előfizetésem
Hírlevél
Ha nem lesz szerelmes, Anthony Bourdainből talán sosem lett volna világhírű séf
Anthony Bourdainről ma már nehéz úgy beszélni, hogy ne a világhírű szakács, író és televíziós személyiség jelenjen meg előttünk. A Tony azonban éppen azt az időszakot tárja elénk, amikor ebből a mindenki által ismert figurából még semmi sem látszik: a főszereplő egy bizonytalan, önmagát kereső fiatalember, aki sokat beszél arról, hogy író akar lenni, de valójában még nem tett túl sokat azért, hogy azzá váljon. A film legérdekesebb kérdése ezért nem az, hogyan lett Bourdain híres, hanem az, mikor talál rá valamire, amiben valóban önmaga lehet.
A Tony - Egy séf születése története egyetlen, sorsfordító nyárra koncentrál. A fiatal Anthony úgy adja elő a szüleinek és a lánynak, akit szeret, hogy elnyert egy rangos irodalmi ösztöndíjat, hogy valójában nem kapta meg. Amikor Nancy Provincetownba megy nyári munkára, Tony utána utazik, és egy étteremben mosogatói munkát vállal. Ezzel akarva-akaratlanul belép abba a világba, amely később az életét meghatározza. Még nem szakács, és különösen nem az a magabiztos, kissé provokatív kulináris ikon, akit később megismerünk - csak egy fiatal srác, aki sokkal pontosabban tudja, milyennek szeretne látszani, mint azt, hogy valójában mire képes.
Bourdain pályájának kezdete
Matt Johnson rendező éppen ezért nem hagyományos életrajzi filmet készített. Nem a későbbi Bourdain személyiségét vetítette vissza a fiatal Tonyra, hanem azt az embert kereste, aki még a híres férfi előtt létezett. Ahogy fogalmazott, ez egy „valamivé válás” története. A film nem teljes életutat akar összefoglalni, hanem azt a rövid időszakot ragadja meg, amikor a személyiség és a pálya még egyaránt alakulóban van.
Dominic Sessa kiválóan érzi ezt az ellentmondást. Nem próbálja szerethetőbbé tenni Tonyt annál, amilyen: a fiatal Bourdain egyszerre öntelt, sérülékeny, hazudozó, kíváncsi és szeretetre vágyó, és éppen ettől válik hitelessé. „Tonyt játszva úgy éreztem, mintha önmagam egy kevésbé szerethető oldalát játszanám.” A színész azt is mondta: „Fiatalon néha éppen az akadályoz bennünket, hogy nem engedjük meg magunknak a hasznos kudarcokat, mert állandóan az egónkat próbáljuk védeni.” Tony pontosan ezt teszi. Nem akarja elviselni annak lehetőségét, hogy talán mégsem az a tehetséges író, akinek látni szeretné magát, ezért inkább hazudik az ösztöndíjról.
A konyhában azonban már nem lehet szerepet játszani: ott gyorsan kiderül, mit tud és mit nem.
Kémnő volt a főzőműsorok királynője: Julia Childnak köszönhetően változott meg a nők főzéshez való viszonya
Ez adja a film egyik legerősebb fordulatát is. A konyha nem egyszerűen új szakmai közeget jelent Anthony számára, hanem olyan helyet, ahol a teljesítmény fontosabbá válik annál, amit önmagáról állít. A mosogatástól, a fárasztó munkától és a kezdeti kudarcoktól vezet az út a Culinary Institute of America felé. Antonio Banderas a konyha tapasztalt, fegyelmezett világát képviseli, és a szerephez nemcsak színészi tapasztalatot hozott. Sessa szerint a konyhai jelenetekben tényleg megtanította arra, hogyan kell ezeket elkészíteni. Ettől ezek a jelenetek nem pusztán eljátszott munkafolyamatoknak tűnnek, hanem valódi tanulásnak.
Leo Woodall Sal szerepében egészen más irányt képvisel: benne ott van mindaz, ami Tonyt egyszerre vonzza és fenyegeti: a szabadság, a felelőtlenség és az önpusztítás. Woodall azonban nem egyszerű rosszfiút akart játszani. „Szerintem valahol mélyen van benne valami jó. Nem biztos, hogy állandóan szeretném magam mellett tudni, de szerintem van benne valami megmenthető.” Ez a kettősség teszi érdekessé a figurát, és a három főszereplő közötti dinamika a film egyik legerősebb része. Sessa, Banderas és Woodall ezekben a szerepekben annyira egymásra találtak, hogy még akkor is összetartják a filmet, amikor a rendezői koncepció egy-egy ponton bizonytalanná válik.
Nancy szerepe közben jóval több egyszerű romantikus mellékszálnál. Ő az első ember, akinek Tony meg akarja mutatni azt a férfit, akivé válni szeretne. Miatta indul el Provincetownba, előtte akar sikeres írónak látszani, és a kapcsolatuk adja a nyár érzelmi hátterét. Emilia Jones jelenléte ezért fontos része annak a történetnek, amelyben Tony nemcsak szakmai irányt keres, hanem azt is próbálja kitalálni, hogyan szeretne élni.
Kicsit elsietett lezárás
Éppen ezért a befejezésnél maradt bennem némi hiányérzet. Nem azért, mert a filmnek feltétlenül végig kellene követnie Bourdain egész életét – Johnsonék egyetlen meghatározó nyár történetét akarták elmesélni –, hanem azért, mert Nancy addigra az érzelmi történet egyik tengelyévé vált. Amikor Tony végül a Culinary Institute of America felé indul, a szakmai felismerés mintha egyben lezárná a Nancyvel kezdett történetet is. Dramaturgiailag érthető a döntés, érzelmileg azonban kissé elsietettnek tűnik. Nem az a probléma, hogy Tony a hivatása felé fordul, hanem hogy a film nem talál olyan lezárást, amelyben a két szál megférhetne egymás mellett.
Rákospalotától Moszkván át Kubáig, fordítástól a sajtműhelyig - Pásztó Eszter mesébe illő életét neked is meg kell ismerned
A valóság ebből a szempontból különösen érdekessé teszi ezt a hiányérzetet. Nancy Putkoski nem egy rövid nyári epizód volt Bourdain életében: később a felesége lett, és húsz évig éltek házasságban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a filmnek dokumentarista pontossággal kellett volna követnie a történetüket - a készítők eleve vállalták, hogy az érzelmi igazság fontosabb számukra a minden részletre kiterjedő életrajzi hűségnél. Mégis érdekes, hogy a film egy olyan szerelmi szálat épít fel, amelynek a saját dramaturgiáján belül nagy súlya lesz, majd a végén szinte teljesen átadja a helyét a hivatás történetének. Talán egyetlen gesztus vagy félmondat is elég lett volna ahhoz, hogy a befejezés ne lezárásnak, hanem egy új élet kezdetének hasson.
A Tony ugyanakkor éppen azért működik, mert nem akarja megmagyarázni Anthony Bourdain teljes életét. A későbbi pályán az írás és a gasztronómia végül egymásra talált: a konyhai tapasztalatból megszületett az egyedi hangú író, az írásból pedig később az a televíziós pálya, amely világszerte ismertté tette. Talán ezért is különösen beszédes, hogy amikor Magyarországon forgatta a Parts Unknown egyik epizódját, nem a turisták számára előkészített gasztronómiai látványosságokat kereste, hanem többek között a Pléhcsárdát mutatta meg. Ugyanazt a kíváncsiságot követte, amelyet a Tony fiatal hőse még csak tanul: nem azt kereste, amilyennek valaminek lennie kellene, hanem azt, ami valóban ott van.
A film nem hibátlan. Vannak lassúbb részei, és a rendezői koncepció sem mindig ugyanolyan biztos, mint a színészi játék. De Sessa, Banderas és Woodall hármasa olyan erős, hogy a bizonytalanságokon is átviszi a történetet. A Tony végül nem egy legendát akar újra elmesélni, hanem egy embert mutat meg abból az időből, amikor még nem tudta, hogy egyszer legendává válik.
