34 éves koráig jogászként dolgozott, ma az ország egyik legígéretesebb írója

Kevesen vannak itthon, akik egy karrierváltás után válnak íróvá, és már az első regényükkel komoly szakmai sikert aratnak. Schillinger Gyöngyvérrel pontosan ez történt: debütáló regénye egy neves szépirodalmi kiadó gondozásában jelent meg, és rögtön két rangos irodalmi díjat is elnyert.

Schillinger Gyöngyvért a Rohadjon meg az összes című, a Kalligram Kiadónál megjelent regénye kapcsán kérdeztük többek között repülőrajtjáról, a bátor címadásról és arról is, mi kell ahhoz, hogy valaki viszonylag későn találja meg önmagát egy új hivatásban.

Közjegyző-helyettesi munkád mellett kezdtél el behatóbban foglalkozni az irodalommal, novellák és elbeszélések írásával indultál, idén pedig megjelent, és szakmai körökben zajos sikert aratott az első könyved. A regénnyel elnyerted a Baumgarten- és a Békés Pál-díjat is. Hogyan jött képbe a szépirodalom?

Mindig is képben volt. Azóta, hogy elolvastam az első regényt, talán másodikban, és kilencévesen már kis füzetekbe rajzolgattam és írogattam, nem sokkal később pedig elkezdtem naplót írni. Általános iskolás koromban írtam egy „regényt”, azt is füzetbe, persze. A vágyakozás végig megvolt az írásra, de bátorság sokáig nem. Hogy miért éppen az írás – bizisten, nem tudom. Bármilyen kreatív tevékenység fel tud szabadítani a szenvedés alól, még azzal együtt is, vagy talán éppen azért, mert megküzd az ember a szöveggel és saját magával is.

Hogyan jutottál el az első novellád megjelenésétől a könyvkiadásig?

Nem volt fáklyásmenet. De az első novelláig még mindig nehezebb eljutni, mert vállalni kell azt, hogy esetleg nem leszünk sikeresek. Ha egyébként van egy szakmánk, amiben jók vagyunk, ez még nehezebb. Kaptam pár visszautasítást, mielőtt az első novellám megjelent. Az szinte megsemmisítő volt. Aztán felálltam, írtam tovább, és lassan lehozták az első szövegemet. Onnantól könnyebb a dolog, jönnek sorban a novellák, de a bátorságot egy regény megírásához nem volt könnyű összeszedni.

Volt elég témám, de számomra a novella úgy viszonyult a regényhez, mint egy domb a Mount Everesthez – ha így gondolkodunk, az sem segíti a dolgot. Aztán megint felálltam, az első kidobott kézirat után. Ha az írás a legfontosabb az embernek, akkor csinálni kell, nincs más választás. Vagy van, de semmilyen más hivatás nem fog elég értelmesnek tűnni, hogy kizárólag azzal éljen le az ember egy életet.

Csepella Olivér: „Minden művészet propaganda, maximum nem tudatosítjuk”

Úgy tudom, naplót is vezetsz. Ez bevezetés a szépirodalomba?

Inkább emlékek rögzítése. Annak feltérképezése, mit is gondolunk magunkról meg a világról. Írás közben kiderülnek ezek a dolgok, vagy inkább úgy mondom: az írással születnek meg a gondolatok. Nálam bevezetésként is működött, igen. Nem ezzel az igénnyel kezdtem el írni, de végül mégis ezek lettek az első prózáim, amiből kiindulva megpróbáltam szerkesztettebb szövegeket írni.

A siker – nem csak a kudarc – lehet bénító. Mennyire tudod kezelni a könyved kiváló fogadtatását?

A kritikát, azt hiszem, tudom távolságtartással kezelni. A Békés Pál-díj megviselt. A díjátadó előtti napokban nem aludtam, szétvakartam magam a szorongástól, úgy éreztem, a szám sem úgy áll, mint máskor, és a tükörbe nézve alig ismertem fel magam. Kikészültem. Egy díjnak nem szabad ekkora jelentőséget tulajdonítani. Mostanra túltettem magam rajta. Öröm is, persze, nagy öröm, de az is benne van, hogy a szüleim mire predesztináltak, és hova jutottam el ahhoz képest. És vajon megérdemlem-e.

A visszacsúszás lehetősége folyton ott van. Most írom a második regényt, és „szerencsére” annyi mindenen lehet gyötrődni, hogy ez talán nem nehezíti meg sokkal jobban a dolgot.

Jogászként végeztél, ezért lehet érdekes, hogy sokáig az irodalmi nyelvtől eltérő metanyelvet használtál. Ez mennyire „szól bele” abba, amit írsz? Vagy jól jön minden akadály, amit le kell küzdeni?

Az akadály jó, igen, erősít, ha leküzdöd, jobb, több leszel, ahogyan a kis királyfi vagy a szegény ember a mesében. Akadály pedig van. De nekem nem éppen a jogi nyelvezet. Úgy vettem észre egyébként, hogy újságírók ezzel jobban küzdenek. Korrektül írnak, lekerekítve – nekik ezt kell felülírni. A véleményeknek, tárcáknak, esszészerű cikkeknek több közük van az irodalomhoz, mint a jogi nyelvnek. A jogi annyira sajátos és szakmai, hogy nem tolakszik előre, ha bármi mást írok.

Habár emlékszem, az egyetemen a mindennapi beszédbe be tudott szivárogni. Már az elsőévesek között is voltak, akik nem azt kérdezték, hogy ki milyen alapon csinál valamit, hanem hogy milyen jogcímen. Én a kishitűséggel küzdök leginkább, és az évszakokkal. Tavasszal és nyáron megy a munka, ősszel, télen kiesik vagy négy hónap.

Hátrány-e egy írónak, hogy nem „irodalmár”, nem ment végig szisztematikusan az irodalom mint nagyelbeszélés történetén?

Igen, sajnos. Az irodalomban ugyanúgy lehet érvényesülni, mint más szakmában, és ez egy plusz kredit. Ha az író kicsit esztéta is, ha van egy nagyobb irodalmi műveltsége, akkor könnyebben szocializálódik ebben a közegben. Hiába vagyok olvasó ember, azt már aligha tudom pótolni, hogy az egyetem és a rendszeres túlórák alatt, úgy harmincnégy éves koromig a jogászkodás határozta meg az életem. De azért nem szoktam ezen sokat keseregni.

Fullajtár Andrea: „A nagymamám traumája ma is bennem él”

Divatos túltengésben van a „traumairodalom”. Mi ehhez a viszonyod?

Mióta tudom, hogy a traumanarratíva létező szakkifejezés, és nem degradál feltétlenül, kicsit jobban viselem ezt a megközelítést. Valamennyire orientálja az olvasót is. A pszichológiai értelmezések elterjedése a mindennapokban nyilván hatnak arra is, hány olyan könyv jelenik meg, ami a szereplők családi beágyazottságához, gyerekkori tapasztalataihoz képest keresi a választ arra, hogy kik is a főszereplői és hova jutnak el. Miközben nagyon nem szeretem a pszichologizálást.

A pszichológiai kategóriák a pszichológus munkáját könnyítik, orientálják, de nem írnak le egy összetettnek szánt karaktert. Nem páciensről van szó, hanem mindig az emberről, aki feltétlenül több, mint a diagnózisa, és az élete is dimenzionáltabb, mint „küszködés a traumákkal”.