Minden hulladéknak van lenyomata, a szemétgyarmatosítás pedig lassan mindannyiunk életét eléri

2018-ig főleg Kína volt a világ „hulladékgyűjtője”, de amikor a National Sword nevű intézkedéssel lezárta a határait a beáramló külföldi hulladék előtt, a szemétexport hirtelen Délkelet-Ázsiába – Malajziába, Indonéziába, a Fülöp-szigetekre – irányult. Ezek az országok egy idő után visszafordították ezen szállítmányok egy részét, és ekkor új célpontok jöttek létre: Afrika, a Közel-Kelet, majd a Karib-térség.

A folyamatot elvileg a Bázeli Egyezmény korlátozza. Ez tiltja a veszélyes hulladékok szállítását, ám a gyakorlatban általában elég, ha papíron „újrahasznosíthatóként” jelölik meg a rakományt, és máris átcsúszhat az ellenőrzéseken. Egy 2024-es Basel Action Network jelentés szerint a GPS-szel követett elektronikai hulladékok nagy része a mai napig könnyen kikerülhet Európából és Észak-Amerikából, hogy a fejlődő országokban, gyakran veszélyes körülmények között bontsák szét azokat.

Az elektronikai és műanyaghulladékok mellett a divatipar termelte szemét is gyakran „vándorol” a globális délre. A gyorsan cserélődő, olcsó fast fashion és ultra fast fashion divatcikkek jelentős része végül Afrika és Dél-, Délkelet-Ázsia használtáru-piacaira kerül, ahol a túlkínálat miatt gyakran hulladéklerakókba szállítják és/vagy elégetik őket. A nyugati világ „adománya” így sokszor nem segítség, sokkal inkább teher lesz. A ruhák, táskák, kiegészítők elárasztják a helyi piacokat, így negatív hatással vannak a helyi textiliparra is.

Mi a baj a hulladékkolonizációval?

Röviden: minden. A szemétgyarmatosítás nemcsak a környezetre, de az emberekre nézve is káros. Afrikában és Ázsiában több százezer ember dolgozik illegális hulladékfeldolgozókban, gyakran védőfelszerelés nélkül, toxikus gázokat belélegezve. A WHO szerint az e-hulladékokból felszabaduló ólom, higany és kadmium különösen veszélyes a gyerekekre nézve, továbbá fejlődési rendellenességeket, idegrendszeri károsodást, valamint akár termékenységi problémákat is okozhat.

A legismertebb példa a szemétgyarmatosítással kapcsolatban a ghánai Agbogbloshie, ami egy városrész a ghánai fővárosban, Accra-ban. Ez évtizedekig a világ digitálishulladék-temetője volt, ahol a használt laptopok, mobilok és egyéb elektronikai kütyük tonnáit égették el. A telepet 2021-ben felszámolták, de a tevékenység nem szűnt meg, csak átalakult. Átvándorolt a környező negyedekbe, ahol továbbra is pusztít.

A problémát súlyosbítja, hogy több „fogadó” országban nincs kapacitás a vegyes műanyagok vagy veszélyes hulladékok biztonságos feldolgozására. A szivárgó anyagok évente 19–23 millió tonna közötti mennyiségben kerülnek az édesvizekbe és tengerekbe – ezt az újrahasznosítható címkével ellátott, de a gyakorlatban nem feldolgozható hulladékok beáramlása okozza. A jelenség gazdasági teherrel is jár: a szemét feldolgozása rövid távon ugyan munkát teremt bizonyos informális szektorokban, közben azonban hosszú távon költségeket halmoz fel például Nyugat-Afrikában, amik a helyi közösségekre hárulnak.

Miért hívjuk mindezt gyarmatosításnak?

Azért, mert ugyanaz az elv lép működésbe, mint a gyarmatosítás során: a gazdag országok kihasználják a szegényebb régiók erőforrásait. A fogalom a 80-as évek végén vált közhasználatúvá, és a környezeti rasszizmus nemzetközi dimenzióját ragadja meg. A történet nem pusztán a hulladék – és így a felelősség – eltolásáról szól, hanem hatalmi aszimmetriát is jelöl: ki dönt valójában a szemét sorsáról, ki húz hasznot a termelésből és ki viseli az ebből származó maradék terheit?

És hogy van-e megoldás minderre? Igaz, hogy a nemzetközi szabályozás szigorodik (Bázeli Egyezmény, műanyagszeméttel kapcsolatos szabályozások, EU-s tilalmak), de a szemétgyarmatosítás él és virágzik. Az export „átirányul”, megjelennek új célországok, és a félreminősítés – például „újrahasznosítható” vegyes műanyag – továbbra is bevett gyakorlat marad. Az adatok szerint például a brit műanyag-export kiemelkedően nőtt a „fejlődő” országok felé, miközben az EU már a teljes tiltás felé halad. Ez jól mutatja, mennyire vegyes a politikai akarat és a végrehajtás üteme, mértéke.

Pedig a UNEP Global Waste Management Outlook jelentése kimutatta: csak rendszerszintű átállással – megelőzés, újratervezés, anyagcsökkentés, helyi szintű beavatkozás – kezelhető a szemétgyarmatosítás.

Mit tehetünk mi?

Vásárlóként a „kevesebb, de jobb” elvének követésével mi is hozzájárulhatunk a hulladékkolonizáció hatásának csökkentéséhez. A szemétfelhalmozás elleni leghatékonyabb fegyver ugyanis a tudatos fogyasztás. A szelektív hulladékgyűjtés mellett válasszunk tartós, sokáig használható, megjavítható és újrahasználható termékeket, és ösztönözzük erre a környezetünket is. Egy minőségi alapanyagokból készült ruhadarab, vagy egy cserélhető alkatrészekkel készült eszköz szavatolja, hogy a lehető legtöbb ideig tudjuk használni.

Ha pedig már valamiért ezek már nem válnak javunkra, de még működőképesek, adjuk vagy adományozzuk el, így körforgásban tarthatjuk őket. Emellett kérdezzünk, kövessük nyomon a hulladékgazdálkodással kapcsolatos híradásokat, kommunikáljuk azokat a környezetünkben, vagy ha lehetőségünk van rá, vállaljunk önkéntes tevékenységet civil szervezeteknél.

Az egyéni cselekvések, valamint a nemzetközi és helyi szabályozások mellett az is fontos továbbá, hogy a gazdasági szereplők is készek legyenek a változásra, kiskapuzás nélkül. Egyre több vállalat, márka vállalja ma már, hogy feltünteti, hogy hol és hogyan kezeli a működésük során keletkező hulladékot, és ez szintén fontos az előrelépés szempontjából. Az igazi zöld átállás ugyanis a felelősségvállalásban rejlik: abban, hogy a cégek és a kormányok nem exportálják a problémáikat, hanem minimalizálják, illetve megoldják azokat helyben.

Összességében, ha a környezetvédelmet csak addig gyakoroljuk, amíg nekünk kényelmes, akkor mindig valaki más fog megfizetni érte helyettünk. A kérdés már csak az: meddig fogunk tudni úgy boldogan fogyasztani, hogy a fogyasztásunk maradványai, mások életét veszélyeztetik, és közben tovább sújtják sérülékeny bolygónkat is?