előfizetésem
Hírlevél
A világ gyorsabb, mint valaha, az ősi pogány szokások az ünnepeken segíthetnek lecsendesedni
Nyugalmat keresve nem egyszer a természetben kötünk ki. Egy tó partján nézni a tükörsima vízfelületet, vagy egy hegy lábánál állva azt érezhetjük, hogy a problémáink egyszerre összezsugorodtak. Nem is beszélve az évszakok megunhatatlan változásairól. A pogány szokások pedig pont erre hívnak: kapcsolatot teremteni a minket körülvevővel, hálásnak lenni az olyan alapvető dolgokért, mint a nap, a víz vagy a fák. Nemcsak az élet körforgásába kapcsolódhatunk be segítségükkel, hanem ünnepeink is új megvilágításba kerülhetnek.
Nem szükséges pogányként definiálni magunkat ahhoz, hogy átérezzük ennek a hitrendszernek a pozitív hozadékait. A karácsony is ma már inkább egy globális ünnep, mintsem vallási – nem is beszélve pogány gyökereiről (erről majd később). Ugyanakkor tegyünk egy gyors történelmi kitekintőt: mégis honnan jönnek ezek a különös dalokat kántáló, tűz körül táncoló idegenek?
A természet vallása
A mai modern pogányság azon új vallások népes családjába tartozik, amelyek mind az Európában, Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában letűnt, kereszténység előtti vallásokból merítenek. Ezek a modern pogány irányzatok megannyi módon kapcsolódnak őseikhez: míg egyesek arra törekednek, hogy nagyfokú pontossággal utánozzák a népükre jellemző kereszténység előtti hagyományokat, addig mások sokkal megengedőbben, egészen eklektikus módon használják fel a történeti és régészeti forrásokat saját modern vallásuk megteremtéséhez.
Mai formájuk főként a 20. század során kezdett el Európában és Észak-Amerikában kialakulni, és mivel nincs egy összefüggő hálózatuk, így követőik számát is csak találgatni lehet. Egyes források szerint több százezer, de az is elképzelhető, hogy akár néhány millió követőjük is van.
A mentális egészség nem játék, vagy mégis? Szakértővel beszélgettünk
Ahhoz, hogy értsük mai, zavaros fennállásukat, egészen a 4. századba kell visszamennünk, amikor a Római Birodalom vezetői áttértek a kereszténységre, és olyan intézkedéseket vezettek be, amelyek büntették a birodalom területén létező, kereszténység előtti és nagyrészt politeista vallásokat. Bár a birodalom nyugaton az 5. században összeomlott, a kereszténység továbbra is megőrizte hatalmát, és hamarosan elterjedt Észak-Európában is. A három ábrahámi vallás nagyrészt felszámolta az Európát, Észak-Afrikát, valamint Nyugat-Ázsia egyes részeit lefedő, kereszténység előtti vallásokat.
A keresztények pedig már ekkor, a 4. század óta használták a pagani („pogányok”) latin kifejezést a nem ábrahámi vallások követőire. Általánosságban úgy tekintettek ezeknek a népeknek a vallási hagyományaira, mint amelyek alapvető tévedésen nyugszanak, és gyakran hitték, hogy az általuk tisztelt istenek és istennők valójában démonok. E kereszténység előtti vallások pozitívabb újraértékelése a 14. századi reneszánsz humanizmus felemelkedésével kapott lendületet.
A keresztény Európa nagy részében egyre elfogadhatóbbá vált a kereszténység előtti görögök és rómaiak mitológiájából vett jelenetek ábrázolása a művészetben. A 18. században hasonló nyitottság jelent meg a gazdag múlttal és történetekkel rendelkező mitológiák istenségei iránt is, míg a 18. század végének és a 19. század elejének romantikus mozgalma tovább erősítette a kereszténység előtti európai vallások pozitív megítélését.
Hogy ennyi üldözés árán is fennmaradt ez a hitrendszer, egyfelől annak köszönhető, hogy az emberek újra és újra felfedezik, milyen mértékben hat rájuk az őket körülvevő környezet, és milyen mértékben függnek az esőtől, a nap melegétől és a természet adta élelemtől. A pogányok ezáltal mélyen tudatában vannak a természeti világnak, és az isteni erőt az élet és a halál folyamatos körforgásában látják. A nők kiemelt szerepet játszanak a modern pogány mozgalomban, és az Istennő tisztelete a legtöbb pogány szertartás része.
Ez a vallás nem dogmákon vagy liturgián alapul. Sok magát pogányként definiáló azt vallja: „Ha nem ártasz senkinek, tedd, amit akarsz.” Ezt az alapelvet követve a pogány teológia elsősorban a tapasztalaton nyugszik, a pogány rituálék célja pedig az, hogy kapcsolatba lépjenek a körülöttük lévő világban jelen lévő istenivel.
Divat, ami visszaad a Földnek – Mi az a regeneratív textilipar?
Az év kereke
Nézzük meg, milyen ünnepek segítségével kapcsolódhatunk bele az év körforgásába. Amikor ezeket a sorokat írom, nemrég múlt el Mabon, avagy az őszi napéjegyenlőség ünnepe, amit a keresztény kultúrában sokszor Szent Mihály napjaként tartanak számon. Ez a hálaadás és az elmélkedés ideje volt, ezen kívül még hét másik ünnep segít visszatalálni természetes rítmusunkhoz. A modern kori Év Kerekét először Jacob Grimm (1785–1863) tudós és mitológus javasolta, majd az 1950-es, ’60-as években a wicca mozgalom alakította ki jelenlegi formájában.
Ez a nyolc ünnep, más néven Sabbat, arra hivatott, hogy az ember figyelmét ráirányítsa arra, amit az év körforgásában nyert és elveszített. Ahogyan az ókori egyiptomi civilizációban – és sok más kultúrában – is hitték, a hálátlanság keserűséghez, gőghöz, nehezteléshez és önsajnálathoz vezet. Azáltal, hogy az ember időt szánt arra, hogy hálát adjon mindazért, amit az adott évben kapott, és emlékezzen mindarra, amit elveszített, de továbbra is őriz emlékeiben, megőrizhette lelki egyensúlyát.
A Sabbatok mindegyike az évszakok és a természet ciklusaival állt kapcsolatban, a Samhain, vagy Mindenszentek pedig az egyik legfontosabb ünnep volt. Ez jelentette az év kezdetét, egyfajta újévet. A Samhain szó egyszerűen „a nyár végét” jelenti, és a fény időszakának végét, valamint a sötétség kezdetét jelölte. Itt a „sötétség” azonban nem rosszat vagy szomorúságot jelentett, hanem az emberi lét természetes részét: a fény nem lehetséges a megújító sötétség nélkül. Samhainkor az emberek hálát adtak az elmúlt év ajándékaiért, és megemlékeztek azokról, akiket elveszítettek, különösen őseikről és elhunyt szeretteikről. Különböző régészeti bizonyítékok maradtak fenn Írország, Skócia, Britannia és Wales területéről, amelyek tanúskodnak a Samhain ünnepléséről. Számos rituálé is innen eredeztethető, amely később az amerikai Halloween szokásaiban maradt fenn.
Úgy tartották, hogy Samhain idején a fátyol a halottak és az élők világa között a legvékonyabb. Ez nem félelmet keltő állapot volt: az elhunyt szerettek ilyenkor látogathatták meg az élőket. Szokás volt kedvenc ételükkel és édességekkel megvendégelni a szellemeket. A tűz szintén fontos szerepet játszott: az ünnep során állatok maradványait égették el, a fény és a rend győzelmét szimbolizálva a sötétség felett.
A sokak számára ma már karácsonyként emlegetett Yule az év legrövidebb napját, a téli napfordulót ünnepelte, amely után a nappalok újra hosszabbodnak. Ez az újjászületés, a megújulás és a növekedés ideje volt. Az ősi kelták szentnek tartották a fákat, mert az istenek és szellemek otthonai voltak. Yule idején egy örökzöld fát díszítettek fel a napisten születésének tiszteletére. Mindeközben az örökzöld a kitartó élet szimbóluma is volt. A Yule-tuskó tüzének lángja pedig az új fényt és a kezdetet jelentette. Dalolás közben a múlt nehézségeit szimbolizáló magyalszálat dobtak a tűzbe, a tuskó egy darabját pedig megőrizték a következő év tüzének meggyújtásához.
Az ezt követő Szent Brigitta nap, vagyis Imbolc (ógörögből: „a méhben”), a téli napforduló és a tavaszi napéjegyenlőség közötti félidő, a megtisztulás és az újjászületés ünnepe volt. A várandós juhok időszakához kötődött, így a termékenység és a jövő ígéretének ünnepe is volt. Központi alakja Brigid istennő (ismerős áthallás, nem?), a gyógyítás, a költészet, a termékenység és a szent források úrnője. Ünnepén kukoricaszárból Brigid-babákat és napkereket készítettek, amelyek a termékenységet, a szerencsét és a tűz életerejét szimbolizálták. Ez a nap a mai Gyertyaszentelő Boldogasszony és Szent Brigitta napja formájában is tovább él.
A téli sötétség után az Ostara, a tavaszi napéjegyenlőség ünnepe a megújulás ideje volt. A nyúl és a tojás szimbólumai ősi eredetűek, amelyek a termékenységet és az élet körforgását jelképezték. A név a germán hajnal- és termékenységistennő, Eostre (angol Easter – szóval nem mentek messzire) nevéből ered. Ünnepén lakomákat, színes tojásokkal, nyulakkal és virágokkal díszített szertartásokat tartottak. A tojás a születés és a kezdet legfőbb szimbóluma volt. Innen eredhet a modern húsvéti tojáskeresés szokása is.
A Beltane a fény, a termékenység és a nyár kezdetének ünnepe. Neve valószínűleg a „Bel tüze” (a napisten tüze) kifejezésből származik. A tűz itt a szenvedélyt és a gátlások levetését jelentette. A tánc és a májusfa körüli szalagfonás központi elem volt. A hiedelem szerint a tündérek és szellemek ekkor különösen láthatóvá váltak. A ház védelmére berkenyeágat helyeztek a tető alá, és gyertyával végeztek tisztító szertartásokat. Mára ezt Szent Iván-éjként ismerjük.
Akkor is felfedezheted a világot, ha nincs pénzed rá, mutatjuk, hogyan
Az év kerekében következő ünnep a Litha, vagyis a nyári napforduló, az év leghosszabb napja. A lakomák, a tűzgyújtások, a mézes sütemények és a táncok a fény győzelmét ünnepelték a sötétség felett. A Lughnasadh, a nyár végi aratás ünnepe a kelta hősistenről, Lugh-ról kapta nevét. Az aratás első terméseit az isteneknek ajánlották fel. Miután a kereszténység felülkerekedett a kelta pogány hiteken, az év ünnepei keresztény tartalmat kaptak, így egyre távolabb sodródtak eredeti mondanivalójuktól.
Bár a mai Év Kereke modern konstrukció, a mögötte álló világkép ősi. Az élet és az idő végtelenül ismétlődő körforgása számos civilizáció irodalmában, művészetében és építészetében is jelen van. Az ünnepek segítettek az embereknek egyensúlyban maradni a bizonytalan világban – és ma is ezt a célt szolgálják azok számára, akik a régi hitekhez kapcsolódnak. Nézzünk utána, vagy alakítsunk ki személyes rítusokat, amelyekkel hálát adhatunk és elengedhetünk, miközben emlékezünk arra, hogy mi is a természet részét képezzük.
