előfizetésem
Hírlevél
Továbbra is férfias szakma az újságírás?
2002-ben jelent meg Margit Patrícia tanulmánya A nők reprezentációja címmel. A szerző tizenegy különböző pozíciójú és eltérő gondolkodásmódú újságíróval készített interjú után arra a következtetésre jutott, hogy a nők alulreprezentáltak a médiában. Ennek pedig szerinte többféle oka van.
Az egyik, hogy a nők nincsenek döntéshozó pozíciókban, míg a másik az, hogy sok újságírónő szerint a férfiakat hitelesebb forrásnak tekintik az olvasók. Ezt még kiegészítette egy harmadik észrevétellel is, hogy a magukat magasabb pozícióba felküzdő újságírónők sztereotipikusan férfiasnak tekinthető jegyeket vesznek fel, csupán azért, hogy tekintélyt és tiszteletet vívjanak ki maguknak.
Ezek alapján Margit Patrícia azt a konklúziót vonta le, hogy az újságírói szakma férfias. Nagyon elszomorító lenne, ha ez az állítás több, mint két évtizeddel később is megállná a helyét. Pedig az újságírónőknek 2025-ben is embert próbáló küzdelem egy munkanap. Vagy már az egyenlőség útjára lépett az a szakma is? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ.
A nőket korlátozó jelenségek: üvegfal, csöpögő vezeték, üvegplafon
Bár egy 2018-as felmérés szerint az Európai Unión belül az újságírói és kommunikációs végzettséggel rendelkezők hetven százaléka nő, csupán harminc százalékuk tölt be vezető pozíciót. Ez pedig három jelenségnek köszönhető, mely nemcsak a médiaszektorban, a tudomány minden területén érzékelhető és valamiért a szakirodalom egészen férfias, építkezéssel kapcsolatos metaforákkal írja le.
Ne gondolkodjunk, hanem írjunk, és meglátjuk, mi lesz belőle - beszélgetés Patkó Ágnes írónővel
Az első probléma még az oktatás alapszakaszában jelentkező láthatatlan tanterv, mely a lányokat nem buzdítja arra, hogy fiús tárgyakkal foglalkozzanak. Ekkor keletkezik az üvegfal, ami bizonyos szakterületekre korlátozza a nőket. Az újságírói szakmában még a kétezres évek elején is férfiuralom alatt álltak a ’hard témák’, tehát a politika, a gazdaság, a bűnügy, vagy éppen a pénzügy. A második társadalmi probléma jellemzően már a karrierépítés kezdeti szakasza után jelentkezik és első sorban a gyermekvállaláshoz köthető.
A szakirodalom csöpögő vezetéknek nevezi azt a jelenséget, amikor a nők elhagyják a pályát, kicsöpögnek szakmai előmenetelük vezetékéből. Ha mégis a folyásban maradnak, akkor pedig szembe kell nézniük a harmadik nehézséggel, az üvegplafon jelenségével. Ennek köszönhetően a nők szakmai fejlődése jellemzően lelassul, vagy egy bizonyos szinten el is akad.
Furcsa módon, Margit Patrícia kutatásából az derül ki, a megkérdezett újságírónők egy része első sorban nem az üvegplafont, hanem saját magukat teszik felelőssé azért, mert nem válhatnak szerkesztővé. Ez pedig abban a sztereotipikus gondolkodásmódban gyökeredzik, amit a férfiközpontú társadalom emelt körénk.
Húsz évvel később: reped az üvegplafon…
Hogy tiszta és egységes képet kapjak a médiaszektor jelenlegi helyzetéről és azon belül az újságírónőkről, úgy döntöttem saját kutatást építek fel. Tizenkét újságírónővel készítettem interjút és igyekeztem minden szempontból széles spektrumot lefedni. Nemcsak életkorban, hanem szakmai pozíciókban és a felsorakoztatott médiumokban is a sokszínűségre törekedtem.
Nicole Kidman a női reprezentáció harcosa, aki nem fél sebezhetőnek mutatkozni a kamera előtt
Amellett, hogy interjúalanyaim szavai alapján elmondhatom, 2025-ben már nem feltétlenül számít férfias szakmának az újságírás, az is jelentőséggel bír, hogy a nőket korlátozó jelenségek is eltűnőben vannak. Nem szűntek meg, egyes szerkesztőségekben jelen vannak, azonban vannak médiumok, remélhetőleg jelentős többségben, ahol elhalványultak.
Egy, a szakmában több évtizede, jelenleg rovatvezetőként dolgozó újságírónő szerint egyes szerkesztőségekben továbbra is a férfiaknak kedvez a hierarchikus rendszer, hiszen ennek az élén általában ők ülnek: „szerintem az üvegplafonnál vagyok, minthogy az én feletteseim már csak férfiak hagyományosan. Tehát lehet, hogy a képességeim miatt lehetnék főszerkesztő-helyettes, de ez egy stabil rendszer, stabil, bejáratott emberekkel.”
Ennek ellenére voltak, akik mást állítottak. Pont egy pályakezdő, az egyik legolvasottabb online hírmédiumnál dolgozó újságírónő cáfolta az üvegplafon jelenségét: „nem érzem egyáltalán, hogy lenne üvegplafon a fejünk fölött azért, mert csajok vagyunk.”
…és törik az üvegfal
Hasonlóan eltűnőben van az üvegfal jelensége is. Több újságírónő szerint az újságírónőket bizonyos szakterületekre korlátozó gyakorlat a XXI. században már nem jellemző, nők ugyanúgy mehetnek tüntetésre, bűnügyi helyszínre, vagy akár háborús övezetbe tudósítani. Annak ellenére, hogy nem őket fogják először felkérni a feladatra, bátran jelentkezhetnek. Szerintük mára egy olyan nemtelen közeg alakult ki a szakmában, ahol bárki bármilyen témában írhat.
„Inkább azt mondom, hogy vannak skatulyák, fiókok, amikbe inkább tesznek férfiakat. Ez a bűnügy, illetve a politika. Míg mondjuk a szociális, egészségügyi témákhoz szívesebben rendelnek női riportert. De azért már nem olyan éles a határ, egyre nagyobb keveredés van” – vallotta egy szerkesztő-riporter. Egyes szerkesztőségekben ez a határ még élesen kirajzolódik, máshol pedig már betemették a köztudatot formáló társadalmi-gazdasági folyamatok.
Csak marketingfogás, vagy valóban új irány az etikus divat?
Hogy az újságírónők a látható vagy láthatatlan határok átlépését mennyire tartják fontosnak, állják-e a sarat, vagy éppen meghunyászkodnak első sorban állásukat féltve, az a saját döntésük. Persze utóbbi az esélyegyenlőséget leginkább fenyegető gyakorlat, így van, aki szerint egyenesen szembe kell menni vele: „El tudom képzelni, hogy van olyan szerkesztőség, ahol egy karakteresebb, férfiasabb területet inkább férfi kollégára bíznak.
Mert ha én beállítok szoknyában, akkor lehet, hogy kevésbé fognak komolyan venni. De én biztosan nem dolgoznék ilyen helyen, ahol különbséget tesznek, ahol tudom, miért mondanák, hogy ’Oda ne menj te, majd a Jenő megcsinálja!’ Egyszerűen ezt nem szabad engedni.”
Az egyenlőtlenségek felszámolása
A tudat, hogy egy szerkesztőség minden egyes tagja egyenlő, sajnos nem mindenkinek magától értendő. Talán a legkiszolgáltatott helyzetben a fiatal újságírónők vannak, akiknek a nemi diszkrimináció mellett az életkorukból fakadó hátrányos megkülönböztetéssel is meg kell küzdeniük. Nem elfogadniuk kell a rájuk aggatott sorsukat, vagy együtt élniük számukra egyáltalán nem kedvező helyzetük tudatával, ahogy a legtöbben csak legyintenének ezeket hajtogatva, hanem valóban küzdeniük kell az egyenlőségért.
Nem egyedül, hanem férfi kollégáikkal karöltve. Azt kell elérnünk, hogy egy szerkesztőség fiatal és idősebb, nőkből és férfiakból álló egységes és egyenlő közeg legyen. 2019-ben Julie Etchingham, brit újságíró és televíziós hírolvasó azt árulta el egy, kifejezetten a nemi egyenlőséget feltérképező interjúban, hogy az ő szakmai útja során is voltak apró incidensek, amikor férfi kollégái kimentek interjút készíteni egy szakemberrel, ő pedig közben elcseveghetett a kedves feleségével.
Ennek ellenére manapság már mást tapasztal: „Ha most végignézek a newsroom-unkon, fiatal férfiak és nők lenyűgöző keverékét látom. Együtt dolgoznak, egyenlőként és teljes mértékben elvárják, hogy egyenlőként legyenek kezelve.” Mivel az éremnek két oldala van, szükséges az is, hogy férfiak is fogékonyak legyenek az egyenlőségre, arra, hogy a nőket is azonos szinten lévő kollégáknak tekintsék.
Az írás és olvasás gyógyító ereje – hogyan segíthet az irodalomterápia a lelki immunrendszer megerősítésén
Ezt erősítette meg szintén 2019-ben Richard Fletcher, a The Times szerkesztője. Szerinte az újságírás úgy lehet jó, ha tehetséges és folyamatosan törekvő nők is részt vesznek benne. Ehhez viszont megfelelően kell kezelni a nemek közötti belső politikát. Ő ugyanis úgy érzi, személyében testesül meg az újságírói profil: „Egy fehér, középosztálybeli férfi vagyok – lesújt, hogy ez az újságírás alapértelmezett profilja. Úgy gondolom, ez hatással van arra is, amit közvetítünk.”