Karinthy telefonbetyárkodott, Nemes Nagy Ágnes a fagyban írt a szigligeti kastélyban

Minden alkalommal eltettem egy kavicsot. Hazafelé, az utolsó ajtózárás előtt lehajoltam, hogy magammal vigyek valamit annak a pár hétnek az emlékeiből, ami Szigligeten az Alkotóházban ért. Gyerekként sok mindent nem értettem még és azt sem tudtam, hogy akikkel együtt ebédeltünk, vagy akiket éjszaka ijesztgettünk, valójában a kor meghatározó írói, zeneszerzői és festői voltak. Akiket csendben figyeltem, vagy akik mellett hangosan beszéltem, hogy felfigyeljenek rám. Valami különleges kezdődött meg 1952-ben, amikor Bölöni György ötletére megnyitották az épületet a művészek számára.

Erről az időszakról több anekdota is született a kastély hű lakójának, Sumonyi Zoltánnak köszönhetően, aki a Tessék mondani, milyen vallású? és a Tessék mondani, hol kell itt hadifogságba menni? című könyveiben mesélte el többek között a ház hétköznapjait. Az ő történetei közé pedig befűztem a saját emlékeimet is.

A kritikusokkal minden művész óvatosan bánik. Szeretni csak akkor szereti őket, amikor jókat írnak róla, de az idő nagyobb részében egy tisztes távoltartással viseltetik irántuk, mint azokhoz az emberekhez, akik felhatalmazták magukat arra, hogy egy tollvonással piedesztálra emeljenek, vagy éppen jó mélyre döntsenek onnan valakit. Szóval, csak vigyázva, kivéve, ha a művész gyereke vagy és a mesékkel átszőtt világodban még semmit sem tudsz arról, hol hibádzik Csipkerózsika Disney-adaptációja és miért nem akkora szó valamelyik mesedarab, aminek a zenéjét a családodon kívül az összes szomszéd is betéve tudja már.

Aztán, egyik nap az iskolai szünetben, a szintén század végén született barátnőd kitalálja, hogy minden olyan dolgot meg kell semmisíteni, ami a dohányzással kapcsolatos és ezért az összes kerámia hamutartónak az ablak alatti kövön kell végeznie - ahol, az említett kritikus éppen szeretne elszívni egy cigarettát, hogy folytathassa a munkát. Ilyenkor egy percre minden szülő megáll és elgondolkodik.

Nem csak azon, hogyan magyarázza meg a kisiskolás gyerekeinek, hogy a dohányzás legalább annyira káros, mint az agresszió, de azon is, hogy a korszak, amiben élnek, egyszer menthetetlenül megváltozik majd és a füsttel átitatott beszélgetések misztikus emlékek lesznek, ami be fog kúszni minden olyan fiatal alkotó bőre alá, aki tudja, milyen régi foteleken ugrálni a pingpong-szobában, vagy megkongatni a vacsorára hívó harangot.

Blaha Lujza egy nemzet vágyait énekelte meg, a sajátjait viszont mélyen elhallgatta

A társalgó

A szigligeti Alkotóház (korábban Esterházy-kastély) társalgója talán a grófok idején is hasonló cél szolgálhatott: bálterem, vagy éppen könyvtár, de amikor mi ott voltunk, egy teljesen más arcát mutatta. Olyan volt, mint egy több évtizedes névjegy egy örökké mesélni akaró korról. Kényelmes fotelek, egy közös tér, az asztalokon pedig a már említett vaskos hamutálak, hogy az ember, amikor magyaráz, egy laza cigaretta-tartással tudjon gesztikulálni a mondanivaló mellé.

A faltól-falig könyvekkel kirakott helyiségbe egy üvegajtón keresztül lehetett átmenni az ebédlőből, amit minden szilveszterkor nyitva hagytak, hogy a kastélyban időző alkotók és gyermekeik közösen nézhessék meg a műsort, mielőtt az óra éjfélt üt és eljön az új év. A balatoni tájat hó borítja és megkezdődik az az időszak, amikor az esték legizgalmasabb elfoglaltsága a társasjáték lesz, aminek a végén egy hű gondnok lopakodik be a konyhában megdermedt pecsenye zsírral és némi kenyérrel a borok mellé.

Az egyik legnépszerűbb elfoglaltság a „szentistvánozás” volt, amelynek a lényege, hogy két ember, aki előzetesen összebeszélt, kiáll a többiek elé. A közönségnek pedig kijelentő állítások és méltató, vagy éppen felháborodott válaszok között kell kitalálni, hogy kik is lehetnek ők. A játék feltalálásakor a rejtvényt a nominális kapcsolaton alapuló István, a király és Király István adta, de az évek során szerepet kapott Batthyány, egy matthiányos sakkmester, Petrojszán, valamint a cethal és Jónás is.

„Az alapítók közül ‘84 februárjában még mindenki ott lehetett: Karsai Lucia, Kerényi Grácia, Nemes Nagy Ágnes, Szántó Piroska, aztán Erdődy János, Tímár György, Kabdebó Lóránt, Lux Alfréd, Telegdi Polgár István, Bajomi Lázár Endre” - nevezi meg könyvében a társaság tagjait Sumonyi.

Girlbossként állt a világhírű magyar márka mögött, neve mégis eltűnt a történelemből

Hiteles telefonbetyárok és a falvédők

A könyv elolvasásáig azt gondoltam, hogy a világért sem fedném fel a telefonbetyár múltamat, hiszen ilyet művelt ember csak nem csinál. De találtam pár anekdotát, ami mégis arra enged következtetni, hogy kifejezetten művelt alkotók is élnek néha azzal az eszközzel, hogy telefonon keresztül tévesztik meg az ismerőseiket, akik vagy olyan messze mennek, hogy bevallanak valamit, amit a köz nem tud róluk, vagy éppen annyira aggódnak egy barát - nevezetesen Füst Milán - hogyléte miatt, hogy mindent eldobva igyekeznek segíteni neki.

A telefonbetyárkodások nagy mestere Karinthy Ferenc volt, aki kifejezetten szerette ugratni az ismerőseit ezzel a módszerrel és ebben sokszor társai is akadtak, akik a vonal végén található személyeket személyesítették meg. Az egész olyan volt, mint egy színház, ahol mindenkinek megvolt a maga szerepe, akit pedig felhívtak, a darab szerinti sorrendben ugrott be a helyzetnek. Az ilyen élményeket pedig illik elmesélni egy téli estén, azon alkalmak egyikén, amikor vacsora után összegyűlik a baráti társaság.

Nemes Nagy és Széchenyi Ágnes, valamint Lengyel Balázs, akik névnapot, Somos Miklós, Várady Szabolcs és az író, Sumonyi Zoltán, akik születésnapot ünnepelnek egy olyan tábla mellett, ahova mindenki felírt pár verssort. „Évek óta tartottunk Szigligeten egy ilyen falvédő-napot, ami mindig a Manuéla című tangó eléneklésével kezdődött, aztán jöttek a huszadik század eleji divatos kuplék, vásári balladák, végül már operettrészletek is.” - festi le a szerző.

true