Egyszerű oka van annak, miért sajnáltuk meg egy emberként Punchot, a makákóbébit

Egy nyolc hónapos makákó, aki egy plüssállatba kapaszkodva keresi a helyét a világban. Punch története nemcsak szívszorító látvány, hanem tükör is, amely megmutatja, hogyan reagálunk mások kiszolgáltatottságára.

Punch, a makákóbébi története az egész világot bejárta: naponta tömegek állnak a japán Ichikawa állatkert makákórészlege előtt, ahol élőben lehet megfigyelni beilleszkedésének alakulását. A kis makákó jelenleg nyolc hónapos. Anyja fiatalon hozta világra, és tapasztalat hiányában nem gondoskodott róla. Punchot egy gondozó kezdte nevelni, akihez a mai napig erősen kötődik.

A híres kis makákó egy nála jóval nagyobb IKEA plüss orangután „tulajdonosa”, amelyet pótanyaként mindenhova magával visz. Első barátkozási kísérleteiről még a CNN is beszámolt, és bár általában egyedül, vagy gondozójára csimpaszkodva látjuk, az általános elszigeteltsége miatt az egész világ aggódik érte. Drelyó Ágnes pszichológussal arról beszélgettünk, miért mozgat meg tömegeket a kis makákó magánya.

Sokkoló történet

„Ez egy nagyon sokkoló történet, és általában csak nagyon rövid videókat látunk róla. Emiatt a története nem tud igazán kibontakozni, csak a legdrámaibb részleteknek lehetünk szemtanúi. Nem látjuk őt a nap 24 órájában – csupán egy tömörített, szerkesztett képet kapunk. Emiatt hat a helyzete ennyire drasztikusan és megrázóan.” Punch elhagyatottsága annyira nagy hatással van az emberekre, hogy sokan repülőre ültek, csak hogy részesei lehessenek az életének. Bár az odalátogatók csak egy üvegfal mögül láthatják őt, mégis megnyugtató lehet számukra személyesen meggyőződni arról, hogy jól van.

„Ha érzelmileg azonosulunk ezzel a kis majommal, könnyen beleképzeljük magunkat, milyen rettenetes lehet a helyzete. Ilyenkor azonban megjelenhet egy eltávolodó reakció is: aki nem tud segíteni, sokszor nem szeretne tanúja lenni a szenvedésnek. Ez természetes reakció, hiszen a videók megtekintésével az ember részben átéli ezt a helyzetet.”

Hogyan szelídítsük meg a belső kritikusunkat?

Szélsőséges emberi reakciók is megjelennek, és sokan jogosan teszik fel a kérdést: miért nem segít Punchon a közvetlen, szakértő környezet? Ha látják, mi történik, miért nem avatkoznak be? A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű, hiszen Punchnak a saját fajtársai hierarchikus társadalmába kell beilleszkednie.

Ezek az érzelmi reakciók teljesen érthetők. A téma egy rendkívül érzékeny tabut érint: az állatkínzás kérdését. Bár nem feltétlenül explicit módon, sokan úgy érzik, hogy ha a gondozók nem védik meg, akkor Punch ki van téve a nagyobb egyedek kegyetlenkedésének. Számos videó kering arról, hogy amikor inni próbál, belelökik a vízbe, és hasonló helyzetekbe kerül.

Teljesen érthető az az ösztön, hogy egy elesett, segítségre szoruló kisállatot az ember azonnal meg akar védeni, vagy hivatalos úton szeretne tenni érte. A hírek szerint több állatvédő szervezet is kifogásolta, hogy Punch fiatal kora ellenére ki van téve az agresszívabb makákók zaklatásának, aminek hatására az állatkert néhány egyedet el is távolított a környezetéből.

„A szemlélő azt látja, hogy nincs meg az a megfelelő védelem és gondoskodás Punch számára, amire egy ilyen helyzetben szükség lenne. Ez sokak szemében kimeríti az elhanyagolás vagy akár az állatkínzás fogalmát. Az emberek ma már sokkal érzékenyebben reagálnak erre, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt.”

Gondoskodás hiánya

Jelenleg nem tudni arról, hogy Punchot más környezetbe helyeznék. Egy olyan szocializációs folyamatnak vagyunk tanúi, amelynek célja, hogy a többi makákó befogadja őt. „Nincs olyan intézmény, amely közvetlenül közbeléphetne, hogy változtasson a helyzeten. Olyan, mintha senki sem lenne felelős Punchért, hiszen látszólag hagyják, hogy a kismajom a természetes sorsára bízva élje mindennapjait. Időnként látjuk, hogy a gondozója bemegy hozzá, és Punch rácsimpaszkodva kimegy vele, de sokszor – a valódi kolóniába való beilleszkedés mintájára – egyedül kell megküzdenie a nagyobbakkal.”

Mindannyian ahhoz vagyunk szokva, hogy a természetfilmekben a kisállatok az anyjukba kapaszkodva töltik napjaikat. Kevés ember van, akinek ne lenne szívszorító látvány, ahogy Punch egy plüssmajom kezét fogva próbál beilleszkedni. „Az emberi társadalom sokkal toleránsabb, mint egy primitívebb állati közeg. Amikor a védelmező hiányzik, az embereknél megjelenik a közösségi felelősségvállalás. Egy majomközösségtől azonban nem várhatjuk el ezt az emberi reakciót – ez irreális lenne.”

Imádunk a filmekbe menekülni, de káros lehet, ha folyton hozzájuk hasonlítjuk az életünket

Közösségi lét

A közösséghez való tartozás evolúciós szükségletünk, amely a túlélésünket szolgálja. Punchnak nincs választása: ott kell beilleszkednie, ahol van, ezért is ennyire megrendítő a helyzete. A modern ember viszont már választhat, és a passzív, elszigetelt életmód helyett kapcsolódhat a számára megfelelő közösségekhez.

„Azért vált ki ekkora visszhangot ez a kismajom, mert sokan elszigetelődtek a társadalmunkban. Gyakran már az igény sem jelenik meg a kapcsolódásra, hiszen a körülöttünk lévő világ sok szempontból kiszolgál bennünket. Ez azonban jelentős passzivitást eredményez. Nem azért kell szocializálódni, mert közösség nélkül nem élhetünk, hanem azért, mert ha egy problémára nem látjuk a megoldást, a közösség segíthet annak értelmezésében és megoldásában.”