előfizetésem
Hírlevél
Szilágyi Lenke: „Agyilag mindig rá kell kicsit hangolódni a fényképezésre”
Számos híresség ikonikussá vált portréját készítette el – Petri Györgytől a Nobel-díjas Krasznahorkai Lászlóig – a fotográfus Szilágyi Lenke, akit tavaly novemberben választott a Széchenyi Művészeti Akadémia tagjai közé. Székfoglaló kiállítását a budapesti Fuga Építészeti Központban Enyedi Ildikó filmrendező nyitotta meg.
Szilágyi Lenke látásmódját a legismertebb magyar filmrendezők ismerik el. Alkotóként az sem zavarja, ha olyan őrült ötlettel keresik meg, amire más nem kapható. Bejárta a világot, miközben azon dolgozik, hogy a fotóművészeti alkotások az utókor számára is elérhetőek legyenek.
Arbores – Fák. Ezt a címet adtad a kiállításodnak, aminek képeit úgy jellemezted, hogy nem a szokványos értelemben vett természetfotók, hanem mintázatokat próbáltál bennük találni. A te fáidnak mi a története?
Mindnek más.
Egyet mondj.
A Szélvihar című sorozat, aminek három darabját kiállítottuk a Fugában is, eredetileg öt éve készült, Gerlóczy Sári barátom lakásának ablakából, a viharos kertben álló egyik fáról. Később egy kiállításomhoz kellett volna az a fa, de kiderült, hogy a képek elvesztek, mikor kártyát cseréltem a gépemben, vagy az is lehet, hogy letöröltem őket véletlenül. Na, mondom, hát megcsinálom újra. Reméltem, hogy egyszer majd ugyanúgy fúj a szél.
De ősznek is kellett lennie, mert amikor az eredeti készült, már lehullottak a levelek. Nem sokkal a kiállítás előtt, a városban jártamban-keltemben észleltem, hogy erősen fúj a szél. Hazamentem a gépért, aztán felrohantam Sárihoz, de még nem volt elég sötét.
Elég sötét? A fotózáshoz?
Eredetileg alkonyatkor fotóztam - hosszú expozícióval, ami akkor működik, ha nincs túl sok fény. Úgyhogy még egy fél órát várni kellett másodjára, mire minden stimmelt.
Mentorok a sötétkamrában: magyar fotográfusnők a XX. században
A fotósokról azt képzeljük, mindig a nyakukban lóg a fényképezőgép, hogy el ne szalasszák a nagy pillanatot.
Nálam többnyire csak akkor van gép, ha túrázni megyek, vagy ha direkt fotózás céljából indulok el. Agyilag mindig rá kell kicsit hangolódni a fényképezésre. Csak ha valami tervem, elképzelésem van, vagy ha alkalmas épp az időjárás az elgondoláshoz, akkor indulok el.
Mintázatokat is említettél a Széchenyi Művészeti Akadémia székfoglaló kiállításának képei kapcsán.
2020-ban volt egy Tandorival „közös” kiállítás a PIM-ben, Töredék Tandori címen. A múzeum felkérésére készített képeim, többek között az emlegetett fáról is, Tandori rajzaira reflektáltak. Lényegében ott kezdődött minden, annak a kiállításnak az inspirációjában, az azóta eltelt öt év alatt jött létre a székfoglaló anyaga is. Nekem ez egy vizuális játék volt, hogy mi mindent lehet kihozni ebből az alapanyagból, a témából.
Bár egyre ritkábban, de még mindig hallani, hogy bezzeg, mikor filmre fotóztunk, meggondoltuk, mit fényképezzünk, nem kattintgattunk csak úgy…
Hát persze, mert nem volt végtelen a filmtekercs. Megvolt, hogy hány kocka fér rá, és ezzel kellett számolni.
Te is átálltál a digitális fotózásra?
Nem teljesen, de nagyjából igen. Például a portrékat még mindig jobban szeretném filmre fényképezni, csak most már az túl sokba kerül.
A kiállítást megnyitó Enyedi Ildikóval munkakapcsolatban is voltál – standfotósként, ahogy ezt régen mondták. Mikor jött be a film az életedbe?
Filmfotósként először 1985-ben, Szomjas György Falfúró című filmjében még tanoncként dolgoztam, egy másik fotós mellett. Azt megelőzően a Mozgó Világban meg itt-ott megjelent már egy pár képem, ami után „a Grűn”, Grunwalsky Ferenc elhívott a forgatásra. De legelőször Jancsó Miklós valamelyik forgatásán csináltam egy-két képet, mikor még fotószakosok, kisképzősök voltunk. Átbicikliztünk Zánkáról Kővágóörsre, a filmforgatásra, és ott bámészkodtunk.
A traumák feldolgozása időt, távolságot igényel – Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
Jancsó látta valaha azokat a régi képeidet?
Sokkal később… Egy napon születtünk, mikor ő nyolcvankét éves volt, én meg akárhány, volt egy közös születésnapunk. Akkor elvittem neki egy képet, amin Balázsovits Lajos meg Miki bácsi volt.
Dolgoztál Tarr Bélával is, akinek legendásan fontos volt az extrém időjárás.
A filmekben mindig ez történik. Vagy arra várunk, hogy süssön ki a nap, vagy arra, hogy jöjjön már egy felhő. Bollók Csaba forgatta az Iszka utazása című filmet Romániában, novemberben. Arra számítottunk, hogy szürke, esős, őszi idő lesz, ehhez képest kitört az évszázad ősze: gyönyörű színek, napsütés reggeltől estig. Vártuk, hogy akár egy apró kis felhő jöjjön, napok teltek el így, míg végül reggel négykor keltünk, mert hajnalban legalább köd volt.
Enyedi Ildikó arról is beszélt, hogy a legutóbbi filmje, a Csendes barát forgatása közben felötlött benne: „lehet, hogy Lenke lát valamit, amit én nem?”
Bollók Csaba már említett filmjének forgatása alatt, mikor a kamera helyét keresték, hogy honnan vegyenek fel egy jelenetet, Csaba körbenézett: „hol van Lenke? Ott kukucskál a bokor mögött. Akkor odatesszük a kamerát”. Hogy is mondjam, ez volt, ami a legnagyobb elismerésként ért ebben a műfajban.
Enyedi Ildi filmje után Nemes Jeles Lászlóval az Árvában, azt megelőzően külföldi filmekben is dolgoztál.
Igen, Mexikóban és Marokkóban.
Van egy standfotós adatbázis, ahonnan téged is kiválasztottak?
A mexikói filmbe úgy hívtak, hogy már elkezdődött a forgatás, mikor rájöttek, hogy mégiscsak kéne egy fotós, de hogy nincs rá sok pénzük, és hogy ki lehet az az őrült, aki mégis hajlandó lenne. Az egyik producere ennek a filmnek ugyanaz volt, akit Hajdú Szabolcs filmjéből, a Délibábból ismertem. Ő kérdezte meg Török-Illyés Orsit, hogy nincs-e egy bolond, aki kevés pénzért, így hirtelen elmenne Mexikóba.
És te voltál annyira bolond?
Annyira, hogy miután egy éjszaka jött egy e-mail Orsolyától, avval, hogy nem akarok-e Mexikóban dolgozni, pár nap múlva már ott is voltam. Egy hónapon át, nagyon szerény körülmények között laktunk a helyszínen, egy kis faluban béreltek a filmesek családoktól szállást egy-egy színésznek, nekem is volt egy kis szobám, ahol a földön egy szivacson aludtam. Mindenki mexikói volt, csak én nem.
És Marokkóban mennyi időt töltöttél?
Egyszer két hetet, egyszer meg hármat, valahogy így. A sivatagban forgattunk, nyáron, talán, ha két napunk volt a tengernél. Ott készült a Fuga-beli kiállítás egyik képe is, a homoksivatagban.
Enyedi Ildikó: „A növények erotikája valóban központi témája a filmnek”
A jelenlegi munkahelyed az Open Society Archívum, azaz az OSA Arany János utcai épületében van. Te is archiválsz?
Itt nem csak archiválás folyik, az intézmény több lábon áll, vannak kiállításai és Verziófilm Fesztivál is itt szerveződik. Én képeket szkennelek, azaz digitalizálok, elsősorban negatívokat.
„A tapintatlan fotográfus” című ottani kiállításnak egyik kurátora is voltál. Te is több lábon állsz?
Ha kapunk egy hagyatékot, miután a képek negatívjait beszkenneltem, a további hang - és írásos dokumentumokkal együtt egy kollégámmal, Zádori Zsuzsával „beírjuk” a számítógépbe, azaz archiváljuk. De, mivel a hagyatékokban található régi negatívok legtöbbje nincs túl jó állapotban, előzőleg elő kell készíteni őket, kiretusálni, rendesen, szépen megcsinálni, hogy jól nézzenek ki a falon nagyban; ezt is én csinálom. Az említett kiállítás Erdélyi Lajos fotográfus archívuma alapján készült.
Több ezer képből válogattam ki azt a nagyjából párszázat, amit aztán a kollégákkal végül kétszáz képre leszűkítettünk. De emellett van más munkám is, a filmek, amikről beszéltünk, meg kiállítások.
Például? Miket láthatunk idehaza? És mik a tervek?
Áprilisig a Kiscelli múzeumban, Árva címmel van egy kiállítás a Nemes Jeles – film kapcsán. Barakonyi Szabolcs képei mellett az enyémek, meg még egy orosz fiú, Dmitrij Zsukov képei is láthatók. Az OSA-ban kaptunk egy újabb hagyatékot, Szalai Zoltánét, az még terv egyelőre. Ő is fotós volt, és fotóriporter, sokáig szervezte a sajtófotó kiállításokat, mellette közéleti szervező is volt és a Fotóművész Szövetség elnökeként is működött egy időben.
Stylist: Dobra Anett
Smink: Domonkos Eszter
Haj: Márkus Eszter
