előfizetésem
Hírlevél
Ezt irigyelhetjük az 500 évvel ezelőtti anyáktól, és ezt biztosan nem
Ma hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az anyaság minden korábbinál nehezebb lett. Túlinformált, túlstimulált, túlelemzett állapottá vált, amelyben alkalmazások mérik az alvást, szakértők vitatkoznak a hozzátáplálásról, algoritmusok mondják meg, mi számít jó anyaságnak. De mi történik, ha visszatekerjük az időt 500 évvel? Mit jelentett anyának lenni egy olyan világban, ahol nem létezett eldobható pelenka, cumisüveg sterilizáló, babamonitor vagy gyermekorvosi hálózat, és ahol a gyermekhalandóság is jóval magasabb volt?
Képzeljük el, hogy szülés előtt nem ülhetünk fitball labdára, nincs ott a vajúdáshoz masszázskád, sem más olyan tárgy, amit kifejezetten a legnehezebb percek megkönnyítésére fejlesztettek. De még csak szülésznő sincs, ahogyan az orvosi tudás is meglehetősen korlátolt. Most pedig gondoljunk bele, hogy milyen lehet ezek után a gyermekágyas osztály? Semmilyen, merthogy nem volt gyermekágyas osztály. Nem voltak ott a nővérek, akik fájdalomcsillapítókat visznek a kismamának, és otthon sem sorakoztak a gyermekágyas időszak kényelmét fokozó termékek, gondolunk itt a betétre, a jégzselére vagy egyszerűen az alapvető tisztálkodási szerekre. Sőt, ne csak képzeljük el, nézzük meg, milyen volt régen mindez.
Aki túlélte a szülést…
A kora újkorban az anyaság nem identitásprojekt volt, mint inkább létfeltétel. A nők élete nagy részét várandósság, szülés, szoptatás és gyász tagolta. A történeti források szerint egy nő élete során átlagosan 6–8 alkalommal szült, miközben a megszületett gyermekek közül nem mind élte meg a felnőttkort. Ez egy sajátos érzelmi gazdálkodást alakított ki a nőkben. Bár a csecsemőkhöz fűződő kötődés létezett, de jóval óvatosabb, visszafogottabb formában, mint ahogy ma elképzeljük.
Fontos, hogy nem azért, mert az anyák kevésbé szerették volna a gyerekeiket, erről szó sincs. A jelenség mögött egy szomorú tény állt: a veszteség túl gyakori volt ahhoz, hogy következmények nélkül lehessen teljes érzelmi intenzitással belemenni. Bármennyire nehéz kimondani, de az anyák nem mertek belehelyezkedni a gondolatba, hogy szülés után életük végéig mellettük lesz a gyermekük, sőt, sokak számára az is kérdéses volt, hogy egyáltalán túlélik a szülést.
Félelmetes, hogy alig 150 éve mennyire keveset tudtak saját testük működéséről a nők
Pelenka nélkül, de rendszerben
Eldobható pelenka híján a csecsemők textilbe csavarva, pólyázva töltötték napjaik nagy részét. A pólya pedig - amellyel kapcsolatban ma megoszlanak a vélemények - nem egy opcionális takarási technika volt, hanem praktikum, amely melegen tartott, megkönnyítette a munkavégzést, és biztonságérzetet adott a babának. A mosás fizikai munka volt, víz- és időigényes, így a pelenkázás ritmusa sokkal ritkább, de következetesebb volt.
A csecsemőgondozás közösségi tevékenység volt, máskülönben az anyák nem tudták volna elvégezni a csecsemőgondozással járó feladatokat. Vagyis a nők nem voltak egyedül otthon a babával. Amolyan női hálózat részeként működtek, élükön a nagyanyákkal, nővérekkel, szomszédasszonyokkal, akik segítettek, tanácsot adtak, vagy ha kellett átvették a gyereket, nem ritkán szoptatták is. Utóbbi alapértelmezett volt, de nem kizárólagos. Ha az anya nem tudott vagy nem akart szoptatni, dajkát fogadtak a városi, tehetősebb környezetben.
Falvakban pedig előfordult, hogy egy kismama több babát is szoptatott. Nehéz elképzelni, hogy szükség esetén ma egy friss anya a szomszéd csecsemőjét is szoptassa, de akkor ez teljesen magától értetődő volt. Ahogy a dajkaság intézménye is, amely ma sokszor erkölcsi kérdésként jelenik meg, a maga korában azonban racionális döntés volt, hiszen az anya így hamarabb visszatérhetett a munkába, újra teherbe eshetett, vagy egyszerűen túlélhette a testi megterhelést. Mert a női test akkor leginkább munkavégző eszköz volt, a szülés utáni regeneráció fogalma pedig nem is létezett, a nők napokon belül újra dolgoztak, mert szükség volt rájuk.
Betegségek, babonák és józan megfigyelések
Steril eszközök híján a csecsemőgondozás a tapasztalaton alapult. A fertőzések okát nem ismerték, de a következményeket igen. Sok, ma „babonásnak” bélyegzett gyakorlat mögött valójában empirikus tudás állt. Ilyen volt az elkülönítés járvány idején, a gyógynövények használata, vagy bizonyos ételek kerülése szoptatás alatt. A modern orvostudomány hiányát tehát a tapasztalati tudás pótolta, amelyet generációról generációra adtak tovább egymásnak az anyák.
Képzelhetjük, hogy a tanácsadás is online fórumok helyett a konyhában, mosás közben zajlott. És a gyermekre sem mérföldkőként tekintettek, nem érzelmi projekt volt, hanem jövőbeli munkatárs, családtag, támasz. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna szeretet, de a gyerekkor társadalmi státusza óhatatlanul is más volt. A csecsemőkor rövid, átmeneti állapotnak számított, amelynek túlélése volt az elsődleges cél. Ezek után napjainkban, amikor a gyerek érzelmi középpont, könnyen elfelejtjük, hogy a túlzott idealizálás is terhelő lehet.
Akkor a realitás védett, most az elvárás nyomhat.
Sokan megdöbbennek a méhlepény elfogyasztásán, pedig ez a szokás régi kultúrákból ered és a spiritualitáshoz, életenergiához van köze
Meglepő hasonlóságok
Bármennyire is különbözőnek tűnik az anyaság 500 évvel ezelőtt, bizonyos alapélmények ismerősek. Ilyen az állandó készenlét, az aggodalom, a test kimerültsége és az a tapasztalat, hogy az anyaság nem romantikus történet, mint inkább monoton, ismétlődő, sokszor láthatatlan munka. És talán a legfontosabb hasonlóság, hogy akkor sem létezett elég jó megoldás, ahogyan tökéletes anya sem, csak működő kompromisszumok.
Hogy mit tanulnak ebből a modern anyák? Nem azt, hogy régen minden jobb volt, és nem is azt, hogy vissza kellene térni a pólyázáshoz vagy a dajkákhoz. Ami ma számunkra építő tanulságot jelent, hogy az anyaság soha nem volt steril, tökéletesen kontrollálható állapot. Talán érdemes lenne visszavenni abból az elvárásból, hogy mindent jól, tudatosan, szakértők véleménye szerint csináljunk. Az anyák 500 évvel ezelőtt nem voltak kevésbé elkötelezettek, csak kevesebb illúziójuk volt. És néha ez éppen elég volt a túléléshez.
