előfizetésem
Hírlevél
A sikeres, nélkülözhetetlen dolgozó ugyanúgy veszít kontrollt, mint a szerhasználó
Az elmúlt években látványosan megerősödött az a társadalmi narratíva, amely a teljesítményt a személyes érték legfőbb mércéjeként kezeli. A munkához való feltétlen lojalitás, a határidők előtti hajnalig tartó jelenlét, a „mindent megoldunk” ethosza sok munkahelyen nemhogy természetes, hanem már-már elvárás. Így aztán megfeledkezünk arról, hogy a munkafüggőség deviancia lenne, sőt inkább a siker egyik rejtett feltételeként tekintünk rá. A felszínen fegyelemnek és ambíciónak látszik, a mélyben azonban egy olyan addiktív működés húzódik, amelyet épp pozitív aurája miatt nehéz felismerni.
A munkafüggőség valójában ugyanabból a mechanizmusból épül, mint bármely más addikció. Nem meglepő, hogy a cégek szeretik a munkaalkoholistákat, hiszen ők biztosan lojálisak, kiszámíthatóan teljesítenek, és nem lehet őket leállítani. Az egyén és a család szemszögéből ez már jóval kevésbé pozitív történet. A látszólag sikeres, aktív, a szervezetnek nélkülözhetetlen dolgozó ugyanis éppen ugyanúgy veszít kontrollt, mint a szerhasználó: a munkavégzés lesz az önszabályozás, a szorongáscsökkentés, az identitásfenntartás és az értékképzés első számú eszköze.
Becsapós: gondoskodás, perfekcionizmus és rejtett munkamánia
A modern filozófia is kimondja, hogy az emberek jól akarnak élni, a jó élethez azonban sok pénz kell, a sok pénzhez pedig sokat kell dolgozni. Ez a gondolkodás a munkafüggőség melegágya, amely meglepő módon gyakran érinti a magas teljesítményű, elkötelezett, tehetséges nőket. Ennek egyik kulcstényezője a kettős mérce: a társadalmi elvárások szerint
a nők legyenek egyidejűleg gondoskodók, érzelmileg elérhetők és racionális, mindig kontrollált szakemberek.
A vezetői szerepekhez társított maszkulin normák, mint az állandó elérhetőség, hideg fej, hibátlan teljesítmény könnyen túlhasználják azokat a készségeket, amelyeket a nők gyerekkoruktól a saját „értékük” bizonyítékaként tanulnak. Ilyen az alkalmazkodás, a felelősségvállalás, a kapcsolatfenntartás és az érzelmi munka. Így alakul ki az a paradox helyzet, amelyben a leginkább terhelhető munkavállalók lesznek a leginkább sérülékenyek.
Az nem szabadság, ha minden nap csekkolod az e-maileket, ideje végre megengedned magadnak a pihenést
Mi kell ahhoz, hogy a munkafüggő megálljon?
Ezt tovább rontja, hogy a munkavégzés lehet a menekülés terepe is. Mert nemcsak ambícióból dolgozunk túl sokat, hanem olykor azért, mert a feladatlisták kiszámíthatóbbak, mint a megfoghatatlan feszültségek, amelyekkel szembenézni nehezebb lenne. Így a munka menedékké válik, és már nem kell kimondani a saját szükségleteket, nem kell szembenézni kapcsolati nehézségekkel, és nem kell megengedni a pihenést sem.
A szervezet mindeközben bónusszal, előléptetéssel, presztízzsel jutalmaz, míg a család és a szűk környezet számára egyre világosabb, hogy az egyensúly tarthatatlan. Horváth Tibor addiktológiai szakember, a pécsi Bázis Addiktológiai Szolgálat vezetője szerint a hozzátartozók reakciói eleinte szelídek, kérlelések, „próbáld meg kevesebbet csinálni”, „gyere hamarabb haza”. A tiltás, a kontrollkísérletek, a „kalambós” nyomozások szinte törvényszerűen következnek, de a szakember szerint ezek ritkán hatékonyak. „Egy addiktot semmi más nem térít le az útjáról, csak a fájdalom. Amíg nincs valódi szenvedésnyomás az életében, nagyon nehéz mozdítani.” A fájdalom ebben a kontextusban nem fizikai, sokkal inkább a testi-lelki kimerülés formájában ölt testet.
Te is csak akkor érzed magad jól, ha valamit elvégeztél, befejeztél, kipipáltál?
A határhúzás újratanulható
A munkafüggőség felismerése nem könnyű, mert sikeres emberek történetei mögé épül. A kérdés azonban nem az, hogy valaki mennyit dolgozik, hanem hogy a munka milyen szerepet tölt be az életében. A probléma akkor keresendő, amikor a munka több, mint egy tevékenység a sok közül, a munka az egyetlen működő önszabályozó rendszer. Aki ezen a holtponton átesik, annak bizony újra meg kell tanulni határokat húzni, jelen lenni a saját testében, és nem csak a teljesítmény érdekében, mint ahogyan a munka során.
Aki pedig ezt mind felismeri és elfogadja, már elindult a gyógyulás útján.
A rossz hír, hogy ezt nagyon nehéz felismerni, mert a teljesítménykultúra, amelyben élünk, nem fog egyik napról a másikra átalakulni. A jó hír, hogy az egyéni és szervezeti felelősség nem ugyanaz a dolog. Az egyénnek joga van segítséget kérni, határt húzni, meghozni azt a döntést, hogy a munka nem lehet az élete egyetlen szervezőelve. A szervezetnek pedig kötelessége felismerni, hogy a tartós teljesítmény nem a kimerült emberekből születik. A kérdés végül egyszerű: mit tekintünk értéknek? A kifelé mutatott hibátlanságot vagy a belső egyensúlyt? A rendszer által jutalmazott önfeláldozást vagy azt a képességet, hogy valaki képes felismerni: az élete nem ott kezdődik, ahol a munka véget ér, hanem fordítva.
