Riválisok vagy szövetségesek? A női kapcsolatok láthatatlan játszmái

A női rivalizálás sokkal több, mint egy-egy konfliktus a munkahelyen vagy a személyes kapcsolatainkban. Egy olyan társadalmi jelenségről van szó, amely generációk óta velünk van és tudattalanul is befolyásolja, hogyan viszonyulunk egymáshoz nőként, emberként. De miért van ez így?

Miért tapasztalják sokan, hogy női főnökük vagy kolléganőjük inkább ellenfélként, semmint szövetségesként tekint rájuk? Mit lehet tenni a támogatóbb munkakultúra érdekében?

A „csak egy hely van az asztalnál”-mentalitás

Emlékszem, amikor fiatalabb koromban először kerestem munkát, több állásinterjú-szerűségre is elmentem. Hazaérve, Anyukám általában megkérdezte, hogy milyen volt, én pedig elmeséltem neki mindent, és közben az is kiderült, hogy nő volt az interjúztató. „Ó, nő volt? Hááát, majd meglátjuk akkor…” Akkor és ott még nem nagyon értettem, miről beszél.

Aztán világossá vált, hogy pár évtizeddel ezelőtt az volt az általános nézet a vezetői pozícióban lévő nőkkel kapcsolatban, hogy nem akarnak fiatal „riválisokat” maguk mellé, még akkor sem, ha azok látszólag az égvilágon semmilyen fenyegetést nem jelentenek rájuk nézve. Ez összefügg a talán ma is fel-felbukkanó „csak egy hely van az asztalnál"-mentalitással.

Mikaela Kiner, a Female Firebrands: Stories and Techniques to Ignite Change, Take Control, and Succeed in the Workplace című könyv szerzője cikkében kifejti, hogy a nők gyakran azért versengenek egymással, mert azt tanulták meg, hogy a lehetőségek korlátozottak számukra. Ez a hozzáállás abból a feltételezésből fakad, hogy egy munkahelyen a sokszínűség sérülékeny dolog, és csak minimálisan biztosított. Ezért, ha egy nőt felvesznek vagy előléptetnek, akkor a másik számára elvész az esély ugyanerre.

Ez a gondolkodásmód mélyen gyökerezik a társadalomban, és még mindig gyakori az a nézet, hogy női vezetőnek lenni „kiváltság”, a kinevezés egy valóságos ünnep, nem pedig egy mindennapos jelenség, norma. Nem egyedi az az eset, amikor egy nővel burkoltan vagy nyíltan közlik, hogy nem kerülhet be egy csapatba, mert már van egy női kollégájuk, és nincs szükségük többre (például egy hagyományosan férfiasnak gondolt területen).

Ilyenkor csorbul a szakmaiság, és valójában az ember nőisége, női mivolta kerül előtérbe. Az ilyen helyzetek sokakat arra késztetnek, hogy elhagyják az adott munkahelyet, vagy akár az egész területet, és befogadóbb környezetet keressenek. Ez pedig akár hosszú hónapokba, vagy akár évekbe is telhet, ha egyáltalán sikerül.

A történelem első világsztárja, Sarah Bernhardt több volt, mint egyszerű színésznő

Az internalizált szexizmus és a „női” kegyetlenség

Ahogyan arra Mikaela Kiner is rámutat, a patriarchális kultúra évszázadok óta azt sugallja, hogy a nők kevésbé kompetensek, kevésbé alkalmasak a vezetésre és egyáltalán a sikerre. Ezt az üzenetet sokan teszik magukévá, sokszor tudattalanul. Magyarul, anélkül, hogy ezt magunknak vagy másoknak beismernénk, elhisszük azt, hogy nem, vagy csak részben vagyunk képesek azokra a dolgokra, amikre a férfiak. Ez van belénk kódolva.

Ennek következtében hajlamosak vagyunk keményebben megítélni egymást és kevésbé vagyunk megbocsátóak a hibákkal szemben. Gyakran inkább a férfiakkal azonosulunk, mert azt gondoljuk, hogy így könnyebben érvényesülhetünk, azaz „elférfiasodunk”. (Ehhez képest, a szakértők szerint, női-férfi egyensúlyra van szükség a munkahelyeken, nem pedig egyik vagy másik jelentős felülreprezentálására, így vagy úgy.)

Dr. Phyllis Chesler pszichológus, feminista aktivista szerint a nők ugyanannyira versengőek, mint a férfiak, de ezt más módon fejezik ki. Míg a férfiak versenye gyakran nyílt, addig a nők sokszor rejtett, passzív-agresszív eszközökhöz nyúlnak, például pletykáláshoz, manipulációhoz, humornak vagy épp segítségnek álcázott lejárató módszerekhez. A szakember kiemeli: a nők is tudnak kegyetlenek és szexisták lenni, még ha ezt nehéz is elismerniük. És hogy miért nem könnyű számot vetniük mindezzel?

Többek között azért, mert ezek a tulajdonságok nem számítanak társadalmilag elfogadottnak, nem „nőies” viselkedésformák. Emellett egy nő legjobb barátai és bizalmasai gyakran más nők, és ezekre bensőséges kapcsolatokra, a „sisterhoodra” nagyban épít. Dr. Phyllis Chesler azt is aláhúzza, hogy a nők, akár a férfiak, emberi lények, akik ugyanúgy képesek a gonoszságra és az együttérzésre, az irigységre és a nagylelkűségre, a versengésre és a kooperációra. És ezt, ha tetszik, ha nem, el kell fogadni, és profánul szólva, kezdeni kell vele valamit.

Negyven éve varázsolja szebbé a nők arcát - interjú Sipos Zita sminkmesterrel

Önvédelmi mechanizmusok

Eddigi életem során magam is több alkalommal találkoztam a női rivalizálás különböző formáival. Azonban nem csak nőkkel, illetve nem csak más nőkkel kellett „megküzdenem”. Olyan is előfordult többször, hogy saját magammal harcoltam, és olyan is, hogy férfiak tekintettem rám riválisként, vagy fordítva, én pedig vagy beleálltam a harcba, vagy visszavonulót fújtam. Nőként olyan, mintha mindig készen kellene állnunk önmagunk megvédésére, sosem lankadhat a figyelmünk.

Ez az évek alatt belénk ivódik, és néha akkor is felvesszük a „kaktuszjelmezt”, amikor nem is lenne rá szükségünk. Azonban tudjuk, sejtjük, az ördög nem alszik, mert valaki mindig felébreszti. A kreatíviparban és a marketingszakmában mozgolódva többször, többféleképpen ért utol a felismerés, amire lánykoromban Anyukám is utalt: nagyon melengető és inspiráló egy támogató sisterhood részesének lenni, de sajnos az éremnek két oldala van.

Többször játszották ki a bizalmamat és segítőkészségemet. Az egyik legkomolyabb ilyen női rivalizálás számomra sorsfordító volt, ez kellett ahhoz ugyanis, hogy eldöntsem, köszönöm szépen, nem olyan munkakörnyezetben szeretnék dolgozni. Persze, szerencsém is volt, hogy ott és akkor volt lehetőségem felmondani. Tudtam, éreztem, ha ezt nem teszem meg, előbb-utóbb összeomlok.