Nehéz gyapjúfürdőruha volt az ára annak, hogy ma bikinit hordhatunk a strandon

Eljött az az idő, amikor legszívesebben minden szabadidőnket egy vízpart mellett töltenénk. Előkerül a fürdőruha, akár egyberészes, akár bikini -manapság ezernyi szín és fazon közül választhatunk. A történelem során azonban ez nem mindig volt így. De hogyan is jutottunk el a fedetlen római fürdőzőktől a talpig ruhában lubickolókon át a kezdetben több országban is betiltott bikini viseléséig?

Ha nyár, akkor forróság, vízpart, egy finom frissítő, és az elengedhetetlen fürdőruha, melynek története az ókorig nyúlik vissza. Akkor még persze sokkal kevesebb szabadság járt annak a nőnek, aki a bikini mellett szeretett volna dönteni.

Már megint egy út, ami Rómába vezet

Nemcsak az ókori Rómában, de Görögországban is hatalmas népszerűségnek örvendtek a fürdők. Fejlett vízelvezető rendszerüknek köszönhetően biztonságosnak is számítottak, így hamar a szociális élet mozgatórugóivá váltak. Tisztálkodáson kívül számos rekreációs tevékenységet űztek itt, sportoltak és játszottak, de még az üzletről is szívesen beszéltek egy forró kádban ülve.

Az első, vélhetően a 4. században készült, máig fennmaradt szicíliai mozaikmaradványok arra engedték következtetni a történészeket, hogy a tehetősebb osztályba tartozó nők sportoláshoz és a fürdőben tartózkodáshoz a mai bikinihez megszólalásig hasonlító, kétrészes ruhadarabot viseltek. A Római Birodalom bukása azonban évszázadokra véget vetett ennek a virágzó fürdőkultúrának.

Ez az a közlekedési eszköz, ami drasztikusan megváltoztatta a nők életét

Több történelmi feljegyzésben is fellelhető, hogy míg a kora középkorban a lovagoktól elvárt viselkedés volt az úszástudás harcászati okok miatt, addig a hétköznapi ember számára a nyílt víz meglehetősen veszélyes és kerülendő dolognak számított. A víz sokszor koszos és hideg is volt, gyakran betegséget okozott annak, aki érintkezett vele. Közben néhány király és királyné építtetett magának azért egy kellemes hangulatú privát spa-t a kastélyába, ahol a festmények és rajzok alapján kezdetben meztelenül élvezték a fürdőzést.

A kereszténység megerősödésével és a prüdéria térnyerésével azonban a nők hamar teljes testet takaró ruhára váltottak – már ha abban a helyzetben voltak, hogy helyet kaptak a kastély egy medencéjében.

Minden, amit a nőknek tilos volt a tengerparton

Az 1800-as évek közepén vált megint csak felkapottá a part mellett tölteni a hétvégét. Így a nők újfent leleményes ötletekkel álltak elő, hogy ők is kivehessék a részüket a vízparti szórakozásból, miközben maximálisan visszafogottak maradnak. Leginkább gyapjúból készítettek maguknak fürdőruhát, ami egy enyhén térd alá érő nadrágból, hozzávarrt szoknyából – hogy még véletlenül se lebbenjen fel, ezzel leleplezve lábuk körvonalait –, valamint hosszú ujjú felsőrészből állt.

Leírva is érezhetjük az anyagok súlyát, hát még képzeljük el, amikor a birkától kapott nehéz szövet alaposan megszívta magát vízzel! Nem is nagy merüléseket kell elképzelnünk: a nők jószerével a part mentén maradtak, lábukat lógatva a vízbe, miközben sapkával a fejükön és kesztyűvel a kézfejükön óvták magukat a lebarnulás ellen. Bezzeg ha tudták volna, hogy évtizedekkel később az emberek önként járnak majd szoláriumba és kenik be magukat önbarnítóval!

Ez a rengeteg réteg fáradtságos, sőt életveszélyes edzéssé tette a tengerparti sétákat, erre a problémára pedig egy kerekeken guruló, lovak húzta fürdőmasina adta a megoldást. Lényegében egy zárt fadobozról beszélünk, amit az állatok egészen a gázolható vízig húztak be a tengerbe, hogy az erkölcsös hölgynek a lehető legkevesebb métert kelljen megtennie a kíváncsi tekintetek előtt, és még véletlenül se látszódjon ki a bokája, miközben megmártózik.

Ő volt Amerika legmeghatározóbb First Lady-je, aki férje halála után sem volt hajlandó eltűnni

A vád: túl szoros fürdőruha viselése

A jég megtörése egy ausztrál úszónőhöz köthető. Annette Kellermant 1907-ben tartóztatták le egy bostoni tengerparton egy testhezálló, egyberészes fürdőruha miatt. Bár a ruha a karjait és a lábait szabadon hagyta – ami meglehetősen praktikus, ha az ember úszni szeretne –, a hivatalos szervek ezt közszeméremsértésnek minősítették. Kellerman a bíróságon harciasan védte a nők jogát a kényelmes mozgáshoz, és a bíró végül engedett: a nő szabadon távozhatott, azzal a feltétellel, hogy a vízen kívül egy köpenyt terít magára.

Bár a városi legendákkal ellentétben Kellermannak háromszori nekifutásra sem sikerült teljesen átúsznia a La Manche csatornát (ezt a bravúrt az első nőként Gertrude Ederle vitte véghez 1926-ban, már egy sokkal praktikusabb, két részes dresszben), Annette így is a női fürdőruhák megreformálásának Jeanne d’Arcja lett. Saját márkát alapított, és egy igazi divatmozgalmat indított el.

Az átmeneti időszak azonban tartogatott még abszurd jeleneteket. Az 1920-as évek elején az amerikai tengerpartokon (például Washingtonban vagy Atlantic City-ben) megjelent a szó szerinti „fürdőruha-rendőrség”. Mérőszalaggal felszerelt tisztviselők járták a homokot, és centiről centire ellenőrizték a hölgyek öltözékét: ha a fürdőruha alja a térd felett több mint 10-15 centiméterrel végződött, a renitens viselőt azonnal megbüntették, vagy akár el is vitették a rendőrök.

A fejlődést azonban már nem lehetett megállítani. Az 1930-as évekre Hollywood is elkezdte gyártani a mutatós darabokat. A tervezők kísérletezni kezdtek a rugalmasabb anyagokkal, főként a lastexszel, ami egyszerre volt kellően elasztikus és elegánsan fényes. A botrányos és extravagáns Marlene Dietrichről például úgy tartották, hogy egyszerre vagy egy tucat különböző színűt rendelt belőle. B-O-T-R-Á-N-Y-O-S.

Mi köze SpongyaBobnak és az atomrobbanásnak a bikinihez?

Milyen szép is az, amikor van egy érintetlen korallzátony, egy gyönyörű fehér homokos tengerpart, és tönkretesszük azzal, hogy nukleáris atombombákat tesztelünk katonai célokból? A Csendes-óceánon, a Marshall-szigetek területén található Bikini-atoll pontosan erről vált hírhedtté: az amerikaiak itt hajtották végre a kísérleti atomrobbantásaikat (valamint a popkultúrában ez a hely ihlette SpongyaBob Kockanadrág tenger alatti otthonát, Bikini Feneket is).

Az 1940-es évek közepén a divatvilágban is lógott a levegőben egyfajta „robbanás”. 1946 nyarán egy Jacques Heim nevű francia tervező bemutatott egy aprócska kétrészes fürdőruhát, amelyet a legkisebb ismert részecske után stílusosan „Atome”-nak nevezett el. Ezen a marketingfogáson akart túllicitálni egy rivális mérnök-tervező, Louis Réard, aki megalkotta a saját verzióját, ami még Heim ruhájánál is kevesebb anyagból állt – a tervező szerint az az igazi bikini, amit gond nélkül át lehet húzni egy jegygyűrűn.

Mivel alig öt nappal korábban rázta meg az első nukleáris teszt a Csendes-óceánt, Réard úgy döntött, a Bikini-atoll után nevezi el a kreációját, bízva abban, hogy a ruhadarab hatása a társadalomra felér majd egy pusztító atomrobbanással. A bemutató nem volt gördülékeny, mivel egyetlen párizsi divatmodell sem volt hajlandó felvenni a textilt, annyira parányinak és felháborítónak találták. Végül egy merész meztelen táncosnőt, Micheline Bernardinit kértek fel a bemutatóra, amelyre 1946. július 5-én került sor a párizsi Piscine Molitor uszodában.

A bikini kezdetben óriási felháborodást keltett, több katolikus országban és tengerparton be is tiltották. Mikor Brigitte Bardot 1952-es Girl in the Bikini című filmje megjelent, a siker borítékolható volt. A 60-as évekre már több sláger is az új, merész viseletről szólt, megjelent fényképeken és katalógusokban. A bikinivel párhuzamosan pedig a bőr bronzossága is divattá vált. Később a Baywatch sorozat újra ikonikussá tette a tűzpiros egyberészes darabokat is, mára pedig egyes európai országokban (például Spanyolországban vagy Olaszországban) teljesen elfogadottá vált a monokinizés, azaz a felsőrész nélküli fürdőzés is.

Akár merészebb darabokat hordunk, akár kivágottat, natúr színűt vagy mintásat, a lényeg, hogy komfortosan érezzük magunkat bennük. És ne felejtsük el emlékeztetni magunkat: ahhoz, hogy tökéletes „beach body-nk” legyen, a legfontosabb dologgal már mindannyian rendelkezünk – van egy testünk, amiben élünk.