Szülni mentem, és a súlyom miatt minden egyes nap megalázott a főorvos

Minden nő teste más, nincs két egyforma terhesség. Vannak, akiknek ha nem lenne ott a pocakjuk, meg sem lehetne mondani, hogy várandósok, míg mások egészen átformálódnak, még az arcuk is. Egyesekre kevésbé szöknek fel a kilók, másokra meg brutálisan, ami persze nyilván függ attól is, milyen a kismama genetikája, hogyan étkezik és mennyit mozog, de alapvetően nem zsírral lesz hirtelen kitömve.

A méh a terhesség során többszörösére tágul, hogy helyet adjon a babának. Emiatt a belső szervek is „átrendeződnek”. Ahogy a baba egyre nagyobb lesz, a méh felfelé és oldalra tolja a környező szerveket. A belek például feljebb kerülnek a hasüregben, a gyomor kissé összenyomódik, emiatt gyakoribb lehet a gyomorégés. A rekeszizom is feljebb kerül, ezért sok kismama úgy érzi, mintha nehezebben kapna levegőt a terhesség későbbi szakaszában.

Három napot töltöttem a kisfiammal egy gyermekkórházban: a poklot láttam belülről

Ezzel párhuzamosan a súly is fokozatosan gyarapodik, ami nemcsak a babából áll: a méhlepény, a magzatvíz, a megnövekedett vérmennyiség és a testben raktározott tartalékok mind hozzájárulnak. A vér mennyisége akár 30–50 százalékkal is nőhet, hogy a baba megfelelő oxigénhez és tápanyaghoz jusson. Plusz a terhesség alatt sok kismama tapasztalja, hogy a teste „vizesedik”, vagyis folyadék halmozódik fel a szövetekben, ami szinten normálisnak számít a terhesség ideje alatt – nyilvánvalóan egy bizonyos pontig – hiszen megnő például a progeszteron és az ösztrogén szintje. Ezek hatására a szervezet több folyadékot tart vissza, mint ahogy azt én is megtapasztaltam.

Elefántméretűre dagadt lábak

Várandósságom utolsó heteiben már rettenetesen vizes voltam és tényleg elefántméretűre dagadtak a lábaim. Alapból úgy éreztem magamat, mint egy puskaporral megtöltött hordó, aki már csak a robbanásra vár. A tükörbe nézve egy pufók arcú nő tekintett vissza, akinek akkora hasa volt, hogy mindenki azt hitte, hogy ikreket vár. De nem zavart. Felvoltam készülve arra, hogy megváltozik a testem a terhesség során.

Nem voltak hiú ábrándjaim azzal kapcsolatban, hogy én leszek a világ legkívánatosabb betonkeverője, de amikor épp nem szakadt le a derekam, és nem éreztem azt, hogy menten kitör belőlem a kis alien, akkor kimondottan jól éreztem magamat a bőrömben

és a tükörképemet látva nem esett nehezemre szépséget, nőiességet találni.

Az, hogy a mérleg egyre többet és többet mutatott, sosem zavart. Nem mondom, hogy kedvem lett volna pezsgőt bontani, mikor megláttam, hogy a hasam közepén a bőr kissé felrepedt és lilás csíkok pompáznak rajta a csodakencék és a folyadékfogyasztás ellenére, de azzal is úgy voltam: semmiség a vágyott gyerekhez képest. Szóval mindent összevetve egy csinos húsvéti kötözött sonkaként gurultam be a kórházba, és csak arra tudtam gondolni, hogy nemsokára leteszem az édes terhemet – legalábbis már a keltetőn kívül cipelhetem tovább.

Arra viszont nem számítottam, hogy már az első nap kipécéz magának a főorvos. Az első vizsgálatnál elhangoztak a rutinkérdések, minthogy mikorra vagyok kiírva, vannak-e panaszaim, majd megkérdezte, mennyit híztam. Válaszomat hallván, először felrántotta a szemöldökét és olyan döbbenet ült ki rá, mintha azt jelentették volna be, hogy maga Károly király teszi tiszteletét az intézmény falai között. „20 kilót hízott?! Az nagyon sok!” - mondta, majd szinte cinkosan elmosolyodott, vállamra tette kezét, mintha ezeréves ivócimborák lennénk és azt kérdezte:

Jókat vacsorázott, mi?

Ezek a leggyakoribb mentális problémák a várandósság után

Először is ledöbbentem, hogy lehet ilyet kérdezni, másodszor pedig felmerült bennem, hogy mit gondolhat? Az esti pacalpörköltet Nutellás palacsintával fojtottam le? Hirtelen egyszerre lett rajtam úrrá a döbbenet, a szégyenérzet és a tehetetlen düh is. Amikor egyszerre akarsz felhorkanni, sírni, kiabálni, de nem volt időm kivárni, hogy az elmém szerencsekereke megálljon, miután a doki úgy megforgatta, mint a villám, és utat találjon magának az egyik reakcióm, mivel elhívtak vizsgálni.

Le lett nyomva egy triggerpontom? Igen. Azért, mert igaza volt? Nem. Pont, hogy odafigyeltem az étkezésemre. Attól ment fel a pumpa bennem és kongatták a harangot az idegvégződéseim, mert igen, meghíztam, de azért, mert várandós vagyok és nem szumóbajnokságra készülök. Hirtelen a magamról alkotott képem megingott, hogy talán csak képzeltem, hogy jól nézek ki és valójában a megtestesült willendorfi vénusz vagyok.

Napi szintű megaláztatás szülés előtt és után

Tisztában vagyok azzal, hogy az orvosnak is lehet rossz napja. Ő is ember, lehetnek gondjai, ebből kifolyólag rossz időszakai is. Talán csak rossz passzban volt, és a gonosz csipkelődéssel vezette le rajtam a feszültséget – legalábbis az első nap még így elkönyveltem el. Ám pechemre még egy hétig nem szültem meg, viszont benntartottak, és a főorvos minden áldott nap jelen volt a nagyviziten és már másnap megismétlődött a szitu. Amikor a nővér ecsetelni kezdte, mikor feküdtem be és milyen az állapotom, megint megkérdezte: „Mennyit hízott a terhesség ideje alatt?”

Oké, elhiszem, több kismama is van az osztályon, a doki el is felejthette tegnap óta, így kénytelen voltam újra megmondani. „Ja igen, maga, aki 20 kilót hízott! Az nagyon sok! Jókat vacsorázott, ugye?” Ezen a ponton közöltem vele, hogy nem mondanám, és végig odafigyeltem az étkezésemre, mire úgy tett, mintha valami orbitális hazugságot próbálnék elkendőzni: „Persze, persze… de azért becsúszott egy-két nagy vacsora.” Nem tudom, lett-e volna értelme tovább szájkaratézni, mert mintha ott sem lennék, lezárta a dolgot azzal, hogy visszafordult a nővérkéhez, majd odébbálltak a következő kismamához.

Innentől kezdve ez így ment, amíg bent feküdtem egy hétig. Nem volt nevem, sem személyem. Ha egy nővér vagy egy másik orvos taglalni kezdte neki az állapotomat, a főorvos felkiáltott: „Ó igen, aki 20 kilót hízott!” Így ment ez szülés előtt, majd szülés után is.

Nem Orsolya, nem „anyuka”, hanem a „20 kilós” lettem.

Az embertársnak kijáró, alapvető tiszteletnek halvány lila jelét sem tapasztaltam a részéről. Rettentően megalázó, hogy az ember bent fekszik egy babával a pocakjában, felvizesedve, mindenütt sajgó testtel, majd pedig frissen szülve, akkor már másféleképpen sajgó és fájó testtel, és nem vagyok más, csak egy szám. Azzal, hogy napi szinten ezen lovagolt, igencsak megkérdőjelezte bennem a doktor érzelmi intelligenciáját.

Egyszer, maximum kétszer lenyeltem volna. El lehetett volna púderozni azzal a dolgot, hogy rossz napja van, és rajtam vezeti le a feszültséget - bár felmerül milyen ember az, aki más megalázásában lel némi vigaszt? De nekem egy hétig kellett ezt elviselni, és valószínűsítem, hogy másoknak talán még tovább is. Igaz, hogy szülés után már jóval kevésbé izgatott, nem volt sem időm, energiám, de még csak affinitásom sem ezen kattogni, mikor egy kis csodáról kellett gondoskodni. De hónapokkal később – mikor már 30 kilóval kevesebb voltam, ebből 20 kiló a szülés után két hónappal lement - be-bevillant ez a sztori és az, hogy a főorvosnak - aki lehet, hogy orvosként kiváló, de - emberileg lenne még hova fejlődnie.

Nem azért, mert cukorból vagyok és nebántsvirág lelkem van, hanem azért, mert többek között pont arra nincs szüksége egy kismamának vagy a frissen szült anyukának, hogy a súlyával piszkálják. Nem azt várja az ember lánya, hogy azt mondják neki, maga Aphrodité istennő, aki előlépett a habokból, még csak nem is kell megpaskolni a lelkét, hogy „Semmi gond, majd biztos lemegy az a pár kiló.” Létezik empátiával töltött csend, és létezik tisztelet. Mikor a hormonok házi bulit tartanak, és örökkévalóságnak tűnő érzelmi hullámvasúton csücsül, ezek hihetetlenül értékesek tudnak lenni egy nőnek, akinek megváltozott a teste, az énképe és az egész élete, mert anya lett.