Kováts Adél: „Fontos, hogy az ember nyitott legyen, és meglássa a másikban a jót”

Kováts Adél Kossuth- és Jászai-díjas színésznő, nemrég beválasztották a Halhatatlanok Társulatába, kilenc éve a Radnóti Miklós Színház igazgatója, amely színháznak 1993 óta a tagja. Korábban nyolc évadon át a Nemzeti Színház társulatában játszott. Bár a Színművészeti Főiskola musical szakán végzett, elsősorban prózai, illetve filmbeli szerepeivel vált ismertté.

Láthattuk őt többek közt a Magzatban, a Csocsó, avagy éljen május elseje! vagy a Budapest noir című filmekben, színházi főszerepekben a Vágyvillamosban, a Futótűzben, a Platonovban, az Oidipuszban, de Tena Štivičić 3 Tél című darabjában is emlékezetesen alakít egy fontos mellékszerepet. Kováts Adél egy kávézó teraszán beszélt nekünk többek közt az indulásáról, a legújabb terveiről és arról is, milyen nőként színházat vezetni.

Sokan szerettünk gyerekkorunkban szerepelni otthon, vendégségben vagy az iskolában, mégis, csak kevesekből lett aztán színész. Gyerekként szívesen produkáltad magad, vagy zárkózott voltál? Hogyan jött az életedbe a színészet?

Kiskoromban is színészkedtem. Akkoriban már volt televíziónk, és valószínűleg onnan jöhetett az impulzus. Zárkózott voltam meg nem is, mi több, ma is jellemez ez a kettősség. A szereplés igénye nálam belülről jön, közlésvágyból, és nem annyira a magam megmutatásából táplálkozik.

Nemcsak játszol, de jövőre lesz tíz éve, hogy igazgatóként is dolgozol a Radnóti Miklós Színházban. Elválasztható ez a két szakma egymástól?

Hivatásként élem meg a színészetet, azt is szoktam mondani, hogy ez az én „elhívásom”, amiben önfeledt és teljes vagyok, amiben megtaláltam az életfeladatomat. A színház vezetése kirándulás, egy szakasza csak a szakmai életemnek – fontos vállalás, közszolgálat.

Előny vagy hátrány igazgatóként játszani is?

Egy vagyok a társulatom többi színésze közül, de mellette a hierarchia tetején is állok. Muszáj a kettőt minél jobban szétválasztani – kommunikációs szinten is –, de teljesen persze nem lehet. Egyensúlyra és mértékletességre törekszem.

A magyar képzőművészet fenegyereke, aki krumplival és répával nyomtat Guccit és Chanelt

Igazgatói kinevezésedkor többek között a nők minél nagyobb láthatóságát tűzted ki célul. Ez miként valósulhatott meg a Radnótiban?

A munkatársaim kilencven százaléka nő. A színészek között az arány ötven-ötven százalék, ami ritka, hiszen sokkal több férfiszerep van. Számos női alkotótárs is megfordul nálunk, például díszlet- és jelmeztervezők, de rendezőnők is. Jó lenne, ha sehol sem megfelelési kényszerből alkalmaznának nőket. Szenteczki Zitát kiemelném, aki a Hullámtörést rendezte nálunk: asszertíven és gyengéd módszerekkel dolgozik, egyszerre bevonó és kíváncsi.

Hogyan látod a nők helyzetét a szakmában? Példának okáért, kőszínházas direktorból rajtad kívül még a Budapest Bábszínház igazgatója jut eszembe.

Igen, Ellinger Edina. Egyébként nem tapasztaltam soha negatív vagy pozitív diszkriminációt, a pályázáskor sem ütköztem üvegplafonba. Az más kérdés viszont, hogy női vezetőként nehezebb a dolgom. Úgy tudom legjobban megragadni, ha azt veszem, hogy egy társulat alaphangulatát és valamilyenségét mindig erősebben határozzák meg a férfi színészek – mint ahogy a társadalmunkban is a férfiak irányítanak.

Amilyen a társadalom, kicsiben olyanok a benne lévő társulatok is. Szenzibilis vagyok, átfolyatni magamon, hogy még hatékonyabb legyek. Viszont a befogadói attitűdömre mindenképp szükség van.

A Katonában és az Örkényben is előretört a fiatal nemzedék, sorra születnek kísérleti előadások – mintha a korábban inkább csak a függetleneknél megszokott színházi új hullám teret hódítana a kőszínházak falai közt is. A Radnóti követi ezt a trendet?

A Radnótiban kevés helyszín áll rendelkezésre a kísérletezéshez, de így is egyre nagyobb hangsúlyt helyezünk a fiatalok szerepeltetésére. Ősztől együttműködünk az Eötvös 10 Művelődési Házzal, aminek előzménye a Radnóti Tesla Labor volt, ahol pár éve egy jól működő fiatalos színházat csináltunk. Jelenleg túlképzés van a színművészeti egyetemeken a fejkvóta miatt. Régen sokkal erősebb volt a rostarendszer, ebben nem volt az intézményi finanszírozás miatt ellenérdekeltség.

Azt engedték pályára, akiben volt potenciál arra, hogy hosszú távon a pályán maradjon. A fiatalok bevonása mindig is fontos feladatunk volt, nemcsak mint leendő alkotók, hanem mint a következő nézőgeneráció nevelése is. Idén tízéves a Radnóti Ifjúsági Műhelyünk, a RIM, ahol egész évben foglalkozásokat tartunk diákoknak, pedagógusoknak és a részvételi színházas projektben sokszor több generációt magába foglaló csoportoknak. A programok az értő és érző közönség formálását segítik színház- és drámapedagógiai módszerekkel.

Fullajtár Andrea: „A nagymamám traumája ma is bennem él”

Milyen koncepció mentén jelölted ki az utat a következő évekre?

Minden felgyorsult körülöttünk, információdömping közepette élünk. Számomra a kérdés, hogy a Radnótiban hogyan lehet megtartani a művészi igényességet és színvonalat e zaj közepette. Célunk, hogy legyen változás a változatlanban. A Radnótiban a már jól ismert nevek mellett a fiatal, tehetséges alkotókat is megszólítjuk, ez mindenképpen új lendületet és inspirációt jelent majd.

Ugyanakkor a darabválasztások esetében igényességünkből nem engedünk, mert hisszük, hogy az értékekre ma nagy szükség van – érzéseink, motivációink évezredek óta mit sem változtak. Kellenek a kapaszkodók, amik megtartanak, és a színházművészet erre a szerepre igen alkalmas.