előfizetésem
Hírlevél
Ezért lett hegymászó Sántha Xénia, aki első magyar nőként hódította meg a Föld 8. legmagasabb hegyét
Első magyar nőként állt a Föld 8. legmagasabb hegyének, a Manaszlunak a 8163 méteres főormán, azóta pedig újabb és újabb expedíciókon feszegeti saját határait. Meseszép helyeken jár, a mászásokat azonban fizikai és mentális terhek, komoly anyagi áldozatok, a klímaválság okozta egyre kiszámíthatatlanabb körülmények és olykor rosszindulatú kommentek is kísérik. Mit jelent nőként ennek a világnak a részese lenni? Sántha Xéniával beszélgettünk.
Sántha Xénia Csíkszeredában nőtt fel, így a természet közelsége magától értetődő volt. Csíksomlyó és a Hargita lábánál töltötte a gyerekkora nagy részét, és sok időt volt falun, Csipalfalván, ahol állatok és a természet vették körül. Télen-nyáron jártak túrázni, kirándulni, így a vadon szeretete már egészen kicsi korától az élete része volt.
Mikor és hogyan alakult ki az érdeklődésed a magashegyi mászás iránt?
A magashegyi mászás iránti érdeklődésem később alakult ki. Nagy hatással volt rám Erőss Zsolt története, emellett sokat olvastam a témáról, dokumentumfilmeket néztem, és így egyre közelebb kerültem a magashegyek világához. Gyerekként egyébként is nagyon érdekeltek a különböző kultúrák, hagyományok, vallások, a dél-amerikai sámánizmustól egészen a nepáli buddhizmusig.
Talán ennek a világnak a misztikussága és elérhetetlensége fogott meg leginkább. Különösen nagy hatással volt rám a Hét év Tibetben, ami valahogy elindított bennem valamit. Innentől kezdve már nemcsak a természetet szerettem volna minél jobban megismerni, hanem egyre inkább vonzottak a világ távoli, magas és nehezen elérhető hegyei is.
Azt mondták neki, hogy a gyereke mellett lenne a helye, erre megmászta a Mount Everestet - Junko Tabei története
Mikor érezted először azt, hogy oké, akkor ez nekem menni fog, ezt szeretném csinálni a jövőben? Tudod egy adott mászáshoz vagy ahhoz kapcsolódó élményhez kötni, vagy ez folyamatában alakult ki?
Soha nem gondoltam, hogy nekem ez menni fog. Talán éppen ezért vonzott annyira.
Mindig is érdekelt az ismeretlen, és azok a helyzetek, amelyek fizikailag és mentálisan is próbára tesznek. Arra gondoltam, hogy egyszer szeretnék belevágni valamibe, amire mindig is vágytam, még akkor is, ha egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy képes leszek rá.
Gyerekként sokszor hazafelé sétálva felnéztem a felhőkre, és elképzeltem, vajon mekkora lehet egy nyolcezres. Mindig kíváncsi voltam, milyen érzés lehet egy ilyen hegy tetején állni, de akkor ez még teljesen elérhetetlennek tűnt. Az ötlet igazából akkor kezdett valósággá válni, amikor Angliába költöztem, és néhány év munka után rájöttem, hogy a pénzügyi akadályokat talán le tudom küzdeni. A saját határaimat viszont csak úgy ismerhetem meg, ha megpróbálom.
Először nem is egy nyolcezres megmászása volt a célom. Mindig szerettem volna eljutni egy nyolcezres alaptáborába, egyszerűen csak azért, hogy a saját szememmel lássam, mekkora is valójában egy ilyen hegy. Ezt szerettem volna összekötni egy hatezres mászással és egy hosszabb nepáli tartózkodással, hogy minél többet tanuljak a hegymászásról, a technikákról és saját magamról is. Így született meg az első egy hónapos nepáli kaland gondolata – és igazából innen indult el minden.
Többek között te vagy az első erdélyi nő, aki 8000 m-es csúcson állt, illetve az első magyar nő a Manaszlu 8163 méteres főormán, amihez innen is gratulálok! Aki követ téged és más mászókat, láthatta, hogy egy vita is kialakult a teljesítéseddel kapcsolatban a social mediában. Egyrészt hogyan élted meg magát a mászást, másrészt milyen érzés volt ezt követően szembesülni a kommentháborúval?
Köszönöm szépen! A Manaszlu megmászása egy olyan élmény volt, amit nagyon nehéz szavakba önteni, és természetesen hatalmas büszkeséggel töltött el, hogy első magyar nőként felállhattam a 8163 méteres főormon. Előttem is jártak a hegyen magyar nők, viszont csak az akkor elfogadott előcsúcsig (már ez a magasság nem elfogadott mint csúcselérés).
A közösségi médiában kialakult vita teljesen más oldalról volt megterhelő. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy egy ilyen teljesítmény után ahelyett, hogy maga a mászás kerülne középpontba, ennyire sok vita és megkérdőjelezés alakul ki körülötte. Eleinte nehéz volt nem magamra venni, főleg azért, mert én pontosan tudtam, mennyi munka, küzdelem és áldozat van mögötte.
Idővel viszont megtanultam elengedni azt, hogy mindenkinek meg kell felelnem, vagy mindenkinek bizonyítanom kell az igazamat. Én ott voltam a hegyen, én éltem át azokat a helyzeteket, és én tudom, mit jelentett számomra az a csúcs. Talán ez a legfontosabb tanulsága is az egésznek: nem mindig tudod irányítani, hogy mások mit gondolnak rólad, de azt igen, hogy te hogyan állsz hozzá ahhoz, amit elértél.
A határok igenis átléphetők – szoknyában is: a Cholita hegymászók története
Ha már social media: aktívan tartod a kapcsolatod a követőiddel, támogatóiddal online, és gondolom, a mászások közötti, hegyen töltött „szabadnapokon” ez segít kapcsolódni a külvilággal. De láthatjuk az árnyoldalait is – sokan sokfélét állítanak és bántó megjegyzések is előfordulnak. Összességében magashegyi hegymászóként milyen előnyei, hátrányai vannak a social platformoknak szerinted?
Szerintem a social media a magashegyi mászásban egyszerre hatalmas lehetőség és komoly kihívás. Egyrészt nagyon szeretem, hogy általa meg tudom mutatni az embereknek, milyen valójában egy expedíció: nemcsak a csúcsot, hanem a hosszú, nehéz napokat, a kudarcokat, a félelmeket és azokat az apró pillanatokat is, amelyekről kívülről talán nem is gondolnák, hogy mennyit jelentenek. Nekem az is fontos, hogy kapcsolatban maradhatok azokkal, akik követnek és támogatnak, főleg egy hosszabb expedíció alatt.
Ugyanakkor ennek van egy nagyon komoly árnyoldala is. Az emberek sokszor úgy alkotnak véleményt egy mászásról vagy rólad, hogy valójában csak néhány képkockát látnak az egészből. Könnyű ítélkezni valami felett, amit az ember soha nem élt át, és néha kifejezetten bántó tud lenni, amikor olyan dolgokról állítanak valamit, aminek a valóságát csak te ismered.
Talán a legnehezebb része az, hogy megtanulj különbséget tenni a valódi, építő kritika és a puszta rosszindulat között. Én ma már próbálok inkább az előbbire figyelni. A social media számomra elsősorban egy eszköz arra, hogy közelebb hozzam az emberekhez ezt a világot, és ha akár csak egyetlen embert arra inspirál, hogy kilépjen a saját komfortzónájából és belevágjon valamibe, amitől korábban félt, akkor már megérte.
Mennyire érzed a női mászó közeget inspirálónak, egymást támogatónak?
Úgy érzem, hogy a nők szerepe egyre nagyobb a magashegyi expedíciózásban, és ezt nagyon jó látni. Nemzetközi szinten kifejezetten inspirálónak érzem a női mászók közösségét, nagyon nagy összetartást és egymás iránti támogatást tapasztalok. Itthon talán még van hová fejlődni ezen a téren, de az újabb generációban már sokkal inkább érzem a nyitottságot ezen a téren. Én mindenképpen szeretnék ennek a részese lenni, és a saját részemről mindent megtenni azért, hogy egy támogatóbb női hegymászó közeg alakuljon ki Magyarországon is.
Térjünk vissza a mászáshoz! Melyik volt eddigi életed egyik legkimerítőbb vagy legtrükkösebb mászása lelkileg és fizikailag?
Talán a már emlegetett Manaszlu volt eddig az egyik legkimerítőbb mászásom, mind fizikailag, mind lelkileg. A csúcstámadás közel 26 órán keresztül tartott, és a 8000 méter feletti magasságban már minden egyes lépés komoly erőfeszítés.
A legutóbbi, Khan Tengri-expedíció viszont fizikailag egészen más szintű kihívás. Több mint 24 kilogrammos hátizsákkal mozogni a gleccsereken és a meredek hegyoldalakon elképesztően megterhelő, ugyanakkor nagyon izgalmas is. Talán éppen ez benne a legszebb: minden nap próbára tesz, és folyamatosan alkalmazkodnod kell a hegyhez, az időjáráshoz és a saját határaidhoz. Nehéz az is, amikor tudod egy „egész ország” figyel és nem akarsz belebukni. Ugyanakkor vissza kell rántanod magad a valóságba, hogy ez rólad szól és nem másról, illetve arról, hogy épségben hazakerülj – a csúcs opcionális, visszatérni viszont kötelező.
Galéria
Mi volt a célotok a kirgizisztáni expedíción és milyen eredménnyel zárult a mászás?
Mindig is vágytam arra, hogy egyszer Kirgizisztánban másszak, és nagyon örülök, hogy végre itt lehetek, ráadásul egy ilyen ikonikus hegy, a Khan Tengri lábánál. A célunk a 7010 méter magas Khan Tengri megmászása volt, amely a világ egyik leggyönyörűbb és legikonikusabb hegycsúcsa. Érdekessége, hogy a hegy fő tömege márványból épül fel, ami ilyen magasságban rendkívül ritka.
A Khan Tengri egyben a környék egyik legnehezebben mászható 7000-es csúcsa is, ami szükséges a Hópárduc-kihívás teljesítéséhez. Ennek során a volt Szovjetunió öt 7000 méter feletti csúcsát kell megmászni. Ezt eddig mindössze egy magyar hegymászó, Erőss Zsolt szerezte meg. Én is szeretném egyszer teljesíteni ezt a kihívást, de egyelőre nem szerepel a prioritási listámon.
Társammal, az ausztrál Paul Clarke-kal két alkalommal is megpróbáltuk elérni a csúcsot, de a rettenetesen rossz körülmények miatt egyik kísérletünk sem járt sikerrel. A hegy megmutatta a keményebbik arcát, és most nem engedett fel. Mindenképpen visszatérünk még, és újra megpróbáljuk. A csúcs ezúttal nem lett a miénk, de maga az expedíció és az, hogy itt lehettünk, így is egy csodálatos élmény marad.
A magashegyi mászáshoz önbizalom kell, de vajon hol van a határ az egészséges önbizalom és a vakmerőség között? Mi a véleményed erről, akár a közelmúltbeli Nirmal Purja tragédiájával összefüggésben?
Szerintem a határ az egészséges önbizalom és a vakmerőség között odafent sokszor szinte teljesen összemosódik. A csúcs vonzása elképesztően erős, és minél magasabbra jut az ember, annál nehezebb lehet racionálisan gondolkodni. Éppen ezért szerintem ilyenkor
nemcsak azt kell nézni, hogy mi mindent szeretnénk még elérni, hanem azt is, hogy kik várnak minket otthon.
Nirmal Purját, vagyis Nims Dait személy szerint soha nem követtem igazán. Találkoztunk a Manaszlu kettes táborában, és ismerem a közeli barátait is, de én inkább a régebbi nagy mászók, például Ueli Steck vagy Reinhold Messner teljesítményeit tartom inspirálónak. Ettől függetlenül az ő tragédiája mindenkit megrázott. Mi éppen a kettes táborban voltunk, amikor megkaptuk a hírt, és nagyon nehéz volt feldolgozni.
Azt gondolom, hogy a rekordok és a csúcs elérésének vágya nagyon könnyen beszűkítheti az ember gondolkodását. Hasonló tragikus helyzet alakult ki néhány éve a Shishapangmán is, amikor két női mászó versenyzett egymással, és sajnos az egyiküket én is jól ismertem. Talán ezek a történetek mutatják meg leginkább, hogy a hegyen a türelem az egyik legnagyobb erény.
Kerekes Bence hegymászó: Még a kórházból felhívtam egy társamat, hogy kitűzzünk magunk elé egy új célt
Korábban beszéltél és írtál arról, hogy az expedícióid mögött rengeteg felkészülés, munka és anyagi áldozat áll. Mit jelent ez pontosan?
A hegymászás kívülről romantikusnak tűnhet: gyönyörű hegyek, csúcsok, napfelkelték, kalandok. A valóság viszont ennek csak egy nagyon kis része. Egy expedíció mögött hónapok, sokszor évek felkészülése, rengeteg edzés, tervezés és komoly anyagi áldozat van.
A fizikai felkészülés mellett legalább ennyire fontos a mentális felkészülés és a megfelelő felszerelés, logisztika, utazás, biztosítás és engedélyek megszervezése. Egy magashegyi expedíció ráadásul nem néhány napos program: hosszú időre kiszakadsz a megszokott életedből, és odafent sokszor alapvető dolgokért is keményen meg kell dolgozni.
Talán ezért is nehéz néha, amikor valaki kívülről, néhány fénykép vagy egy rövid videó alapján ítélkezik egy döntésről. A hegyről általában csak azt látják, amit mi a kamerán keresztül visszaadunk, azt viszont nem, ami előtte és mögötte van. Én éppen ezért szeretném a social médián keresztül ennek a kevésbé látványos oldalát is megmutatni: a munkát, a fáradtságot, a bizonytalanságot és azt a rengeteg apró döntést, ami végül egy csúcsmászás mögött áll.
Mesélj a tisztálkodási és vécézési lehetőségekről, illetve arról, hogy a menstruáció alatt mennyire összetett a személyes higiénia megtartása táborozás vagy épp mászás közben?
A hegyen a tisztálkodás és a higiénia egészen más értelmet nyer, és nőként bizonyos szempontból valóban nehezebb dolgunk van. Egy idő után azonban az ember egyszerűen alkalmazkodik, és megtanul együtt élni ezekkel a körülményekkel.
Az alaptáborban általában háromnaponta van lehetőségünk egy hordóból felmelegített vízzel valamennyire lezuhanyozni, a köztes napokon pedig nedves törlőkendővel tisztálkodunk. Fent a hegyen egy bizonyos magasság és a hideg után már egyáltalán nem a tisztálkodás az elsődleges szempont. Igyekszünk figyelni arra, ami könnyebben megoldható – például a fogmosásra –, de egy csúcstámadás során előfordulhat, hogy 4–6 napot töltünk ugyanabban a ruhában. Egyszerűen nem éri meg plusz ruhákat felvinni, hiszen minden gramm számít.
A menstruáció talán az egyik legnehezebben kezelhető része ennek nőként. A saját tapasztalatom az, hogy a magasságban eltöltött hetek-hónapok alatt a hormonháztartás sokkal könnyebben felborul. Én jelenleg gyógyszert szedek azért, hogy a menstruációmat megállítsam. Nem könnyű minden nap észben tartani, de még mindig sokkal egyszerűbb megoldás, mint a menstruációval járó problémákkal a hegyen foglalkozni.
A vécézés is a hegyi élet természetes része. A gleccseren sokszor kijelölt helyet használunk, fent a táborokban pedig általában van egy erre kialakított terület. Ezek nem feltétlenül biztosítanak sok privát szférát, és az embernek egy idő után meg kell békélnie azzal is, hogy mások láthatják. De mindenki ugyanabban a helyzetben van, így idővel ez teljesen természetessé válik.
Emlékszem, hogy az első néhány alkalommal számomra is furcsa és kellemetlen volt. Aztán rájöttem, hogy a hegyen nagyon sok olyan dolog van, amit otthon elképzelhetetlennek tartanánk, de ha a mindennapjaink részévé válik, egyszerűen megtanulunk alkalmazkodni hozzá.
„Nem akarom cukormázzal leönteni azt, hogy milyen a Yukonban élni”
A klímaváltozás a hegymászók számára talán még szembetűnőbb, mint számunkra. Te milyen változásokat tapasztaltál a magashegységekben, és szerinted mi az, amit a hétköznapokban még mindig nem értünk ezen a téren?
A magashegységekben a klímaváltozás szerintem sokkal kézzelfoghatóbb, mint ahogy azt az ember a hétköznapokban érzékeli. Amikor évről évre ugyanazokon a gleccsereken, hegyeken mozogsz, látod, hogyan és milyen mértékben változik a környezet. A gleccserek visszahúzódnak, egyre több a kitett szikla és jég, változnak a hóviszonyok, és olyan helyeken is megjelennek olvadási folyamatok, ahol korábban egészen más körülményekhez szoktunk.
A Tien-Sanban, ahol most is másztunk, ez különösen jól látható. A kutatások szerint a térség gleccserei az elmúlt évtizedekben jelentős terület- és tömegveszteséget szenvedtek el, és a folyamat gyorsulása is megfigyelhető. Hegymászóként azonban nemcsak azt látod, hogy „kevesebb a jég”. A változó körülmények a mászás biztonságára is hatással vannak. Olyan útvonalak változhatnak meg, amelyek korábban stabilabbak voltak, és egyre nehezebb előre kiszámítani, hogy egy adott időszakban milyen állapotban lesz a hegy.
A hétköznapokban talán azt nem értjük még mindig igazán, hogy a klímaváltozás nem egy távoli, lassan bekövetkező probléma. Nem kell a Himaláján vagy egy hétezresen járnunk ahhoz, hogy érintsen minket. A hegyekben egyszerűen sokkal hamarabb és látványosabban szembesülsz vele. És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit a hegymászás megtanított nekem: a természet nem alkalmazkodik hozzánk, nekünk kell alkalmazkodnunk ahhoz, amit ő mutat.
Az utóbbi években egyre többen keresik a természetet kikapcsolódásként, önismereti „eszközként". Szerinted mit tudnak a hegyek megadni, megtanítani annak is, aki soha nem fog nyolcezres csúcsra mászni?
Szerintem a hegyek nem abból adódóan tanítanak a legtöbbet, hogy milyen magasra jutunk. Hanem abból, hogy közben mennyire leegyszerűsödik minden. Egy idő után nem számít, hogy ki vagy otthon, mivel foglalkozol, mennyit keresel stb., itt nem kell megfelelni senkinek, csak magadnak. Marad a következő lépés, a légzés, az időjárás, a társad és az, hogy képes vagy-e továbbmenni.
De ehhez egyáltalán nem kell nyolcezres csúcsra mászni. Egy erdei túra, egy hosszabb emelkedő vagy akár néhány óra egyedül a természetben is képes kiszakítani minket abból az állandó zajból, amiben a mindennapjainkat éljük. A hegyek megtanítanak türelmesnek lenni, elfogadni a saját határainkat, alkalmazkodni ahhoz, amit nem tudunk irányítani.
Talán ezért olyan fontosak a hegyek – nem feltétlenül azért, mert magasabbra juthatunk általuk, sokkal inkább azért, mert kicsit közelebb visznek önmagunkhoz.
