előfizetésem
Hírlevél
Fehér Gáspár író: „Az ember túl sok időt tölt magával ahhoz, hogy megkedvelje önmagát”
Mi történik, ha harmincasként rádöbbenünk; mindössze ennyit tudunk kihozni az életünkből? Hogy nem leszünk sem világhírű feltalálók, sem közismert zenészek, de még talán saját lakásunk sem lesz? Fehér Gáspár első regénye, a Fillenbaum néni hosszú árnyéka pontosan ebből a kollektív szorongásból építkezik, miközben groteszk humorral mesél a magyar valóságról és annak nagyon is ismerős, esetlen karaktereiről. Gáspár szerint legtöbbször elbeszélünk egymást mellett, és úgy ragaszkodunk a saját narratíváinkhoz, mintha azért fizetnének.
Fehér Gáspár neve sokak számára forgatókönyvíróként lehet ismerős, hiszen olyan sorozatok és filmek kötődnek hozzá, mint az Apatigris, a Mellékhatás vagy a Nagykarácsony. Első regénye, a Fillenbaum néni hosszú árnyéka azonban megmutatja, milyen, amikor teljes kontrollt kap egy történet fölött! A groteszk fordulatok mögött ugyanis mindannyiunk számára ismerős, kellemetlen felvetések húzódnak: a megélhetési szorongástól kezdve az önbecsapáson keresztül egészen odáig, talán mégsem azt az életet éljük, amelyet annak idején elképzeltünk magunknak.
Írócsaládból származol; édesanyád, Hanthy Kinga újságíró, édesapád, Fehér Béla Prima Primissima-díjas és Pulitzer-emlékdíjas író, újságíró, öcséd, Fehér Boldizsár Margó-díjas író. Te magad 2014 óta forgatókönyvíróként dolgozol, számos nagyjátékfilm és sorozat kötődik a nevedhez. Mennyire volt egyértelmű, hogy te is alkotói pályára lépsz?
A szüleim részéről semmiféle elvárás nem volt, mi legyen belőlem. Felőlük aztán lehettem író, de lehettem volna ügyvéd, pék vagy vadakat terelő juhász is. Nyilván számított, hogy láttam a szüleimet dolgozni, és az írás lett az egyetlen foglalkozás, amit testközelből megismertem. Néha be kellett járniuk, néha nem, anyám két cikk között megkavarta a borsófőzeléket vagy berakott egy mosást. Apám inkább bezárkózott, zavarták a külső ingerek.
Cserna-Szabó András mondta, hogy a regényírók mind odúlakók. Hát, apám odúlakó volt a javából! Elvonult, megírta, amit szeretett volna, egyéb igénye nem is volt a társas érintkezésre. Az olvasókkal sem szeretett találkozni, kijelentette, őt hagyják őt békén, amit akart, azt leírta a könyvébe, egyéb mondanivalója nincs. Dedikálásokra is csak akkor ment el, amikor a kiadó kényszerítette. Ezzel sajnos én is tudok azonosulni! Ez az interjú is kellemetlen számomra. (Nevet.) Nem szeretek magamról beszélni. De persze, ha már itt vagyok, válaszolok!
Utolsó tanítványának hála él tovább a legendás Szepes Mária hagyatéka
Gyermekkoromban sokat játszottam „iskolásat” az öcsémmel: megtanítottam írni, mielőtt iskolába ment volna. Ő aztán egy rózsaszín, zselés tollal teleírt egy füzetet, benne fantasztikus mesékkel. Később fogadásból mindketten írtunk egy „lapozgatós” könyvet. Olyat, ami apró fejezetekből állt, és az olvasó eldönthette, mit csináljon a főszereplő, aztán a megfelelő fejezethez kellett lapozni és ott folytatódott a történet. Az öcsém írógéppel írt, én kézzel. Aztán, amikor begépeltem derült ki, hogy kétszáz oldalas lett. Ha úgy vesszük, az volt az első könyvem.
A bátyám volt a döntőbíró, és az enyémet szavazta meg győztesnek. Ezt már csak azért is el kell mondanom, hogy bosszantsam az öcsémet. A mai napig vitatja a döntést. Ezt leszámítva nem írtam semmit, nem gondoltam, hogy író leszek, igazából sejtelmem sem volt, mi lesz belőlem. Gimnáziumban aztán kitaláltam, úgy fogok lenyűgözni egy lányt, hogy írok egy színdarabot, és majd meglátja, mennyire tehetséges vagyok. Ahelyett, hogy odamentem volna hozzá, és azt mondtam volna, helló, Gáspár vagyok! (Nevet.) Négy évig dolgoztam a darabon és borzasztó lett, a lánnyal sem jöttem össze, de édesapám pozitívan csalódott, amikor megmutattam neki, úgy fogalmazott, rosszabb is lehetett volna. Mindig elfogult volt velünk kapcsolatban.
Ennek ellenére mégis közgazdászként diplomáztál, mielőtt megkezdted volna a forgatókönyvírói pályafutásodat...
Első nekifutásra nem vettek fel az SZFE forgatókönyvíró szakára. Azt mondták, még túl éretlen vagyok. Akkor még nem indult minden évben a szak, így el kellett dönteni, mit csináljak a kieső időszakban. Rengeteg mindent fel tudtam sorolni, mit nem szeretnék csinálni, de fogalmam sem volt, mi az, amit igen, így fél évre elmentem a Vapianóba salátakészítőnek; ez az élmény vissza is köszön a könyvben. Később édesanyám barátnője azt mondta, a filmesek gyakran nincsenek toppon a pénzügyeket illetően (ebben egyébként teljes mértékben igaza volt), érdemes lenne valami ilyesmit elvégezni. Így kerültem a BGF-re, majd diplomázást követően az SZFE-re.
A könyvbemutatón azt mondtad, az írást játéknak tekinted. Hogyan fér össze ez a játékosság a regény groteszk fordulataival és azokkal az egzisztenciális kérdésekkel, amelyek szinte az összes karakter életében meghatározó szerepet kapnak?
Az írás során meg kell hozni rengeteg döntést. Felmerül egy rakás kérdés, el kell dönteni melyik szereplőnek mi legyen a neve, a foglalkozása, az összes tulajdonsága és így tovább. Először az embernek mindig a legkézenfekvőbb megoldások jutnak eszébe. Ezekkel az a baj, hogy általában más íróknak is ugyanezek jutnak eszébe, ezért ezek közhelyes és unalmas megoldások. A mai ember rengeteg történetettel találkozik, állandóan néz vagy olvas valamit. Elég sok mindent látott már – a kézenfekvő megoldásokat mindenképpen.
Ha újat akarunk mutatni neki, akkor keményen kell dolgoznunk.
Nekem türelem és játékkedv kell hozzá, hogy elszórakozzak egy jelenettel és olyan megoldásokat, csavarokat, apró momentumokat találjak ki, amik érdekesek, viccesek, amiket még én sem láttam. Segít, ha az író szadista, és írás közben azon jár az agya, hogyan tudna a szereplőjével a lehető legjobban kitolni és a legtöbb akadályt gördíteni elé. Az olvasó is azt szereti, ha a kedvenc szereplőjének nehéz dolga van.
Puskás Panni: „Az irodalom az egyetlen terep, ahol maximumra járathatom a kontrollmániámat, és ez a világon senkit sem zavar”
Több szálon futó történetről van szó, amelynek végén a lehető leglehetetlenebb szituációban találkoznak egymással a karaktereid. Mi volt az első momentum, ami eszedbe jutott a Fillenbaum néni hosszú árnyékából? Egy szereplő, jelenet...?
Az egész írásgyakorlatként indult. Arra voltam kíváncsi, egy közhelyes szituációt (a gyilkosság során meglepi valaki az elkövetőket) meddig tudok elnyújtani. Milyen hosszan tudom fenntartani a feszültéget, mielőtt unalmas lenne? Covid karantén volt, úgyhogy időm akadt bőven. Végül írtam belőle egy forgatókönyvet, de fiókba került, mert nem sikerült rá támogatást szereznem. Aztán valamelyik este elém került egy YouTube-videó egy óvodai koncertről. Borzasztóan megtetszettek a karakterek, járt rajtuk az agyam és kitaláltam, hogyan tudnám beilleszteni őket a forgatókönyvbe. Eszembe jutott egy harmadik szál is, de ez már szétfeszítette egy film kereteit. Így hát elkezdtem regényt írni belőle. Annak nincsenek tartalmi korlátai.
Szinte az összes szereplődre, de Dániel karakterére különösen igaz, hogy egyfajta valóságtagadásban éli a mindennapjait. Ez is az írói játék része, vagy valós tapasztalaton alapuló megfigyelés, esetleg dramaturgiai fogás miatt alakítottad így a dolgokat?
Szerintem a saját életéről mindenki gyárt magának egy narratívát, amiben neki mindig igaza van és minden, amit tesz, jogos. Ha elkövetünk valamit, arra a fejünkben nagyon jó mentségeink és magyarázataink vannak. Ha vágyunk valamire, csak kicsit kell csavargatni a tényeket és máris kiderül, az a valami tulajdonképpen nagyon is jár nekünk. Aztán csodálkozunk, hogy a másik ember (aki egy egészen más történetet mesél magának az életéről), miért nem látja ezt be.
Sokszor azt veszem észre, ha az emberek vitatkoznak, valójában azért nem értik meg egymást, mert két külön valóságban léteznek, mindenki a magáéban. És egyiküknek sem jut eszébe, hogy pusztán csak félreértik egymást. A regény hat-hét szereplőt követ egyszerre, és éppen ez tetszett meg benne. Az olvasó mindegyiknek belelát a fejébe, tudja mit gondol, mit olvas bele az egyes szituációkba. Ezért amikor két ember találkozik és konfliktusba kerül, megértjük mindkét felet. És azt is, esélyük sincs közös nevezőre kerülni, annyira másban vannak. Számomra ez roppant érdekes és mulatságos volt. Szerintem a való életben állandóan ez történik, de ott, ellentétben a könyvvel, esélyünk sincs erre a tisztánlátásra.
Dániel kitalálta, mit vár el tőle a családja, ez pedig egy teljes félreértésen alapul! Mit lát ebből ő? Hogy hiába próbálja megugrani azt, amit elvárnak tőle, ehhez semmiféle segítséget nem kap senkitől, sőt, az élet, ahol lehet, ki is gáncsolja. Ő azt éli meg, mindent megtesz a családjáért, mi azt látjuk, hogy a vesztébe rohan. Lehet, hogy velem van a baj, de ezt roppant viccesnek találom.
Hívhatjuk ezt valóságtagadásnak, de inkább arról van szó, hogy menedzselni kell az énképünket. Nem tudunk elbújni magunk elől, hiszen halljuk az összes gondolatunkat. Pontosan tudjuk, hogy önzőek, bénák, kicsinyesek és irigyek vagyunk. Na de mégsem ismerhetjük be ezt csak úgy magunknak! Sokszor az az érzésem, az ember túl sok időt tölt magával ahhoz, hogy megkedvelje magát, de ez már egy másik történet! (Nevet.)
Te milyen narratívákat gyártasz magadnak a körülötted lévő világról, vagy akár saját magadról? Mi a leggyakoribb forgatókönyv a fejedben?
Ó, rengeteg ilyen van, és a nagy részéről valószínűleg nem is tudok. De mondok egy példát. Néha dolgozom valamin, szeretném, hogy jól sikerüljön, de bajlódom vele, és félek, hogy elszúrom. Ilyenkor kijövök a szobámból, meglátom, hogy valami nincs elpakolva, és akkor nagyon dühös leszek, hogy az nincs elpakolva. Kimegyek a konyhába, nincs elmosogatva, még inkább ideges leszek... Nagyon sok, szép, racionális dolgot találok magamnak arra, mi az, ami miatt most dühös vagyok, ami véletlenül sem a valóságról szól, hogy bizonytalan vagyok önmagamban.
Könnyebb a racionálisnak tűnő dolgok miatt puffogni, mint bevallani a saját gyarlóságomat.
A könyved alaptémája a lakhatási válság, amely a harmincas-negyvenes generáció sajátja, különösképp a fővárosban. Miért tartottad fontosnak beemelni ezt a könyvbe?
Egyszerűen azt látom, hogy aki nem örököl, vagy nincs egy nagyon (nagyon) jól fizető állása, azok számára egyszerűen megugorhatatlan a lakásvásárlás. Az egyik barátom a nagymamája lakásában lakik a feleségével és a gyerekeivel. Csakhogy azt együtt örökölte a testvérével, és és kérdés, ha onnan ki kell költözni, hova mennek majd? Saját lakást nem tud venni, az biztos.
De egyébként kevésbé a társadalmi kérdéseket akartam taglalni, mint inkább szükségem volt egy motivációra a szereplőknek. A regényben szereplő pár házasságkötés előtt áll és nagyon szeretnének egyről a kettőre jutni. Meredek dolgokat tesznek meg ezért, márpedig én azt akartam, az olvasók végig drukkoljanak nekik. Ezért olyan motivációt kerestem, amivel a legtöbb ember empatizál.
Hidasi Judit író: „Nem divat most megélni a veszteségeinket, és ez óriási hiba!”
Néhány hete a boltok polcán van már a könyv. Kaptál már visszajelzéseket? Ha igen, mennyire tudod azokat befogadni?
Eddig csak ismerősöktől érkezett visszajelzés, ők pedig kíméletesek velem. Remélem, hogy valójában is azokat a dolgokat gondolják, amiket mondanak, de nem tudhatom. Ha ők írtak volna egy könyvet, és már ki lenne nyomtatva, én sem mondanám meg nekik, hogy pocsék lett. Érthető, ha azt akarják, érezzem jól magam.
Kivéve egy barátomat, aki azt mondta, az első 320 oldal jó volt, de utána elrontottam. Olyannyira meggyőzött erről, hogy el is gondolkodtam, nem kellene-e átírni a végét; ha lesz utánnyomás, abba már az új befejezés kerül be. Miért ne lehetne egy A- és egy B verzió? (Nevet.)
Őszintén szólva számomra megdöbbentő, hogy valaki megveszi a regényt. Ne érts félre, szerintem jó lett, és aki elolvassa, élvezni fogja. De első könyves szerző vagyok, senki nem tudja ki vagyok, életükben nem hallottak rólam, fogalmuk sincs, mire számíthatnak. Egyrészt megható, ha valaki ennek ellenépre bizalmat szavaznak nekem, másrészt viszont fura érzés, hogy belelátnak egy olyan történetbe, ami három és fél évig csak az enyém volt. Intimnek érzem, mintha belesnének a nadrágomba! (Nevet.)
Tervezel filmet készíteni a Fillenbaum néniből?
Nem. Ha valaki jelentkezne, hogy szeretné megcsinálni, nem ellenkeznék, de van bőven más tervem. Nagyjából két évvel ezelőtt elkezdtem stand upolni, most írtam egy színdarabot, amit szeptemberben mutatnak be a tatabányai Jászai Mari Színházban, és már gondolkodom a következő regényen is. Utóbbira viszont szeretnék rápihenni kicsit!
