előfizetésem
Hírlevél
Natalie Karpushenko: „Inkább közvetítőnek tekintem magam, mint alkotónak”
Natalie Karpushenko Kazahsztánban született, jelenleg Balin alkotó művész. Elsősorban fotográfiával foglalkozik, nem egyszer a víz alatt készítve képeket, bálnák és cápák között. Felvételei erőteljes vizuális látványvilággal rendelkeznek ahol a természet és az emberi lét organikusan egymásba fonódik. Natalie-t kérdeztük az alkotói útjáról, a természetről mint inspiráció forrás, és arra vajon a művészet sarkalhatja-e a környezet védelmére az embert.
Sajátos képi világa összetéveszthetetlen, így első körben azt szerettük volna megtudni, mi Natalie Karpushenko stílusának eredete.
Hogyan alakult ki a saját stílusod? Mi segített megtalálni a hangodat?
Rengeteget kísérleteztem a színekkel amikor elkezdtem alkotni. Mindig is vonzottak a reneszánsz festményeken megtalálható árnyalatok – azok a visszafogott, meleg tónusok, amelyek az idő múlásával alakulnak ki, ahogy az olajfesték öregszik és finom aranyló árnyalatot vesz fel. Van valami időtlen és lélekkel teli ezekben a színekben, ami mindig inspirált engem. Kezdettől fogva azt szerettem volna, hogy a fényképeim inkább festményeknek hassanak, mint fényképeknek.
Az erre való intuítiv törekvés formálta a vizuális nyelvemet. Ezentúl mélyen vonzódom az egyszerűséghez, a minimalizmushoz és a letisztult formákhoz. Idővel ezek a hatások összeolvadtak, és kialakult belőlük az a stílus, amelyet ma az emberek a munkáimban felismernek.
Egy alkotó aki egy szigeten élve napról napra az óceánból merít inspirációt. Mi az az ember és a természet kapcsolatában, ami továbbra is lenyűgöz téged?
Ami továbbra is lenyűgöz, az az, hogy gyakran úgy beszélünk az emberről és a természetről, mintha különálló dolgok lennének, holott valójában ugyanannak az egésznek a részei. Azt hiszem, ezt csak viszonylag nemrég értettem meg teljesen. Mi magunk vagyunk a természet. Ugyanannak az élő rendszernek vagyunk a részei, mint az óceánok, az erdők, az állatok és a folyók. A modern élet és a városok azonban könnyen elfelejtethetik velünk ezt az igazságot. Valahányszor időt töltök a természetben, ráeszmélek valamire, ami úgy gondolom a lényegi önmagunkból fakad.
Mélyebben lélegzünk, nyugodtabbnak érezzük magunkat, és újra kapcsolatba kerülünk önmagunk egy olyan részével, amely mindig is ott volt.Ezért gondolom, hogy olyan fontos a szabadban időt tölteni – úszni az óceánban, sétálni az erdőkben, üldögélni a folyók partján, és egyszerűen jelen lenni. A természet emlékeztet bennünket arra, kik vagyunk, mert mi is a részei vagyunk.
Szerinted a művészet képes felhívni a figyelmet a környezeti problémákra? Ha igen, hogyan?
Abszolút. Valójában ez volt az egyik fő célom, amikor 2018-ban és 2019-ben létrehoztam a műanyag-szennyezésről szóló projektemet. A projekt végül egy nagyszabású kiállítássá nőtte ki magát Koreában 2022-ben, amelyet több mint 118 000 ember látogatott meg. Számomra nagyon fontos volt, hogy a környezetvédelem ne valami nyomasztó, hanem elérhető dolognak tűnjön. A kiállítás arra ösztönözte a látogatókat, hogy olyan apró, gyakorlati szokásokat alakítsanak ki, amelyek csökkenthetik a hulladék mennyiségét anélkül, hogy drámaian megváltoztatnák az életmódjukat.
Az olyan egyszerű cselekedetek, mint egy újrahasználható pohár, kulacs vagy bevásárlótáska használata, jelentéktelennek tűnhetnek, de összességükben valódi változást hozhatnak. Létrehoztunk egy interaktív installációt is, ahol a látogatók leírhatták, milyen egyetlen szokáson hajlandóak változtatni az óceánok és a vadvilág érdekében. Hiszem, hogy a művészet először érzelmileg érinti meg az embereket, és amikor valaki kapcsolódni kezd valamihez, sokkal inkább hajlandó megvédeni azt.
Horváth Ildikó Mária: „A tárgyakon keresztül dolgozom fel a gyerekkori traumáimat”
Ez nagyon érdekesnek hangzik. Gratulálok hozzá! Ez is azt bizonyítja mennyi mindennel találkoztál már alkotói folyamatod során, aminek részesei a bálnák, cápák, újabb és újabb emberekkel találkozol valamint nem mellesleg a hatalmas óceán végtelenségével, ami festményszerű képeid vásznát jelentik. Mindaz amivel az alkotás során találkoztál hogyan befolyásolta az életfilozófiádat?
Gyakran mondom, hogy amit létrehozok, nem érzem teljesen a sajátomnak. Inkább közvetítőnek tekintem magam, mint alkotónak. Úgy gondolom, rendelkezem egy bizonyos érzékenységgel, amely lehetővé teszi, hogy befogadjak ötleteket, érzelmeket és benyomásokat, majd ezeket vizuális formába fordítsam. Ezért felelősséget érzek arra, hogy ezeket az ötleteket a világba hozzam, amikor megérkeznek hozzám. Az életem mindig is a kreativitás körül forgott. El sem tudom képzelni az életet nélküle.
A művészet megtanított arra, hogy értékeljem a szépséget, de ugyanakkor a jelentést is. Számomra az esztétikai szépség önmagában nem elég; ugyanannyira érdekel a mélység, a cél és az erkölcsi felelősség. Minél hosszabb ideje dolgozom művészként, annál inkább szeretnék olyan projekteket létrehozni, amelyek valami értékeset adnak a világhoz, és nagyobb jelentőségű gondolatokat hoznak felszínre.
Egyszer azt mondtad, hogy a művészeted az emberi tapasztalat megragadására tett kísérlet. Mit jelent számodra az „emberi tapasztalat”? Mitől érdemes élni az életet?
Ez egy mélyen filozófiai kérdés. Személyes szinten úgy hiszem, hogy céllal érkezünk erre a világra, és életünk egy nagyobb utazás része. Akár osztják ezt a hitet az emberek, akár nem, szerintem van valami, ami mindannyiunkat összeköt: az őszinte emberi kapcsolódás iránti szükségletünk.Számomra az emberi tapasztalat a szeretetről, a közelségről, a törődésről, a sebezhetőségről és az egymással kialakított kapcsolatainkról szól. Arról, hogy megosszunk egymással jelentőségteljes pillanatokat, és valóban lássuk egymást.
Azok a pillanatok teszik érdemessé az életet, amikor a lelkünk teljesen jelen van – amikor valami szépet látunk, mély szeretetet élünk át, vagy egy felejthetetlen pillanatot osztunk meg egy másik emberrel. Ezek azok a pillanatok, amelyek értelmet adnak az életnek.
Sinkovics Judit: „Ha kellően kíváncsiak tudunk maradni, az emberi tudás sosem veszti el az értékét”
A művészeted erős érzelmi hatást gyakorol, hasonlót mint amit most leírtál. Mintha visszahozná az embereket a jelen pillanatba, hasonlóan ahhoz, ahogyan a természet teszi. Hogyan hozod létre ezt az érzést a munkáidban?
Őszintén szólva, nem vagyok benne teljesen biztos. Ahogy korábban említettem, inkább közvetítőnek tekintem magam, mint olyasvalakinek, aki tudatosan „gyártja” az érzelmeket. Az ötletek egyszerűen megérkeznek hozzám, és az én feladatom az, hogy a lehető leghűségesebben valósággá formáljam őket. A legnagyobb örömöt az jelenti számomra, amikor azt hallom, hogy az emberek éreznek valamit a munkáimmal találkozva. Nem számít, hogy az öröm, a nosztalgia, a rácsodálkozás vagy az elmélyült gondolkodás érzése-e.
Az számít, hogy valódi kapcsolat jöjjön létre. Talán az az érzés, amelyet a leginkább remélek, az egység érzése – annak a megtapasztalása, hogy nem vagyunk különállók sem egymástól, sem a természettől, sem a minket körülvevő világtól. Amikor az emberek akár csak egy rövid pillanatra is átélnek ebből valamit, úgy érzem, hogy az alkotás betöltötte a célját.
