előfizetésem
Hírlevél
Jó dolog, ha megdicsérnek, de káros is lehet, ha csak emiatt tudsz hinni magadban
A modern társadalmunk egyik csendes, bár mégis széles körben elterjedt jelensége: a külső visszajelzések utáni sóvárgás. Dicséret, elismerés, jóváhagyás. Ezek mind olyan tényezők, amelyekből sosem elég. Ami egykor még természetes igény volt, az mára már sokaknál az élet alapelemévé vált. A jelenség azonban nem új keletű, hiszen az ember társas lény, aki előszeretettel hasonlítja magát másokhoz.
A család, az iskola, a munkahely mind-mind olyan közegek, ahol folyamatosan visszajelzéseket kapunk a teljesítményünkről, a tudásunkról, az értékeinkről. A probléma akkor kezdődik, amikor ezek a külső jelzések már nem elmondják, hogy mit tudunk és mit nem, hanem az, hogy sokaknál idővel már a belső önértékelés kizárólagos forrásává válik. Ekkor a dicséret többé nem egy megerősítés, hanem egy energia, ami nélkül képtelenek vagyunk tovább működni.
A visszajelzések kora: az azonnali reakciók
A digitális korszak egy teljesen új köntösbe öltöztette visszajelzések hatását. A közösségi platformok világában ugyanis az elismerésnek már számosítható változata is van: lájkok, megosztások, kommentek. Ezek mind azonnali minősítést adnak a számunkra, ráadásul mindezt gyorsan, látványosan, és ami talán a legfontosabb: folyamatosan. Egy bejegyzés ugyanis alig pár perc alatt mérhető társadalmi reakciót vált ki. Hatása egy újfajta viselkedési ciklus, amikor az ember posztol, figyeli a reakciókat, majd a következő alkalommal már sokkal tudatosabban oszt meg tartalmakat, amik esetleg még nagyobb elismerést ígérnek.
Aztán jön a pofon, amikor mégsem történik semmi. Hiába az elvárás, a vágyakozás, az algoritmusok is legalább annyira befolyásolják a poszt hatását, mint a minőség. A pszichológusok szerint ez a folyamat hasonló ahhoz, ahogy az agy jutalmazási rendszere működik. A pozitív visszajelzés ugyanis dopamint szabadít fel, ugyanazt a neurotranszmittert, amely más örömforrás esetében is szerepet játszik. Nem csoda tehát az sem, hogy sokan szinte észrevétlenül kerülnek bele ebbe a folyamatba, amiből aztán nem tudnak kimászni.
Ezért nem mindig a dicséret a legjobb megoldás, ha bátorítani szeretnél valakit
Amikor a környezet reakciói válnak irányadóvá
A külső elismerések iránti igény teljesen természetes. A probléma ott kezdődik, amikor az adott személy már nem képes saját maga kapcsán tisztán látni. Amikor már csak a visszajelzések éltetik.
Ilyenkor a belső mérce elhalványul, helyette sokkal fontosabbá válik az, hogy mit gondol róla a környezete.
Ha jön a dicséret, akkor megerősítve érzi magát. Ha viszont elmarad, akkor a helyét a bizonytalanság, a szorongás, sőt, sok esetben az értéktelenség-érzés veheti át. Ez különösen erősen jelen van olyan környezetben, ahol a teljesítményt folyamatosan értékelik. Ez lehet kreatív szakma, közösségi médiával kapcsolatos munka, de akár még az általános munkahelyi környezet is, ahol állandó a versenyhelyzet. Ilyenkor a külső elismerés többé már nem jutalom, hanem feltétel.
Láthatatlan függőség
Talán senki számára nem lesz meglepő, ha azt mondjuk: a dicséret idővel függőséget okoz. Na nem olyat, ami fizikai tünetekkel jár, azonban az agyban lezajlott folyamatok szempontjából hasonlít más egyéb függőséghez. Az érintett ugyanis egyre több visszajelzést igényel ahhoz, hogy elérje ugyanazt az érzelmi stabilitást. A dicséret mennyiségének igénye ezáltal fokozatosan egyre feljebb és feljebb tolódik, mígnem ami korábban elegendő volt, az később már kevésnek tűnhet. Nem lesz elég a „De szép a hajad!”, a „Milyen jól áll ez a ruha!”, de még az sem, ha valaki azt mondja: „Remek munkát végeztél.”
Ennek következménye, hogy az ember gyakran már olyan döntéseket hoz, amelyek nem a saját belső értékeihez, hanem a várható külső visszajelzésekhez igazodik. Ezáltal nem azt csináljuk, nem úgy, és nem akkor, ami korábban még természetes volt. A viselkedésünk lassan, de biztosan alkalmazkodik az elvárásokhoz, a visszajelzésekhez, a dicséretekhez. És, ami talán még fontosabb tényező: minél több elismerést kapunk, belül gyakran egyre bizonytalanabbá válunk.
A teljesítménykényszer csapdája
A külső visszajelzésekre épülő önértékelés, önbizalom egyik nem annyira látványos, ámde annál meghatározóbb következménye a folyamatos teljesítménykényszer. Ha ugyanis valaki úgy érzi, az értéke kizárólag abból fakad, mit ért el az életben, mit tud felmutatni, milyen karriert sikerült felépítenie, akkor bizony egy végtelen versenyben találja magát. Ebben az állapotban pedig a pihenés és a bűntudat kéz a kézben jár együtt.
Ezzel szemben a kudarc nem egy tanulási lehetőség, amiből építkezni tudunk, hanem egy mélyrepülés. Ez a fajta gondolkodásmód hosszú távon kimerültséghez, kiégéshez, végül krónikus szorongáshoz vezethet. A pszichológusok szerint ez a folyamat főleg a fiatalabb generációt érinti. Az ő körükben erősödött meg az utóbbi időben. Az oktatás, a karrierépítés, a digitális jelenlét ugyanis mind olyan területek, ahol a teljesítmény és az elismerés szinte folyamatosan zakatol az agyukban, mígnem teljesen ki nem égnek - sokszor még 20-30 éves koruk előtt.
A siker pszichológiája: Így építsd fel a sikerhez vezető mentális stratégiát
Ezért is nehéz feldolgozni azt, ha a korábban folyamatosan érkező visszajelzések most elmaradnak. Egy munkahelyváltás, egy új baráti kör, de még a közösségi média jelenlét csökkentése is kiválthatja ezt az élményt. Az előzőleg rendszeres megerősítés most pedig ürességet okoz. A helyét átveszi a csend, amit sokan kudarcként, elutasításként éreznek. A megoldás nem az, hogy új helyeken keresünk visszajelzéseket. Nincs szükség új platformokra, új közösségre. Ezek ugyanis ismét egy spirálba lökhetnek bennünket.
„Az egészséges visszajelzés igény a kapcsolódás része, hiszen információt ad arról, hogyan hatunk másokra, és segíti a fejlődést. A határ ott húzódik amikor az önértékelés kizárólag külső tükrökből épül és dicséret hiányában identitás krízis jelenik meg. Ilyenkor nem a teljesítmény kerül megkérdőjelezésre, hanem az önmagunkhoz való alapvető viszony” - mondták el a NyugiZóna alapítói, akik hozzátették, hogy amikor a folyamatos validáció hirtelen megszűnik, pszichológiailag megvonásszerű állapot alakulhat ki, például szorongás, ürességérzés, fokozott önkritika.
Kovács Tünde és Boukortt Meryem úgy vélik: „A dicséret nemcsak jóleső visszajelzés volt, hanem stabilizáló mechanizmus. A valódi fordulópont ott kezdődik, amikor az önértékelés képes részben leválni a külső visszhangtól, és belső, stabilabb alapokra helyeződni.”
Az egyensúly megtalálása
A szakemberek szerint a hosszú távú megoldás itt sem az, hogy teljesen elutasítjuk a visszajelzéseket. Sokkal fontosabb az egyensúly újraépítése. Célként tűzzük ki magunkat elé, hogy idővel képesek legyünk különbséget tenni a külső megerősítés és az önértékelés között. A folyamat megkezdéséhez azonban rengeteg önismereti munkára lesz szükség. Először ugyanis meg kell tanulnunk felismerni a saját motivációinkat, értékeinket, tudnunk kell azt, hogy mik a valódi erőforrásaink. Mindezt úgy, hogy nem vesszük figyelembe a külvilág visszajelzéseit.
A stabil önértékelés egyik legfontosabb tényezője, hogy sosem kizárólag a külső reakciókra épül. Amíg az elismerés még mindig örömforrás, nem pedig létszükséglet, addig még harmóniában vagyunk. Amint ez megfordul, ott már lépéseket kell tennünk, mielőtt az igény függőséggé alakul.
És bár azt hihetnénk, hogy ez csak egyéni probléma: nagyot tévedünk. Sokkal inkább a jelenlegi modern életünket mutatja be. Ma már egy olyan világban élünk, ahol a láthatóság, a mérhetőség, valamint a reakciók mennyisége és sebessége az, ami élteti az embert. Minden eddiginél fontosabbá vált, hogy ki hány lájkot, kommentet kap egy-egy posztjára. És nem, nem csak az influenszerek körében.
Éppen ezért válik értékes tulajdonsággá, ha még mindig képesek vagyunk néha kiszakadni ebből a zajból, és visszatalálni az érzéseinkhez, az önértékelésünkhöz. Tisztában vagyunk vele, hogy néha jól esik egy taps vagy egy bók, a stabilitást egyik sem fogja megadni számunkra.
A belső kritikus nem te vagy – csak egy örökölt hang, amit ideje leállítani
A visszajelzések kultúrája
A modern munkahelyi környezet, a fiatal közösségek egyre tudatosabban építenek a visszajelzés kultúrájára. A rendszeres értékelések, a heti vagy havi beszélgetések a teljesítményről, a csapaton belüli elismerési formák mind azt a célt szolgálják, hogy az emberek tudják: megbecsülik a munkájukat. A cég értékeli mindazt, amit hétről-hétre letesznek az asztalra.
Ez persze egy pozitív dolog, hiszen mindenkinek szüksége van néha visszajelzésre azzal kapcsolatban, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű munkát végez-e. De ez nem lehet verseny. A probléma ugyanis akkor kezdődik, amikor a visszajelzés nem csak egy információ, hanem egy olyan tényező, amely hatással van az identitásunkra. Amikor valaki úgy érzi, hogy csak addig fontos személy, amíg szakmailag vagy emberileg számításba veszik, ott már komoly problémával néz szembe. Ilyenkor ugyanis a külső elismerés egy torz tükörré válik.
Talán nem véletlen az sem, hogy egyre több pszichológiai irányzat emeli ki a csend és a visszavonulás fontosságát. Az a képesség, hogy az ember időnként kilépjen a folyamatos értékelés és reakciók hatása alól, segíthet újra motivációt találni az életben. A csend folyamán ugyanis lehetőségünk van arra, hogy újra kapcsolatba lépjünk saját magunkkal, a gondolatainkkal. Megtudjuk azt, hogy mire vágyunk legbelül, mindezt anélkül, hogy valaki megerősítené a tetteinket.
