előfizetésem
Hírlevél
Érzelmileg elérhetetlen volt az apám: nem véletlenül lettek ilyenek a párkapcsolataim
Az érzelmi biztonság alapszükségletünk. Hogy érezzük, látva, hallva vagyunk a másik által, hogy a kapcsolódásra, intimitásra való igényeinket kielégítse. De ezt sok esetben nem kapjuk meg, érzelmileg elérhetetlen partnerekkel találjuk szemben magunkat, akik mellett hiányt, a „nem vagyok elég” érzését és egy folyamatos készenlétet élhetünk meg. Lehet azért, mert érzelmileg elérhetetlen apa nevelt minket.
Csirmaz Luca pszichológus magyarázza el a sajnos nagyon is gyakori jelenséget.
Mit jelent, ha valaki érzelmileg elérhető – legyen akár szülő, társ vagy barát?
Párhuzamosan képes a saját és mások érzéseivel és szükségleteivel kapcsolódni. Van, hogy valaki ért és elfogad látszólag, de mégsincs ott. Ezzel szemben az érzelmileg elérhetetlen ember nem érintődik meg igazán, érzéseit tekintve nem nyitott mások felé – és sokszor saját maga felé sem –, vagyis nem képes megosztani az érzéseit, a sebezhetőségét. Érzelmek helyett inkább csak a praktikumok szintjén kapcsolódik, ami szülők esetében lehet a fizikai gondoskodás, a gesztusok, ajándékok előnyben részesítése minőségi idő vagy bizonyos verbális kifejezések helyett.
Ezen kívül van az érzelmi elérhetetlenségnek egy olyan típusa is, ami inkább abból áll, hogy mások érzéseire vagyunk folyamatosan rácuppanva, mintha minden csápunk arra figyelne, a másikban mi lehet, mit akarhat, mit gondol – viszont azt nem képviseljük, hogy bennünk mi van valójában, nekünk mi lenne jó, mire van szükségünk, ezáltal mégis bizonytalanságban, egyedül hagyva a másikat. Sokszor ez a két típus választja ki egymást az ismerkedés során, ami egy nehéz helyzet.
Azonban a látszattal ellentétben ilyenkor a második fél sem elérhető, hiszen nem tartja tiszteletben a saját szükségleteit, nem figyel az érzéseire, ami által a kapcsolat stabilitása túlságosan egy ember vállára helyeződik.
„Van mód a gyógyulásra” – Dr. Balikó Eszterrel beszélgettünk az apasebről
A túlzott alárendelődés, a másik igényeire való túlzott fókuszálás mögött mi bújuk meg?
Ez egy helyettesítő működés, mely legtöbbször annak a családi dinamikának az újrateremtése, amiben felnőttem: ahelyett, hogy vállalnám a felelősséget azért, hogy elsősorban magamban rendben legyek, gondoskodjak magamról, inkább a másikon keresztül próbálom a saját szükségleteimet érvényesíteni. Vagyis, például a végtelenségig átszervezem a napirendemet, hogy tudjak időt tölteni a párommal, de közben neheztelek rá, mert ezáltal rengeteg lemondás keletkezik az életemben.
Egyértelmű kommunikáció helyett olvasni próbálom a hangulatát, és ahhoz alkalmazkodva módosítok a viselkedésemen, közben pedig szorongok, és csalódott vagyok, ő miért nem képes a gondolatolvasásra. Ilyenkor általában az történik, hogy amikor a másik nekem jólesően tud reagálni rám, akkor minden kerek, lehetek én is boldog. De ha épp nincs jelen, nem képes reagálni a szükségletemre, akkor megborul az érzelmi biztonságom és kvázi az egész világom. Ebben az esetben az érzelmi biztonság másra van kihelyezve, nem bennem van, ami egy nagyon sérülékeny állapot.
Miért fontos, hogy egy gyerek érzelmileg elérhető apával nőjön fel?
Az apa arra minta egy gyereknek, hogy elhiggye, mi az, amit megérdemel, amit megkaphat a világból. És itt nem csak konkrét dolgokról van szó, hanem arról az alapvetésről, hogy megvan-e bennem annak a hite, hogy az, amire vágyom, tényleg megtörténhet, lehetséges számomra. Emellett egy stabil megtartó erő, egy védelmi vonal, aki támogat abban, hogy tudjak küzdeni, erőfeszítést tenni a vágyaimért, nem visszakozni, ha épp egy csatát elvesztek, határozottan, de mégis tisztelettel konfrontálódni.
Ez az erő fog engem segíteni abban, hogy megtaláljam és járni merjem a saját utamat, karrieremet, tisztában legyek azzal, mennyit érek, és kész is legyek nem beérni kevesebbel. Sajnos Magyarországon nagyon sok apa nincs megfelelően jelen a gyermeke életében: néhányan agresszívak, túl dominálók, érzéketlenek, mások túlságosan komolytalanok, kivonják magukat a család működéséből, vagy ha mégis jelen vannak, nem úgy, ahogy szükség lenne rájuk.
Kutatások igazolják: konkrétan megváltoztatja a férfiak agyát, ha jó apává válnak
Az apától tanulom meg, hogyan funkcionáljak a társas helyzetekben, hogyan illeszkedjek be egy közösségbe, hogy kezeljek konfliktusokat anélkül, hogy megsemmisítenének engem vagy az önképem, hogyan tartsam meg a stabilitásomat. Tehát az egészséges apa képe segít abban, hogy kinek a tükrébe érdemes belenéznem, ha önmagamat keresem, és ki az, akinek a véleményét nem érdemes komolyan venne.
Ha ez a kép nincs meg az apától, mert ő maga sérülékeny állapotban van, robban, ha fenyegetést észlel és túlreagál dolgokat, vagy kivonja magát a család működéséből, nem megy közösségekbe, izolált életet él, akkor azt a készséget nem tudjuk elhozni tőle, hogy mi hogyan találjuk meg a helyünket biztonsággal a világban.
És ha ez nem történik meg? Mit tapasztal egy ilyen gyerekkorból jövő nő?
Aki érzelmileg elérhetetlen apával nő fel, sokszor melléválaszt: olyat, aki nem illeszkedik a szükségleteire, akinek a plafonja a mi padlónk, aki szintén érzelmileg elérhetetlen, és képtelen kielégíteni az érzelmi szükségleteinket. Sokszor még kérjük is tőle, amire vágyunk, mert tudjuk, hogy szeretnénk, de mivel hiányzik az a hit, hogy azt tényleg megkaphatjuk, hogy megadhatja nekünk egy férfi, (túl) sokat időzünk abban a kapcsolatban, ami nem valódi összeillés.
Egy ilyen környezetben felnövő nő gyakran teljesítménykényszerrel küzd, a belső biztonság hiányát éli meg. Nem hiszi el, hogy a folyamatos pörgés és adás nélkül is értékes és lehet biztonságban. Nem áll több lábon a lelki asztala, ezért folyamatosan túlkompenzál teljesítménykényszerrel, megfelelésikényszerrel, nem mer nemet és igent sem mondani igazán, nehogy csalódást okozzon.
Előfordul ilyenkor az is, hogy az objektív sikerek ellenére az egyén imposztor szindrómát él át, vagyis hiába sikeres, talpraesett, tehetséges és kompetens, valójában nem hiszi el magáról ezt, tükrözve annak a belső tragédiáját, hogy bármilyenné is válunk, egy érzelmileg elérhetetlen apát akkor sem tudunk elérhetővé szeretni.
A párkapcsolat szempontjából mi az a minta, amit megpróbálunk ilyenkor megtörni? Miért választunk újra és újra érzelmileg elérhetetlen partnert?
Egyrészt gyakori a szülők felé mutatott tudatalatti hűség: ha egy olyan partnert választanék, aki képes megadni nekem azt a szeretetet, amire vágyom, akkor nagy lenne a kontraszt, egyértelművé válna a hiánya annak, amit a szüleim viszont nem tudtak. Azt érezném, elárulom a szüleimet, jelen esetben az apámat. Hangsúlyozom, ez tudattalan hatás, vagyis közben a felszínen legtöbbször azt érzékeljük, hogy dehogynem szeretnénk mi egy normális partnert, sőt, még sokszor a jelenlegi kapcsolatunkban folyamatosan hangoztatjuk is nem beteljesülő szükségleteinket – csak mégsem megyünk el.
Nehéz egyszerre egymásnak ellentmondó érzésekkel lennünk, pedig a közeli kapcsolataink egészséges működéséhez szükségünk lesz arra, hogy megtanuljuk: igenis lehetek hálás és szerethetek valakit, miközben azt is elismerem, hogy van, amit nem adtak, adnak meg nekem, de ettől még nekem szükségem van rá. Ezt a mintát akkor tudom megtörni, akkor tudok olyan partnert választani, aki megadja nekem, amire szükségem van, ha érzelmileg képes vagyok leválni a szülőkről, el tudom gyászolni azt a gyerekkort, azt a szülőt, amit és akit nem kaptam meg, és akit, mindegy, mennyit próbálkozok, már nem is fogok.
Itt jönnek be azok a hiedelmek és remények, hogy hátha majd egyszer engem választ, hátha most úgy szeret, amire vágyom…
Abszolút. Mindaddig, amíg ezt a veszteséget nem szeretnénk elgyászolni, addig könnyű keresni helyettesítő személyeket, úgynevezett dublőröket, akik hasonló érzéseket váltanak ki belőlünk, mint az eredeti sérülés. Ennek van egy tudattalan ígérete, hogy ha ráveszem, hogy megváltozzon, az ad egy feloldozást. De valójában egy párhuzamos gyászelkerülés zajlik, mert ahogy nem nézek szembe azzal, hogy nem volt jó hozzám a saját édesapám, most sem nézek szembe azzal, hogy a jelenlegi kapcsolatom, ez a férfi sem jó.
Ez azért félelmetes, mert ha beleállok abba, hogy a másik nem fog megváltozni, ezért el kell engednem, akkor gyász és veszteségérzet marad a kapcsolat után, ezekkel az érzésekkel pedig nagyon-nagyon nehezen tudunk együtt lenni. Erősen ellenállunk annak, hogy változtatni kelljen még akkor is, ha a az a változás egyértelműen jobbá tenné az életünket.
A partnereink választása rólunk is szól: valami olyat is visszatükrözhet, amivel még dolgunk van?
Mindig hasonló embert választunk, olyat, aki valamelyik részünkre rímel. Gyakran látom azt, hogy olyan emberek, akik bizonyos szinten nagyon intelligensek, nagyon fejlettek, az önismeretben is jártasak, kiválasztanak valakit, aki mellettük nagyon éretlennek tűnik. Ebben az esetben nem csak azzal kell foglalkozni, hogy hol hiányos az önértékelésem, miért nem gondolom azt, hogy megérdemlek jobbat, hanem azzal is, hogy a partnerem éretlenségével melyik részem rezonál? Melyik részemnek ad ez teret, ami lehet, hogy a szőnyeg alá lett söpörve vagy el lett nyomva?
Vagyis fel kell fedeznem azt, mi az, amilyen nem szeretnék lenni, amilyennek nem akarok tűnni, mégis részem. Ilyenkor az úgynevezett árnyékunkból választunk partnert, ami valahol kézenfekvő, hiszen amíg ott van mellettem külső személyként, rá tudom fogni, hogy vele van a gond, nem velem, de ha ragaszkodom hozzá, esélyes, valójában bennem is van valami, ami még éretlen,, ami még gyógyításra szorul.
Az apaseb súlya: Így hat az apai hiány a felnőttkori kapcsolatainkra és önértékelésünkre
Egy példával élve: ha van egy partnerem, aki nem priorizál engem, nem tud teljesen engem választani, nem érzem, hogy elég lennék, akkor valahol én sem gondolom ezt magamról?
Vagy van egy részem, aki valójában szintén nincs olyan jól az elköteleződéssel, akár önmagam, akár mások iránt. Például, ha újra és újra nem köteleződnek el mellettünk, akkor gondoljuk végig: mi mennyire vagyunk elkötelezettek saját vágyaink, szükségleteink mellett? Mennyire kifogásokat keresünk, vagy betartjuk a magunknak tett ígéreteinket? A felszínen mondhatom azt, hogy én nagyon vágyom valamire, de közben lehet, hogy ha leások a mélyre, erősebb bennem a rettegés attól, hogy mi történhet, ha tényleg meg is kapom.
A közelség nem csak csodálatos, de rettentő sok félelmet is felhozhat, hiszen amint valamibe beleengedem magam, túl nagynak tűnhet az is, amit veszíthetek. Így az érzelmi jóllét, a kötődési sebeink gyógyulásának mutatója nem csak az, hogy mennyire vagyok képes beszélni a rosszról, ami volt, de az is, hogy milyen mértékben vagyok képes megengedni magamnak már a jót.
