előfizetésem
Hírlevél
Az álommunka is vezethet kiégéshez, ha a hobbit elnyeli a hivatás, és a szenvedélyből elvárás lesz
Az utóbbi évtizedekben egyre csábítóbb lett megtalálni a szenvedélyünket, a hobbinkat, amiből végül karriert építünk. A közösségi média, a TED-előadások, a sikeres vállalkozók mind azt sulykolják belénk: akkor lehetünk boldogok, ha a munka és az élvezet találkozik egymással. Ez mind szép is jó, de mi van akkor, ha ez az ígéret valami miatt nem teljesül? Mi történik, ha az álommunka egyszeriben teherré válik, csak a feladatok elvégzésére koncentrálunk, nem pedig arra, hogy valóban élvezzük is azt, amit teszünk.
„Csináld, amit szeretsz, és soha többé nem kell dolgoznod.” A mítosz úgy tartja, miszerint ha azt csinálod, amit valójában szeretsz, akkor többé nem kell azzal foglalkoznod, hogy mi a munkád. Egyre több fiatal és középkorú szakember számol be azonban arról, hogy már most elérték a céljaikat, megvan a vágyott szakma, pozíció, amit évekig hajszoltak, mégsem érzik magukat úgy, hogy jó helyen vannak. Idővel ugyanis eltűnik a motiváció, nincs többé lelkesedés, és már csak az üresség marad. Ez lesz az a pont, amikor az álommunka illúziója szertefoszlik, marad a megszokott: „nincs kedvem bemenni dolgozni, mert tehernek érzem az egészet”.
A hobbink lényege ugyanis az lenne, hogy szabadságban érezzük magunkat. Azt csináljuk, amit szeretünk, akkor és úgy, ahol az jól esik. A munka ezzel szemben minden tekintetben kötelesség, hiszen határidőket kell teljesíteni, kötelességeink vannak az ügyfelek, a cégek, a vállalkozók felé. Amikor ez a kettő terület összeolvad, akkor gyakran észrevétlenül tűnik el a könnyedség abból, hogy ezt a tevékenységet csináljuk.
Gyarmati Zea pszichológus szerint a felelősségvállalás gyakran szorongáskeltő, mégis nélküle nincs valódi önazonosság sem. „Azt csinálni, amiben hiszek, ami én vagyok, mindig felelősséggel jár. A szabadság és a felelősség nem ellentétei egymásnak, hanem kiegészítő pólusai. Amikor a szenvedélyünk munkává válik, nem feltétlenül veszítjük el azt, amiért szeretjük, csak más szinten kell újra megtalálnunk benne az örömöt. A szabadság és felelősség egyensúlyának újraépítése a felnőtté válás egyik legmélyebb feladata. Az egykori hobbink varázsa a kockázatok nélküli, felelősségvállalást nem igénylő öröm volt, hivatásunké viszont egy sokkal komplexebb és tartósabb örömszerzési forrás lehet.”
„Ha fejben nem vagy erős, a doki bármit csinálhat, nem fogsz felállni”
Hogy egy példával éljek: lehet valaki zenész, aki fiatalon hobbiból dalokat készít, játszik, kísérletezik. Amikor azonban elkezd ebből élni, akkor már nem olyan könnyedén jönnek a dalok, hiszen minden alkalommal, amikor leül zenét szerezni, ott lesz a megfelelési kényszer, az elvárások, a megrendelők igénye. De szóba jöhetnek a festők is, akik korábban csak azt alkották, ami jött, egyszerűen ebben a formában fejezték ki azt, hogy mit éreznek, gondolnak. Idővel viszont az ügyfél elvárásai szerint kell alkotni, ami már cseppet sem akkora élvezet.
Az álommunka tehát sok esetben nem más, mint az álom egy olyan változata, ami kereskedelmi piacra kerül.
Amikor eltűnik a szenvedély
A mai modern munkaerőpiacon a szenvedély már inkább tőkének számít, mintsem előnynek. A munkáltatók ugyanis lelkes és elkötelezett embereket keresnek a csapatukba, akik a céges célokat a sajátjuknak is tekintik. Gondoljunk csak bele, hány álláshirdetésbe kerülnek bele ezek a szavak. Ennek hatására, ha ilyen környezetben találjuk magunkat, akkor idővel megszűnik a belső motivációnk, vagyis inkább a rendszer, a munkahely áldozatává válunk. Teljes mértékben beleadjuk a szívünket és a lelkünket az egész projektbe. Aki pedig a hobbiját is beleviszi, az gyakran észre sem veszi, hogy többé már nem úgy végzi a feladatait, ahogy ő azt eredetileg elképzelte.
Ennek az eredménye pedig a munka és az énkép összemosódása. Ha megváltoznak a munkakörülmények, ha egy cég céljait és álmait követjük, akkor mi is megváltozunk. Amikor egy projekt sikeres, kétségkívül jól érezzük magunkat ott, ahol vagyunk. Ha viszont kudarcot élünk meg, akkor akár még a saját önértékelésünk, identitásunk is összeomolhat. Amikor tehát valaki szenvedélyes a munkáját illetően, akkor jön az a bizonyos „passion burnout”, avagy amikor a lelkesedésünk fokozatosan kiégésbe megy át. Onnan pedig már ritkán van visszaút. Nem beszélve arról, hogy sokszor hiába akarunk jó döntést hozni a munkával kapcsolatban, a legtöbb esetben azt sem tudjuk, hogy mi lesz a vége. Senki sem sejtheti előre, hogy az adott lehetőségnek, amit elfogad, valójában jó kimenetele lesz-e vagy sem.
„Az egzisztenciális pszichológusok, mint Viktor Frankl, Rollo May vagy Irvin D. Yalom szerint az ember szabad lény, aki saját döntéseivel formálja az életét. Ez a szabadság azonban nemcsak végtelen lehetőséget jelent, hanem terhet is, hiszen nincs garancia arra, hogy jól döntünk. Azért a szabad döntésért, amely a hobbit hivatássá emeli, felelősséggel tartozunk. A szabadság örömét, hogy végre azt csinálhatom, amit szeretek, és még pénzt is kapok érte, általában követi a belső felelősség (jól döntöttem-e, mi értelme van ennek, jó vagyok-e ebben) és a külső felelősség súlya is, mint a határidők, kollégák és ügyfelek elvárásai vagy egzisztenciális kényszerek, mint a pénzkeresés.”
Anya vagyok, de néha úgy szeretnék egyedül lenni - szégyelljem magam ezért?
A cél elérésével eltűnik az irány
Az álom elérésének pillanata nem mindig jelent boldogságot. Hogy miért? Mert gyakran ürességet hordoz magában. Legalábbis néhányunknál. Amíg a cél felé haladunk, addig még minden izgalmas, küzdelmes, érdekes, vágyunk arra, hogy sikeresek legyünk, hogy feljussunk a hegy tetejére, hogy elérjük a csúcsot. Amikor eljutunk oda, akkor viszont kiderül, hogy nem sok minden vár bennünket odafent, vagy csak a néma csend van, amihez nem szoktunk hozzá, hiszen egész eddig hajtottunk, célokat tűztünk ki magunk elé, ezek pedig most megszűntek.
A pszichológiában erre egy külön kifejezés is van: posztcél-szindróma. Ez a siker után megjelenő motivációvesztést jelenti, amely különösen gyakori a maximalisták, valamint a teljesítményorientált személyek körében. Nincs többé hajtóerő, ami előre vigyen bennünket. Míg korábban a „ha majd egyszer…” kezdetű mondatok uralták az elménket, addig ilyenkor már csak az marad meg: „most akkor mi következik?”.
Hogy mi ennek a következménye? Egzisztenciális válság. Rádöbbenünk arra, hogy az élet értelme nem a munka vagy a státusz, hanem az út, amit bejártunk általa. A csúcs pedig nem egy végpont, hanem csak egy megálló, ami után újra fel kell ülnünk egy másik járatra. Ha pedig ezt nem látjuk, akkor bizony a siker árnyékában elveszve olyan helyre kerülünk, ahonnan nehezen keveredünk ki.
Találjunk vissza a gyermeki énünkhöz
Felmerülhet benned a kérdés, hogy vajon mit tehetsz azért, hogy ne vesszen el a varázslat akkor sem, amikor a hobbidból élsz meg. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, meg kell tanulnod előhívni a játékos énedet: kíváncsiságot, felfedezést, kísérletezést előcsalogatni, amelyek hosszabb távon is fenn tudják tartani a motivációdat, hiszen mindig lesz új cél, új csúcspont.
„Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint fiatal felnőttkorban az egyik legfontosabb feladat az identitás és elköteleződés kialakítása. Ebben az életszakaszban döntjük el, kik szeretnénk lenni, milyen értékeket és életformát képviselünk, és ide tartozik a hivatás választása is. Amikor valaki a hobbiját teszi meg a hivatásává, az egy kézenfekvő lépés, hiszen egy olyan örömteli, önazonos tevékenység válik az identitás meghatározó részévé, ami eddig is része volt, csak kisebb jelentőséggel. Csakhogy ez a döntés átléptet minket a felnőtt lét dimenziójába, onnantól, hogy valamiből megélünk, esetleg mások sorsára is befolyással vagyunk általa, onnantól felelősséget is vállalunk érte.” – mondta el a pszichológus.
A legtöbb sportoló, művész vagy éppen tudós éppen azért képes kitartani sokáig, mert nem feledkeznek meg arról, miért szerették meg azt, amit a mindennapokban csinálnak. A legtöbben közülük a munkaidőn kívül is engedik maguknak azt, hogy alkossanak, hogy tevékenykedjenek, hogy gondolkodjanak. Ők sosem a teljesítmény miatt csinálják, hanem a flow-élmény miatt, hogy mindig van valami új, amin elmélkedhetnek, amit elérhetnek.
Lehetőség, nem pedig krízis: Így éld túl az életközepi válságot
Fontos tehát megtalálni az egyensúlyt, ami nem azt jelenti, hogy teljes mértékben szétválasztjuk egymástól a munkát és a hobbit. Helyette tanuljunk meg rugalmasnak lenni, határokat húzni, megengedni magunknak azt, hogy néha produktívak legyünk, néha pedig ne. Ez a kulcsa annak, hogy a siker nem egy mérce lesz, hanem egy valódi életérzés, hogy azt csináljuk, amit nagyon szeretünk. De mint minden esetben, úgy itt is előfordulhat, hogy nincs energiánk, ötletünk, motivációnk egy-egy időszakban, ami viszont teljesen normális.
Lehet tehát, hogy az álommunka nem az, amit először gondoltunk. Előfordulhat, hogy nem a cél lesz az, amely segít: a munka nem az identitásunkat jelenti, az csak annak egyik kifejezési eszköze.
Talán lassan eljutunk oda is, hogy nem álommunkának hívjuk, nem gondoljuk azt, hogy ilyenkor minden szivárvány és boldogság.
A jövőben fontosabb lenne a rugalmas élet koncepcióját követni, ahol az ember nem a munkából építi fel önmagát, hanem az életéből építi fel a munkáját. A boldogság sem azt jelenti, hogy nagyon szeretjük, amit csinálunk, hanem azt, hogy mennyire vagyunk rugalmasak, hajlandóak vagyunk-e változtatni rajta. Ahogy Yalom fogalmaz: „A szabadság azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk döntéseinkért, tetteinkért, saját életünkért.”
