előfizetésem
Hírlevél
Íme a szakértő tanácsai, ha te is egyből a telefonodhoz nyúlsz, amikor unatkozol
Sorban állás, pár emelet a lifttel vagy csak két perc üresjárat két megbeszélés között, és már automatikusan nyúlunk is a telefonért. Miért ennyire kellemetlen a puszta semmittevés? Az unalmat sokszor nem valamiféle semleges ürességnek, hanem apró vészhelyzetnek éljük meg, amit azonnal orvosolni kell. Ez a folyamatos menekülés a semmittevés elől viszont komoly árat követel: nemcsak az idegrendszerünket meríti le, de paradox módon egyre elégedetlenebbé is tesz. Pedig a rettegett unalom a mentális egészség egyik legfontosabb szövetségese is lehet.
Amikor ránk tör a nyugtalanság, és a telefonunkhoz kapunk, valójában egy ősi belső jelzésre adunk rossz, modern választ. Az unalom ugyanis egyfajta evolúciós riasztó, ami azt üzeni, hogy a jelenlegi környezet már nem hasznos, ezért ideje felkerekedni és felfedezni valami újat. A probléma, hogy már nem ősemberek vagyunk a szavannán, mégis ugyanez a belső riasztó szólal meg, amikor öt percet kell várnunk a buszra. Mi pedig a legkisebb ellenállás felé mozdulunk, ami általában már ott is figyel a zsebünkben.
Ez azonban sajnos egy ördögi kört okoz: sokat lehet olvasni arról, hogy a közösségi média és az ilyen-olyan appok hogy vannak szándékosan úgy kialakítva, hogy folyamatos mini-dopaminlöketekkel jutalmazzanak, de a kutatások azt mutatják, hogy minél többet görgetünk unalmunkban, annál unottabbnak érezzük magunkat. A telefon csak tüneti kezelést ad, de magát a kiváltó okot – a valódi, értelmes elfoglaltság iránti vágyat – nem oldja meg, sőt talán még el is fedi előlünk.
Ezzel párhuzamosan, mivel az agyunk elképesztően jól alkalmazkodik, magasabbra is kerül az ingerküszöbünk. Ha folyamatosan intenzív, gyorsan váltakozó ingereknek tesszük ki, akkor ehhez kalibrálja magát. Emiatt a lassabb, több türelmet igénylő tevékenységek – egy könyv olvasása, sőt lassan már egy egész estés film megnézése is – unalmasnak és vontatottnak tűnhetnek. Arról nem is beszélve, hogy azzal, hogy minden apró unalommorzsát azonnal elnyomunk, sosem tanuljuk meg elviselni ezt a kicsit kellemetlen, de fontos érzést. Így aztán nem tudnak kifejlődni vagy kifejeződni rendesen azok a belső erőforrások – például a kreativitás, a problémamegoldás –, amelyekre az unalom valójában ösztönözne.
Az unalmat a pszichológusok egyfajta frusztrált energiaként írják le: az az idegesítő érzés, amikor szeretnénk valamit csinálni, de képtelenek vagyunk elköteleződni egy kielégítő tevékenység mellett. Nem apátiáról van szó, hiszen a vágy a cselekvésre ott van bennünk, csak épp nem találjuk a megfelelő csatornát. Fontos, hogy ez a rossz érzés nem hiba a rendszerben, hanem maga a rendszer – a probléma az, hogy magát a riasztót akarjuk elnémítani ahelyett, hogy meghallanánk az üzenetét.
Az unalom ereje: hihetetlen módon segíti az agyat és a kreativitást a tétlenség
Mi történik, ha nem csinálunk semmit?
A legnagyobb tévhit, amit az unalomról gondolunk, hogy ilyenkor az agyunk kikapcsol vagy üresjáratban van. Épp ellenkezőleg: egy másik üzemmódba vagy „hálózatra“ kapcsol, ez a belső, befelé figyelő üzemmód az alapértelmezett hálózat (Default Mode Network, DMN) – amikor unatkozunk, ez veszi át az irányítást. Rendszerezi a nap eseményeit és emlékeit, összekapcsolja őket a már meglévő tudásunkkal és személyes élettörténetünkkel. Ez a hálózat a jövő-szimulátorunk is, ahol lejátsszuk a fejünkben a lehetséges beszélgetéseket, megtervezzük a következő lépéseinket, és álmodozunk a céljainkról.
Sőt még a szociális készségeinket is javíthatja: elemzi a társas interakcióinkat, segít megérteni mások nézőpontját. A kreativitásban is hatalmas szerepe van: mivel a DMN szabadon kalandozhat az emlékeink és gondolataink között, képes olyan távoli, látszólag össze nem illő pontokat összekötni, amikre a lineáris, logikus gondolkodás nem lenne képes. Mindenki ismeri a jelenséget, hogy a legjobb ötletek akkor jönnek, amikor nem görcsölünk rajtuk: ez is a DMN-nek köszönhető. Az agyunkban zajló folyamatot leginkább
egy neurológiai kötélhúzásként lehet leírni.
Az egyik oldalon a DMN áll, a befelé figyelő hálózat, amely olyan agyterületeket foglal magában, mint a mediális prefrontális kéreg és a poszterior cinguláris kéreg. A másik oldalon pedig a külső világra fókuszáló, végrehajtó funkciókért felelős hálózatok, például a frontoparietális hálózat találhatóak. E két rendszer negatívan korrelál egymással: amikor az egyik aktív, a másik jellemzően elcsendesedik. Az unalom az a pillanat, amikor a külső ingerek elégtelensége miatt a végrehajtó hálózatok alulmaradnak ebben a küzdelemben, és a DMN dominanciát szerez. A kezdeti nyugtalanság, amit ilyenkor érzünk, nem más, mint ez az átállás – a figyelem befelé fordulása egy olyan korban, amely a folyamatos kifelé figyelést díjazza.
Az unalom nemcsak a gondolkodásunknak, hanem a testünknek is ad egy létfontosságú ajándékot: a fiziológiai újraindítás lehetőségét. A modern élet folyamatos ingerei, az állandó feladatvégzés és információfeldolgozás a szimpatikus idegrendszerünket egyfajta túlpörgetett állapotban tartja. Ez a krónikus készenlét hosszú távon szorongáshoz és kiégéshez vezethet. Az unalom természetes és szükséges ellenszert kínál erre. Azzal, hogy a külső feladatoktól való elfordulásra és az ingerek csökkentésére ösztönöz, lehetővé teszi az idegrendszer számára, hogy lenyugodjon és újraegyensúlyozza magát. Ez a fajta pihenőidő nem luxus, hanem biológiai szükségszerűség a mentális helyreállításhoz és az érzelmi szabályozáshoz.
7 tudományos módszer, melyekkel a legdurvább munkanap végén is elengeded a stresszt
Útmutató a semmittevéshez
Szerencsére az unalommal való egészséges kapcsolat tanulható. Nem arról van szó, hogy mostantól órákig kell a semmibe bámulnunk, a cél inkább az, hogy visszaszerezzük a választás szabadságát, és ne a reflexeink irányítsanak. Az első és legfontosabb lépés, hogy ne tekintsünk az unalomra vészhelyzetként, amit azonnal orvosolni kell. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy egyszerűen csak ülünk az érzéssel anélkül, hogy ítélkeznénk vagy azonnal csinálnánk valamit, hogy elmúljon. (Ez az egyik fő készség, amit a mindfulness megtanít az érzelmekkel kapcsolatban, de nem kell ahhoz meditálnunk, hogy alkalmazhassuk.) Sőt, akár meg is kérdezhetjük magunktól: „Miért unatkozom éppen most?“, vagy: „Miért nem szeretnék itt lenni?“. Ez a hozzáállás egy homályos rossz érzésből akár értékes önismereti forrássá is alakíthatja az unalmat.
Azzal, hogy teret adunk ezeknek a pillanatoknak – például beiktatunk a napba (vagy a naptárba) céltalan időszakokat, vagy olyan analóg tevékenységeket végzünk, mint a kertészkedés, rajzolgatás vagy egy séta különböző podcastok nélkül a fülünkben –, nem csupán a kreativitásunknak adunk táptalajt. A valódi, hosszú távú cél az agyunk ingerküszöbének újrakalibrálása. A hiperstimuláló digitális környezet túlságosan megemelte azt a szintet, amit „érdekesnek” tartunk, így a normális élet csendesebb tempója unalmasnak tűnik. Azzal, hogy rendszeresen időt töltünk alacsonyabb ingerszintű környezetben, lényegében toleranciaszünetet adunk az agyunk jutalmazórendszerének.
Idővel ez az újrakalibrálás csökkenti a nyugtalanságot, és az egyszerűbb tevékenységek – a környezetünk megfigyelése, a saját gondolataink meghallgatása vagy egy csendes hobbi – újra önmagukban is kielégítővé és értelmessé válnak. A végső cél tehát nem az, hogy megtanuljuk elviselni a folyamatos unalmat, hanem hogy egy olyan ritmust alakítsunk ki, ahol a krónikus unalom ritkává válik, mert a hétköznapi dolgokban is képesek vagyunk megtalálni az érdekességet, gazdagságot.
