előfizetésem
Hírlevél
Rég láttunk olyan lebilincselő thrillert, mint amilyen A zongorahangoló
Első fikciós játékfilmjével nagy fába vágta a fejszéjét Daniel Roher: a kanadai rendező neve elsősorban Oscar-díjas dokumentumfilmje, a Navalnij kapcsán vált ismertté, A zongorahangolóban azonban egészen más terepre vezet bennünket: egy elegáns thriller és érzékeny karakterdráma határmezsgyéjére.
A film középpontjában Niki White áll, egy kivételes hallással rendelkező fiatal zongorahangoló, akinek rendkívüli adottsága egyszerre jelenti élete legnagyobb ajándékát és legfájdalmasabb veszteségét. A főszerepet Leo Woodall alakítja, aki a Fehér Lótusz és az Egy nap után ismét bebizonyítja, hogy azok a visszafogott karakterek állnak hozzá a legközelebb, melyeknek ellentmondásos belső világát kell megjelenítenie. Partnere Briana Middleton, aki Claraként nem csupán szerelmi szálat visz a történetbe, hanem annak érzelmi középpontjává válik.
Kettejük kapcsolatára épül fel a film egyik legfontosabb kérdése: vajon meddig hajlandó elmenni az ember azért, hogy esélyt adjon egy új életnek? A szereplőgárdát Dustin Hoffman teszi teljessé, akinek visszafogott, mégis tekintélyt sugárzó alakítása különleges súlyt ad a filmnek.
A tehetség lehet áldás és átok is
Kevés olyan thriller készül manapság, amelynek valódi ereje nem a váratlan fordulatokban vagy az akciójelenetekben rejlik, hanem az emberi kapcsolatokban. A zongorahangoló első pillantásra egy bűnügyi történetnek tűnik: egy kivételes hallással megáldott fiatal zongorahangoló rájön, hogy ugyanazzal a képességgel, amellyel a hangszereket tökéletesre hangolja, széfeket is képes feltörni.
Roher filmje azonban hamar világossá teszi, hogy valójában egészen másról szeretne mesélni: nem a bűn vonzerejéről, hanem a második esélyről. Arról, hogy mit kezd az ember egy olyan tehetséggel, amely egyszerre áldás és átok
– és mindenekelőtt arról, hogy képesek vagyunk-e új életet kezdeni, amikor már lemondtunk róla.
A rendező egy interjúban arról beszélt, hogy a zongorahangolás számára mindig is az egyensúly keresésének szimbóluma volt. Egy hangszer soha nincs örökre behangolva: a fa, a húrok, a hőmérséklet és az idő újra meg újra kibillentik a harmóniából. „A természet folyamatosan elhangolja a zongorát. A zongorahangoló feladata, hogy újra harmóniát teremtsen.”
Családi moziba csomagolták a Momo kemény üzenetét, ezért kellene mindenkinek megnéznie ezt a filmet
Ugyanez igaz az emberre is. Életünk során folyamatosan próbálunk visszatalálni ahhoz a belső hanghoz, amelyről úgy érezzük, valóban a sajátunk. Ennek a gondolatnak a megtestesítője Niki White, akit Woodall formál meg meglepően érett és visszafogott stílusban. Niki egykor csodagyereknek számított, koncertzongoristának készült, ám hiperakúziája – a hangokra való rendkívüli érzékenysége – nemcsak különleges képességet adott neki, hanem elvette tőle azt a pályát is, amelyről gyermekkora óta álmodott. Zongorahangolóként dolgozik, csendes, precíz életet él, és úgy tűnik, végleg beletörődött abba, hogy a sorsa másként alakult.
A film valódi fordulópontját azonban nem egy bűntény vagy egy váratlan ajánlat jelenti, hanem egy találkozás. „Nem egy bűnözőt akartam eljátszani. Olyan embert kerestem Nikiben, aki elveszítette az álmait, és hirtelen újra remélni kezd.” – mondta Leo Woodall. Niki életébe ekkor lép be Clara. Könnyű lenne azt mondani, hogy ő a történet romantikus hősnője, valójába ennél jóval fontosabb szerepet tölt be. Clara annak a lehetőségnek a megtestesítője, hogy az élet nem ér véget egy nagy veszteséggel. Hogy egy lezárt ajtó mögött néha mégis nyílhat egy másik.
Roher bölcsen kerüli a romantikus filmek kliséit. Niki és Clara kapcsolata nem látványos gesztusokból, hanem apró pillanatokból épül fel: egy félmosolyból, egy közös csendből, egy olyan tekintetből, amelyben több bizalom van, mint egy hosszú szerelmi vallomásban – éppen ettől válik hitelessé.
Leo Woodall és Briana Middleton között természetes, erőlködésmentes kémia működik. Nem akarják mindenáron elhitetni velünk a szerelmüket – egyszerűen jelen vannak egymás mellett. A film egyik legnagyobb erénye, hogy hagy időt arra, hogy ez a kapcsolat kibontakozhasson.
Mire Niki meghozza azokat a döntéseket, amelyek a történet további részét meghatározzák, a néző pontosan érti, miért vállal egyre nagyobb kockázatot. Nem a pénz hajtja. Nem az izgalom. Hanem a remény, hogy Clarának és önmagának olyan jövőt teremthet, amelyről korábban már lemondott – és közben átsegítheti öreg barátját (Dustin Hoffman) egy anyagi krízisen.
Éppen ezért A zongorahangoló sokkal inkább szerelmi történet, mint bűnügyi thriller. A széfek, a zárak és a veszélyes játszmák csupán a történet külső rétegét adják. Belül egy férfi útját követjük, aki újra megtanul hinni abban, hogy egy jól megélhető, boldog élet előtt áll.
Megnéztük Lovas Rozi és Molnár Áron thrillerét és nem mertünk egyedül hazamenni utána
A néző hallását is próbára teszi
„Harry nem csak zongorákat hangol. Embereket is emlékeztet arra, hogy a türelemnek ma is van értéke.” – mesélte Dustin Hoffman egy interjúban. A film érzelmi egyensúlyát az általa játszott Harry figurája teremti meg. Hoffman nem egyszerűen egy idős mestert alakít, hanem egy olyan embert, aki még hisz abban, hogy minden szakmának lelke van. A zongorahangolás számára nem technikai feladat, hanem szolgálat: meghallani azt, amit mások már nem vesznek észre.
A színészóriás jelenléte különös nyugalmat áraszt. Nem uralja a vásznat, mégis minden jelenete súlyt kap. Egyetlen pillantása vagy csendje többet mond, mint hosszú magyarázatok. Harry nem ítélkezik Niki felett, de folyamatosan emlékezteti arra, hogy a tehetség önmagában nem erény. Az csak lehetőség. Az, hogy ki mire használja, már jellem kérdése.
Éppen ezért Harry és Niki kapcsolata sokkal több egy klasszikus mester–tanítvány viszonynál. Két generáció találkozása ez: az egyik még hisz a lassú, kitartó építkezésben, a másik pedig egy olyan világban próbál boldogulni, ahol minden döntés azonnali következményekkel jár. Roher nem mondja ki, melyiküknek van igaza. Inkább azt mutatja meg, hogy a két szemlélet csak együtt ad teljes képet az életről. „Azt szerettük volna, hogy a közönség ugyanúgy figyeljen a hangokra, ahogyan Niki figyel.”
Maggie Gyllenhaal filmje, A menyasszony! egy testhorrorba ágyazott feminista kiáltvány lett
Ha van terület, ahol A zongorahangoló valóban kiemelkedik a kortárs thrillerek közül, az a hangdizájn. Ritka, hogy egy film ennyire tudatosan épít a hallás élményére. Nemcsak azt látjuk, amit Niki lát, hanem fokozatosan azt is meghalljuk, amit ő hall. A zongorahúrok rezgése, a finom mechanikai zajok, egy kulcs elfordulása vagy egy zár szerkezetének alig érzékelhető kattanása mind dramaturgiai jelentőséget kapnak. A feszültséget nem látványos üldözések vagy robbanások teremtik meg, hanem az a néhány másodpercnyi csend, amelyben egyetlen rossz mozdulat mindent megváltoztathat. Ez a megoldás különösen jól illeszkedik Niki karakteréhez.
A hiperakúzia a filmben nem egzotikus különlegesség, hanem állandó teher.
Minden hang egyszerre lehet segítség és fenyegetés. A néző pedig észrevétlenül alkalmazkodik ehhez az érzékeléshez. A vetítés végére egészen másként figyelünk a környezetünkre, mint amikor beültünk a moziba.
A film képi világa is ezt az intimitást szolgálja. Nincsenek öncélúan látványos beállítások vagy túlstilizált jelenetek. A kamera közel marad a szereplőkhöz, sokszor az arcuk legapróbb rezdüléseit figyeli. Ez különösen Leo Woodall és Briana Middleton közös jeleneteiben működik jól. A rendező nem akarja elmondani, mit kell éreznünk. Bízik a színészeiben, és bízik a nézőben is.
A film végső soron nem arról szól, hogyan lehet feltörni egy széfet, hanem arról, hogyan próbáljuk feltörni a saját félelmeinket, csalódásainkat és önmagunk köré épített falainkat. Nem attól jó, mert minden kérdésre választ ad, hanem mert emlékeztet arra, hogy az életben – akárcsak egy zongorán – a harmónia soha nem végleges állapot. Folyamatos figyelmet, türelmet és olykor bátorságot kíván.
