előfizetésem
Hírlevél
A japán fiatalokat tréningeken tanítják a szemkontaktusra, mert nem megy nekik
Képzeljük el, hogy Tokió egyik irodaházában fiatalok ülnek egymással szemben, és mindössze annyi a feladatuk, hogy két percen át tartsák a szemkontaktust. Mégis lehetetlennek tűnik a teljesítése. Van, aki elneveti magát, más félrenéz, sokan néhány másodpercig sem bírják. Egy 23 éves résztvevő később arról számol be, hogy a közvetlen tekintet számára annyira szokatlan volt, hogy szinte fizikai feszültséget okozott, mégis néhány hét gyakorlás után már magabiztosabban mozgott személyes helyzetekben.
Az elképzelés nincs messze a valóságtól, ugyanis ilyen és ehhez hasonló tréningeket szerveznek Japán több városában. Ami azt illeti, ezek a képzések már nem számítanak különlegességnek, hiszen egyre több fiatal küzd a problémákkal, nehézséget okoz számukra a szemkontaktus, a spontán beszélgetés vagy akár az alapvető társas jelenlét más emberekkel szemben. Hogy lehetséges ez?
A jelenség egy szélesebb társadalmi változás része, amelynek hátterében a digitális kommunikáció térnyerése áll. Japánban az elmúlt években egyre több olyan képzés és szolgáltatás jelent meg, amely kifejezetten a szemkontaktus, a társas kommunikáció és az alapvető kapcsolatteremtési készségek fejlesztésére fókuszál. Ezeket elsősorban fiatalok és pályakezdők veszik igénybe, akiknek nehézséget okoz az állásinterjúk, munkahelyi helyzetek vagy akár hétköznapi beszélgetések során a másik féllel való közvetlen kapcsolatfelvétel.
A jelenség nem független azoktól a társadalmi folyamatoktól, amelyek az országban már évtizedek óta jelen vannak, mint a tartós elszigetelődés (például a hikikomori-jelenség), valamint a digitális eszközök intenzív használata és a formális, gyakran hierarchikus kommunikációs normák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a spontán, személyes interakciók háttérbe szoruljanak. A kérdés csak az, hogy mi vezetett idáig?
Itt a bizonyíték: a digitális detox a legjobb dolog, amit a mentális egészségedért tehetsz
Nemhogy nem néznek a gyerekek szemébe, nem is találkoznak velük napokig
A szemkontaktus-tréningek mögött egy gyorsan változó társadalom áll, amelynek része, hogy a gyerekek többet érintkeznek digitális eszközökkel, mint kortársakkal vagy nem ritkán a saját szüleikkel. Egy féléves babával többet “kommunikál” a virtuális eszköz, mint az édesanyja vagy édesapja. Hátborzongatóan hangzik, de ha jobban belegondolunk, Japánban ez egyáltalán nem elképzelhetetlen.
Az országban az is bevett szokás, hogy az emberek (köztük kisgyermekes szülők is) napokig haza sem mennek a munkahelyükről, mert a munka áll minden felett. A gyerek meg szerencsés esetben a nagyszülővel van, vagy egy intézményben tölti a nappalokat és éjszakákat. De térjünk vissza a szemkontaktus tréningekre, amelyekre óriási szükség van, és amelyek gyakorlati elemekre épülnek, például irányított beszélgetésekre, testbeszéd-gyakorlatokra, illetve olyan szituációs feladatokra, amelyek segítenek a résztvevőknek megtapasztalni és tudatosítani a nonverbális kommunikáció jelentőségét. A képzések iránti kereslet pedig folyamatosan nő.
A háttérben meghúzódó egyik legfontosabb tényező a technológiai környezet radikális átalakulása. Az okostelefonok és a közösségi platformok – például a LINE vagy az Instagram – dominanciája alapvetően változtatta meg a kommunikáció formáit. A japán fiatalok körében végzett felmérések szerint a mindennapi interakciók jelentős része digitális csatornákon zajlik, ahol a visszajelzések késleltetettek, szerkeszthetők és kontrollálhatók. Ez a környezet csökkenti az azonnali, élő reakciókhoz való alkalmazkodás szükségességét, ami hosszú távon a személyes kommunikációs készségek gyengüléséhez vezethet.
Ha nincs szemkontaktus, nincs kapcsolat
A jelenség azonban nem korlátozódik Japánra. Nemzetközi kutatások is kimutatták, hogy a digitális eszközhasználat növekedése összefügg a személyes interakciók csökkenésével. Egyes vizsgálatok szerint a fiatal generációk kevesebb időt töltenek személyes társas helyzetekben, mint korábban, miközben nő az online jelenlétük. Ez befolyásolja a kommunikáció minőségét is, elvégre a nonverbális jelek, mint a szemkontaktus, a mimika vagy a testtartás értelmezése és használata háttérbe szorul.
Ez az életfilozófia meg fogja szerettetni veled a legapróbb hibáidat is
Márpedig a szemkontaktus igencsak fontos eleme az emberi kommunikációnak, szerepet játszik a bizalom kialakításában, az empátia kifejezésében és a figyelem fenntartásában. Hiánya vagy kerülése bizonytalanságot, szorongást, érdektelenséget jelez, még akkor is, ha ezek nem állnak fenn valójában. Ha tehát egy társadalomban szélesebb körben csökken a szemkontaktus gyakorlata, az hatással lesz a kapcsolatok mélységére és stabilitására is. Gondoljunk csak bele, hogy mi következik ebből.
Nem túlzás kijelenteni, hogy szemkontaktus nélkül nem jönnek létre kapcsolatok, sem baráti, sem párkapcsolati. Felmerül a kérdés, hogy a folyamat visszafordítható. A technológia nem önmagában okozza a változást, hanem új kommunikációs normákat hoz létre, amelyekhez az emberek alkalmazkodnak. Ugyanakkor a társas készségek fejleszthetők, a tudatos jelenlét, a személyes interakciók gyakorlása és az oktatási programok mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezek a képességek fennmaradjanak vagy újra megerősödjenek.
A japán szemkontaktus-tréningek így egy szélesebb társadalmi változás jelzői, és arra mutatnak rá, hogy a technológiai fejlődés az új lehetőségek mellett új hiányokat is teremt. A kérdés nem az, hogy visszatérünk egy korábbi állapothoz, inkább az, hogy képesek vagyunk tudatosan egyensúlyt teremteni a digitális és a személyes kapcsolódás között.
