Gubik Petra: „Meg kellett tanulnom, hogy nem dől össze a világ attól, ha valamire nemet mondok”

Az Ajakon töltött gyerekkortól a nagy színházi szerepekig vagy épp a saját dalokig hosszú út vezetett, de Gubik Petra szerint életének minden állomása ugyanabból az eszméből virágzott ki: önazonosnak maradni és minőséget alkotni egy olyan világban, ami folyamatosan többet, gyorsabban és hangosabban követel. A vidékről hozott értékrendről, kiégésről, határhúzásról, rivalizálásról, az online világ és a média hatásáról, társadalmi szerepvállalásról és irodalomról is beszélgettünk a sokoldalú művésszel.

Gubik Petra Jászai Mari- és Petőfi Zenei Díjas színművész-előadóművészként egyszerre van jelen a színpadon és a koncerttermekben, miközben tudatosan keresi az egyensúlyt a munka, a pihenés és az önazonosság között.

A szabolcsi kisvárosból származol. Mit hozol magaddal Ajakról?

Azt hiszem, elsősorban az értékrendemet. Erre egyébként csak felnőttként jöttem rá, gyerekként sokszor inkább hátránynak éltem meg, hogy vidékről jövök. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a periférián van, hogy le van maradva, hogy minden fontos dolog máshol történik, ha nem Budapesten vagy más nagyvárosban él. Aztán telnek az évek, és egyszer csak más szemmel kezd nézni arra, honnan indult. Ma már, amikor hazamegyek a szüleimhez, és látom azt a tisztaságot és egyszerűséget, amiben élnek, érzem, hogy ez óriási érték.

És ezt az egyszerűséget nem szabad összekeverni a tudatlansággal. Nagyon intelligens, művelt, dolgos, világot látott emberek ők. Számomra az egyik legfontosabb dolog, hogy bármit érjen el az ember, mindig maradjon szerény, alázatos, és ne felejtse el, honnan jött.

Nagyon fiatalon kaptál komoly színházi szerepeket és szakmai figyelmet. Talán kijelenthető, hogy a fiatal művészek esetében kevesebbszer kerül szóba a kiégés kérdésköre. Legutóbb Molnár Áron mentális leterheltsége miatt került nagyobb hangsúly a témára, aminek további színezetet ad Áron közéleti szerepvállalása. Te miben vagy most ezen a téren, hogy érzed magad?

Figyelem Molnár Áron életútját, mi is dolgoztunk együtt anno, és abszolút megértem a döntését. Színészként a mi szakmánk sajátossága, hogy a munkánk egyben a szenvedélyünk is. Ez egy gyönyörű ajándék, de közben veszélyes is. Mert ha szereted, amit csinálsz, sokkal nehezebben veszed észre, hogy elfáradtál. Eléggé maximalista vagyok, vagyis nehezen viselem, ha valami nem olyan minőségű, mint amilyennek szeretném. Egy idő után viszont rá kellett jönnöm, hogy csak én tudom meghúzni a saját határaimat.

A környezeted mindig találni fog plusz feladatokat. Még egy koncertet. Még egy előadást. Még egy projektet. Azt mondják, „ezt te úgyis megoldod, mi ez neked, simán megcsinálod”. Csakhogy az ezzel járó fáradtságot, az idővel való manőverezést, a stresszt, csak te fogod igazán érzékelni. Volt időszak, amikor szinte folyamatosan alváshiányban éltem. Reggeltől estig dolgoztam, és amikor végre hazaértem, akkor még ott voltak azok a projektek, amelyekkel addig nem tudtam foglalkozni. Ilyenkor az ember egy idő után már nem tud kikapcsolni, folyamatosan jár az agya. Ez elképesztően kimerítő tud lenni.

Hogyan tanultad meg kezelni ezt?

Lassan és nehezen. Régen nem mertem azt mondani, hogy ezt vagy azt nem tudom elvállalni, vagy hogy inkább pihenni szeretnék. Mindig ott volt bennem a félelem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha nemet mondok? Aztán rájöttem, hogy semmi. Nem dől össze a világ! Ez egy nagyon fontos felismerés volt az életemben.

Ha a testem vagy a lelkem jelez, hogy elfáradt, akkor arra igenis reagálni kell. Mert ha nem tesszük, akkor előbb-utóbb nagy árat fizetünk ezért.

„Első látásra beleszerettem Michelle Wild karakterébe!” – Interjú Gombó Viola Lotti színésznővel

Mi segít neked a mentális és fizikai feltöltődésben?

Hiszek az önismereti munkában és abban, hogy az embernek foglalkoznia kell a saját pszichéjével. Segítséget kérni nem szégyen – legyen szó pszichológusról, meditációról, spirituális töltekezésről vagy bármi másról. A sport is nagyon fontos az életemben, ahogy az utazás is, már amikor lehetőségem adódik rá.

Manapság könnyű belecsúszni abba, hogy az ember külső elismerésekből építse fel az önértékelését. Mit gondolsz erről?

Ez egy nagyon aktuális téma. A social oldalakat böngészve hiába tudod fejben, hogy nem a valóságot látod, mégis hat rád. Nézed a tökéletes életeket, a tökéletes testeket, a tökéletes karriereket, és azt érzed, hogy te valamit rosszul csinálsz. És igen, én is ember vagyok, nálam is megjelennek ezek a gondolatok. Például, hogy más hogyan tud ennyi könyvet végigolvasni, hogy csinál ennyi mindent egyszerre, hogy fér bele neki szinte minden?

Aztán emlékeztetnem kell magam arra, hogy a közösségi média csak egy szelete a valóságnak, és hogy a követőszám nem feltétlen egyenlő az értékkel, a követő- vagy lájkszám pedig nem minden esetben ad reális képet a tehetségről.

Közben viszont jelen „kell” lenni ezeken a felületeken…

Persze, és nem is akarom démonizálni ezeket. A social media egy eszköz is a kezünkben. A koncertjeimre látogatók is mondták már nekem, hogy az online térből jutott el hozzájuk a hírem. A kérdés inkább az, hogyan tudsz jelen lenni úgy, hogy közben ne sérüljön a produktumod minősége, és ne veszítsd el önmagad.

Az egymás életének nézegetéséről eszembe jutott, hogy korábban írtam egy cikket a női rivalizálásról, amiről szerintem szintén nem beszélünk annyit, amennyit kellene. Te mit tapasztaltál ezzel kapcsolatban a színfalak mögött?

Elsősorban azt, hogy a rivalizálás nem kizárólag nőknél előforduló jelenség, férfiaknál is ugyanúgy jelen van. Én azt látom, hogy azok az emberek, akiknek megvan a saját életük, akiknek dolguk van, akik a saját útjukat járják, kevésbé foglalkoznak mások sikerével. A féltékenység mögött általában valamilyen hiány vagy fájdalom van. Persze engem is megérintenek ezek a helyzetek, de tudom, nem rólam szólnak. Egyébként ilyen esetekben is igyekszem mindig a végére járni, hogy ki, miért gondolja azt, amit.

Szeretem több oldalról megvizsgálni a dolgokat, meghallgatni a másik felet, hogy teljes képet kapjak az adott szituációról. Fontos számomra, hogy megértsem az embertársaimat.

Riválisok vagy szövetségesek? A női kapcsolatok láthatatlan játszmái

Maradva az online világnál, a streamingplatformok és a közösségi média szinte teljesen átalakították azt, ahogyan ma tartalmat fogyasztunk, újdonságokat fedezünk fel. Az egyre gyorsuló online térben pedig egyre nehezebb a figyelmet kivívni. Te hogyan látod ezt alkotóként?

Ez egy nagyon nehéz és összetett kérdés. Én azt érzékelem, hogy a figyelmünk valóban egyre rövidebb ideig leköthető, ezért nagyon nehéz ma úgy jelen lenni, elérni az emberekhez alkotóként, hogy minőséget képviselj. Sokszor beszélgettünk már erről művészbarátokkal is. Gyakran felmerül, hogy hogyan lehet értéket teremteni egy olyan közegben, ahol mindenki másodpercek alatt dönt arról, hogy tovább görget-e, vagy végignézi, végighallgatja azt, amit kínálsz neki.

És valljuk be, a hülyeség sokszor valóban könnyebben fogyasztható... De ettől még szerintem nem szabad feladni azt, hogy színvonalas, időtálló dolgokat hozzunk létre és fogyasszunk.

Térjünk át akkor a zenére! Hogyan és miért indultál el ebbe az irányba, miképp találtad meg magad benne?

Mindig is megvolt bennem a vágy, hogy minőségi könnyűzenével foglalkozzak. Régebben is írogattam szövegeket, dalszövegkezdeményeket, de ezek mindig a fiók mélyén maradtak. Egész egyszerűen nem volt időm a zenével komolyabban foglalkozni. A pandémia alatt viszont hirtelen lett tér gondolkodni, és ekkoriban kezdtem el együtt dolgozni Müller Péter Sziámival és Szirtes Edina Mókussal. Eredetileg egy dalról volt szó, végül egy egész lemez született a közös munkánkból.

Ekkor megtaláltam valami olyat, ami korábban is bennem volt, csak nem mertem vagy nem tudtam teret engedni neki. Később pedig megszületett a „Mi van a zsebemben?” nevű zenekaros koncertest sorozatunk is.

Miben más saját dalokat énekelni, előadni, mint kiállni a színpadra és eljátszani egy szerepet?

Teljesen más. A színházban is magadból dolgozol, hiszen nincs olyan szerep, amibe ne vinnél bele valamit önmagadból, de ott mégis egy karakter mögött állsz. Van egy történet, egy sors, egy figura, akinek a bőrébe bújsz. A saját dalaidnál viszont nincs hová bújni. Ez én vagyok, a bennem pulzáló gondolatokkal, agymenésekkel, lemeztelenedve. Ha nem vagy őszinte, akkor nincs értelme az egésznek. Én nem a piacnak készítem a dalaimat. Nem azért írom őket. Persze tudom, hogy vannak, akik ebből élnek, de nálam nem ez az elsődleges szempont.

Azt szeretném, hogy aki meghallgatja a dalaimat, kapcsolódni tudjon hozzájuk és találjon bennük valamit, ami az övé is. Kapaszkodót, megnyugvást, vagy csak egy érzést, amit magával vihet. A dalaimon egyébként érződik a színház hatása, a történetmesélés igénye, az érzelmi mélység. Ezt nem szeretném letagadni vagy eltüntetni, mert én ilyen vagyok. Szerencsére olyan alkotótársak találtak meg, akikkel nagyon hasonlóan gondolkodunk erről.

A Sztárban Sztár mennyiben változtatta meg az életedet?

Azt hiszem, sokat lendített az ismertségemen. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy a TV-nek a mai napig ekkora ereje van. A Sztárban sztár után sokkal többen ismertek fel az utcán, és jöttek el előadásokra vagy koncertekre. Ez természetesen egy pozitív dolog, közben viszont azt is megtanultam, hogy mindezt érdemes a helyén kezelni, mert veszélyeket is tartogathat.

Mire gondolsz?

Az emberek sokszor azt hiszik, hogy ismernek téged, miközben valójában csak egy szeletét látják az életednek. Nekem nagyon fontos, hogy legyen egy olyan része az életemnek, ami nem a nyilvánosságról szól.

A színészi és előadói szerepkör mellett a Csukás Meserádió állandó csatornahangja vagy. Érdekelne, hogy melyik az a történet, ami felnőttként teljesen más, új értelmet nyert számodra?

A Kis herceg biztosan ilyen. Persze a „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”-idézetet ismertem és értettem, de csak felnőttként kezdtem igazán érezni, felfogni a történet valódi jelentését. Sőt, több kötelező olvasmánnyal is így vagyok. A kőszívű ember fiai például szerintem alapvetően felnőtteknek szóló regény. Gyerekként egészen más dolgokat vesz észre benne az ember, mint később olvasva. Egyébként gyerekkoromban édesapám rengeteget olvasott nekünk, a János vitézt szinte kívülről tudtam.

Gyakran hallani, hogy a mai gyerekek már nem érdeklődnek a könyvek iránt. Te mit érzékelsz ebből?

Édesanyám óvodapedagógus, így rajta keresztül tapasztalom, hogyan változnak a gyerekek és a pedagógiai kihívások. Igen, az okoseszközök dominálnak, de én azért látom azokat a gyerekeket is, akik meséket mondanak fel, rajzolnak, pályázatokon és versenyeken vesznek részt, együtt alkotnak a szüleikkel. Nagyon sok olyan családdal találkozom, ahol még mindig fontos a mese, aminek az erejét szerintem nem szabad lebecsülni.

A gyerekek fantáziája egészen másképp működik, amikor könyvet hallgatnak vagy olvasnak, hiszen olyankor maguk teremtik meg a fejükben a történet univerzumát. Ez olyan dolog, amit a képernyő nem tud pótolni.

Te magad is mentorálsz fiatalokat a Talentum Hungarikum Programban. Te magad mi mindent tanulsz/tanultál ebben a folyamatban?

Elsősorban azt, hogy minden emberhez más út vezet. Nem lehet sablonokban gondolkodni, mert minden tehetség, személyiség, élethelyzet más, illetve, hogy ez egy nagyon energiaigényes szerepkör. Éppen ezért óriási tisztelet illeti a pedagógusokat. Sokan kívülről csak annyit látnak, hogy amint véget ér a tanítás, a pedagógus hazamegy és ennyi a dolga. Én viszont úgy nőttem fel, hogy anyukámnak mindig haza kellett hoznia a munkát. Ez egy rendkívül nehéz pálya, és szerintem még mindig nincs eléggé megbecsülve.