőség, aszály és csapadékhiány pedig folyamatosan terheli az idegrendszert. Egy olyan nyár, mint az idei, áttörheti a pszichológiai távolságot: amikor nem tudunk aludni a folytonos melegtől, kiszárad a kertünk, veszélybe kerül a termés vagy csökken a kutak vízszintje, hirtelen összeáll a kép, hogy ez már nem a távoli jövő, hanem a jelen. A felismerés sokkszerű lehet, megrendítheti a világ kiszámíthatóságába vetett bizalmunkat, és elveszíthetjük az otthonosság érzését a saját környezetünkben.
Ezt az otthonunk megváltozása miatt érzett, honvágyhoz hasonló fájdalmat nevezzük solastalgiának. Ugyanaz az esemény az egyik embernek bizonyíték, a másiknak túl nagy fenyegetés ahhoz, hogy beengedje a világképébe. Az értelmezésben korábbi meggyőződéseink és közösségi identitásunk is szerepet játszik.
Nyaralás után mindig levert voltam, elárulom, hogyan jöttem ki a spirálból
A klímaszorongó és a klímaváltozást elutasító ember látszólag két teljesen ellentétes póluson áll. Lehet-e mégis hasonló pszichológiai mozgatórugó a háttérben, például a bizonytalanságtól, a kontrollvesztéstől vagy a jövőtől való félelem?
A klímaszorongás és a klímaváltozás elutasítása mögött alapvetően ugyanaz a pszichológiai kihívás áll: olyan információkkal szembesülünk, amelyek léptékükben és súlyosságukban meghaladják azt, amit képesek vagyunk felfogni és érzelmileg befogadni. Nem csupán egy környezeti problémáról van szó, hanem az ismert világ kiszámíthatóságának, a társadalmi rendszereknek és annak a jövőnek a veszélybe kerüléséről, amelyre az életünket építettük. Hogy erre ki hogyan reagál, az egyéni teherbírása és erőforrásai mellett az identitásától, életformájától és a csoporthoz tartozásától is függ.
A különbség abban jelenik meg, hogy mit tudunk kezdeni az elviselhetetlennek érzett élménnyel. Van, aki szorongással, a veszély folyamatos figyelésével vagy kényszeres cselekvéssel reagál; más távolítással, kisebbítéssel, elkerüléssel vagy tagadással próbálja fenntartani a biztonságérzetét. Így az egyik ember nem tudja levenni a figyelmét a fenyegetésről, a másik nem tudja megengedni magának, hogy valóban odanézzen.
A tagadás és a hárítás sokaknál pszichés énvédő mechanizmus: tudjuk, hogy baj van, mégsem engedjük, hogy ez érzelmileg megérintsen és valóban befolyásolja a döntéseinket. Valamilyen mértékben szinte mindannyian így élünk, hiszen egyszerre vagyunk a rendszer működtetői, haszonélvezői és foglyai. Ettől érdemes elkülöníteni a tudatosan felépített, szervezett vagy „professzionális tagadást” (denialism).
A nyílt klímatagadás mellett idővel megjelent a klímaszkepticizmus is, a narratívák pedig alkalmazkodtak a bizonyítékokhoz: „nincs klímaváltozás”; „mindig is változott a klíma”; „nem az ember okozza”; végül „nincs értelme vagy túl drága cselekedni”. Egyes olajvállalatok, köztük az Exxon és a Shell, saját kutatásaikból évtizedekkel ezelőtt ismerték a várható következményeket, miközben az iparág a dollár milliárdokat költött a nyilvánosság elbizonytalanítására; a BP pedig az egyéni karbonlábnyom népszerűsítésével a rendszerszintű felelősségről az egyén életmódjára irányította a figyelmet.
Ezek a narratívák azért vonzóak, mert lehetővé teszik, hogy úgy érezzük: folytathatjuk az életünket úgy, ahogy eddig.
Sokan gaznak látják, pedig Budapest jövőjét menthetik meg a vadvirágok
Mindeközben hogyan lehet úgy beszélni a klímaváltozásról, hogy a téma ne váljon újabb kulturális vagy politikai törésvonallá? Mi lehet az a közös nevező?
A társadalmi törésvonalak már megvannak; legfeljebb azt érhetjük el, hogy ne mélyüljenek tovább, és ne tegyék tönkre azokat az emberi kapcsolatokat is, amelyek a korábbi megosztottságokat túlélték. A klímaszorongó ember a biztonságos, élhető jövő elvesztésétől félhet, a klímaszkeptikus pedig a megszokott életét, megélhetését, önrendelkezését vagy közösségét érzi veszélyben. Másban látják a veszély forrását, de a bizonytalanság, a tehetetlenség és a kontrollvesztés élménye közös lehet.
Akikben korábban tudatosul a helyzet súlyossága, közben könnyen elszigetelődnek, mert a környezetük még nem képes elhordozni ugyanezt a felismerést. Amikor egy vélemény az identitás és a csoporthoz tartozás részévé válik, a meggyőzés gyakorlatilag reménytelen: az ember már nem egy állítást véd, hanem azt, hogy kicsoda, kikhez tartozik és kiben bízhat. Az ellentmondást ezért a leggondosabb megfogalmazás mellett is személyes támadásként élheti meg.
A pszichés tagadás határait sem tudjuk kívülről áttörni, amíg valakinek nincs elegendő erőforrása a felismerés súlyának elhordozásához; az erőteljes szembesítés ilyenkor csak fokozza a védekezést. Érdemes felismerni, amikor már nem párbeszéd zajlik, és kiszállni a tényvitából: „Egyikünknek sem ez a szakterülete, mást tartunk hiteles forrásnak, és ez rendben van”; vagy „ebben valószínűleg nem fogjuk meggyőzni egymást”. Ez nem feltétlenül kudarc: megőrizheti a kapcsolatot egy későbbi beszélgetéshez.
Közös nevezőt találhatunk abban, amit egyikünk sem szeretne elveszíteni – a család biztonságában, az egészségben, a termőföldben, az ivóvízben, a megélhetésben vagy a szabadságban –, és azokban a konkrét ügyekben, amelyekben a nézetkülönbség ellenére is képesek vagyunk együttműködni.
Végezetül, mit tehetünk társadalmi szinten azért, hogy a klímaváltozásról szóló párbeszéd ne két egymással harcoló tábor története legyen? Van olyan kommunikációs vagy közösségi szemlélet, amely egyszerre képes teret adni a félelemnek, a bizonytalanságnak és a cselekvés lehetőségének?
Lehet, hogy a felszínen két tábor látszik, de a valóságban nem homogén csoportokról van szó. A klímaváltozáshoz való viszonyunk a teljes tagadástól a féltudatos állapoton és a sokkszerű ráébredésen át a gyászig, a bénultságig vagy a cselekvésig terjed, és ugyanaz az ember is mozoghat ezek között. Olyan klíma- és traumainformált kommunikációra van szükség, amely őszintén beszél a helyzet súlyosságáról, közben figyelembe veszi, hogy nem egyforma mennyiségű fenyegető információt tudunk befogadni.
Nem lehet egy egész társadalmat egyszerűen „felébreszteni”, majd magára hagyni a sokkban. Megtartó, facilitált közösségi terek kellenek, ahol a félelem, a gyász, a düh, a bizonytalanság és az ambivalencia is kimondható, és nem elvárás az azonnali cselekvés. Gyakran azért küldjük rögtön cselekedni az embereket, mert mi sem tudjuk elviselni a tehetetlenségüket; a „tegyél valamit, és majd jobban leszel” azonban újabb terhet rakhat arra, aki éppen a felismerés súlya alatt van.
Ha valaki előbb megtapasztalhatja, hogy mások elbírják vele együtt, amit érez, később olyan cselekvés születhet ebből, amelyet egyre inkább az értékei és az egymás iránti felelősség motiválnak. Ez akkor is növelheti a közösség alkalmazkodóképességét és csökkentheti a kiszolgáltatottságot, ha nem kínál garanciát minden veszteség elkerülésére. A megosztottságot ugyanakkor nem lehet kizárólag jobb kommunikációval kezelni: a professzionális klímatagadás, a politikai érdekek és a közösségi média konfliktusokra épülő működése is erősíti.
A médiának láthatóvá kellene tennie az eltérő élethelyzeteket, érzelmi reakciókat és gazdasági érdekeket, a változások terheit pedig nem lehet automatikusan azokra hárítani, akiknek a legkevesebb a mozgásterük. Az emberi kapcsolatok és a közösségi bizalom építése önmagában is a felkészülés része: a közös nevező lehet az, hogy mindannyian kötődünk valamihez, amit nem szeretnénk elveszíteni, és mindannyiunk érdeke a változásokkal járó szenvedés és kiszolgáltatottság csökkentése, és hogy értelmes életet tudjunk élni még a válságok korában is.
