előfizetésem
Hírlevél
Már Soma Mamagésa is a magyar ékszertervező, Bakos Szél Kata monumentális munkáit viseli
A csendes alkotó és az exhibicionista nő kettőssége találkozik Bakos Szél Kata grandiózus műalkotásaiban. Kata ékszereit olyan inspiráló nők viselik a mindennapokban, mint Soma Mamagésa, vagy dr. Simonovics Ildikó művészettörténész, de Kata nem állt meg itt: november elején Andrea Zimits tervezővel közös kollekciója debütált a Budapest Fashion Weeken. A tervező minden darabja egyfajta viselhető gondolat, spirituális utazás, amely lenyűgöző méretekben és milliónyi gyöngy kíséretében önt bátor „statement” formát.
A Miskolcon élő ékszertervező szerint az alkotás egyszerre terápia és önismereti út, amelyben a fájdalom éppoly nagy szerepet kap, mint a kreálás öröme. Katával arról beszélgettünk, hogyan változtatta a fájdalmát teremtő erővé, az egyedüllétét kreatív alkotótérré, de azt is megosztotta velünk, mit jelent számára a nőisége a csillogó gyöngyök visszatükröződésében.
Mi jelenti számodra az inspirációt? Mi ihlet meg?
Nagyon sok minden! Gyakran merítek például a saját életemből. Tízéves koromig a nagyszüleimmel laktunk. A nagymamám kötelezővé tette számomra a vasárnapi templomba járást, és persze mondanom sem kell, hogy egy barokk templomban számos tapasztalat éri az embert. Nemrég döbbentem rá például arra, hogy az oltárban lévő monstrancia hány ékszeremen köszön vissza, de az egyházi textíliák is ugyanilyen erőteljes hatással voltak rám. Az irodalom is megihlet: Sári László könyveit például kifejezetten szeretem. A történetei elolvasását követően jellemzően elindul bennem valami, ami aztán ékszerben önt formát.
Egy korábbi beszélgetésben úgy fogalmaztál, hogy egy magánéleti válság miatt kezdtél el ékszerkészítéssel foglalkozni, mert „szeretted volna, ha valami csak a tiéd, főleg, ami a megteremtését illeti”. Miért született meg ez a vágy, ami később az ékszerekben manifesztálódott?
Hosszú időt töltöttem egy olyan párkapcsolatban, amelyben (alsó hangon) nem éreztem elég támogatást a másik fél részéről. Azt a biztos tudatot azonban soha senki nem tudta elvenni tőlem, hogy valami szép, valami érték tud megszületni a kezeim között, ezzel együtt világ életemben meg voltam győződve arról, hogy – ha más nem, hát – az ízlésem tökéletes. (Egy időben antik porcelánokat értékesítettem, ami a gyakorlatban is segített kiélesíteni ezt a hatodik érzékemet: a mai napig biztos kézzel nyúlok rá az értékes tárgyakra a piacokon.)
Tíz évvel ezelőtt – amikor a rajztanári végzettségemet képzőművészeti terapeutaként fejlesztettem tovább Pécsett – olyan volt, mintha felkapcsolták volna az elmémben villanyt. Először természetes anyagokból kezdtem el ékszereket készíteni, később egy-egy haikut olvasva alkottam hordható csodákat, aztán ásványi karkötőket csináltam, míg végül kikötöttem a gyöngyöknél. A gyöngyözéssel párhuzamosan pedig elkezdtem „felemelni a fejem”: az ékszerkészítésnek hála ma már sokkal erősebb vagyok, mint valaha! Már nem félek az egyedülléttől: túlnőttem magamon, és ez fantasztikus!
„Nincsenek korlátok - az ékszereimmel ezt az érzést szeretném átadni” – Interjú Zeibig Annával
Ha már a növekedést említed, hogy látod, milyen lelkiállapotban születnek a – véleményed szerint – legszebb ékszereid?
Ha a művészetre gondolunk, akkor mindannyian tudjuk: a nagy dolgok általában nem a happy endből születtek, sokkal inkább a fájdalmas tapasztalatokból. A magam részéről azt vettem észre, hogy azok a darabok, amelyek színtisztán „csak” örömből készülnek, azok általában nem izgalmasak. Legalábbis számomra! Iránymutatónak találom ezügyben József Attila gondolatait: „Megalkotom szerelmemet.../Égitesten a lábam:/elindulok az istenek/ellen - a szívem nem remeg -/könnyű, fehér ruhában.”
Korábban többször hangsúlyoztad: az ékszerkészítést egyfajta találkozóként éled meg a transzcendenssel. Mit értesz pontosan ezalatt?
Úgy gondolom, jogszerű, hogy az idő múlásával egyre inkább felmerüljenek az emberben bizonyos, a létezésével kapcsolatos kérdések. A korral járó egyik legnehezebb feladat, hogy elfogadjuk az öregedés tényét és azt, hogy egyszer csak távozunk erről a világról. Noha itt, Közép-Európában a kereszténység buborékjában gondolkodunk a transzcendensről, a munkám során ennél többről van szó: gyakran úgy érzem, hogy amikor leülök ékszereket készíteni, megszűnik a tér és az idő. Csak ez van, és mintha egy vezetéken lennék összekapcsolva olyasvalamivel, amit nem ismerek, csak tudom, hiszem és érzem, hogy létezik.
Egyik kedvenc szimbólumod Madonna, aki újra és újra felbukkan az alkotásaidon. Mit jelképez ő számodra?
Azt a nőt, akit mindenki ért. Ha Madonna jelen van egy képen, akkor mindenki tudja, kiről-miről van szó. Nemcsak Jézus anyja ő, hanem az anyaság egyetemes jelképe. A nő, aki magából hozza létre és táplálja a gyermekét. Úgy hiszem, ez az a pont, amelyen mindannyian össze tudunk kapcsolódni, hiszen, ha nincs is gyermekünk, de mindannyian valakinek a gyermekei vagyunk! Ez számomra egyet jelent az együttérzéssel. Úgy hiszem, ma ennek vagyunk leginkább híján a társadalomban: a kegyelemnek a másikkal szemben.
Az ékszerkészítés segített közelebb kerülni a saját nőiségedhez?
Ha valaki megnézi az ékszereim méretét, láthatja, hogy bátorság kell ahhoz, hogy bárki ekkora „statement” darabokat hordjon a hétköznapokban. Nemcsak örömmel készítem, hanem büszkén és bátran hordom ezeket az ékszereket, ezzel pedig vállalom a nőiségem minőségét. Óriási ajándéknak érzem, hogy nő vagyok!
Miért?
Minden szempontból! Örülök, hogy nőként lehetőségem van megélni az elveszettséget, a gyengeséget, mindamellett, hogy bizony, vannak olyan helyzetek, amikor például egyedül kell megszerelni a gázt vagy a vízcsapot... Öröm számomra, hogy az öltözködéssel kifejezhetem a nőiségemet: hogy bármikor, ha a kedvem úgy tartja, felvehetek egy magassarkút, szabadon kifesthetem a szemem, de dönthetek úgy is, hogy smink nélkül lépek ki az utcára... Annyi, de annyi örömteli aspektusa van a nőiségnek!
trueGaléria
Előfordult már olyan, hogy megakadtál az alkotói folyamatban: nem érkezett új ihlet, esetleg leblokkoltál?
Rajztanárként tanítok, emellett a Szimbiózis Alapítvány autista lakóinak tartok művészetterápiás foglalkozásokat Miskolcon. Sűrű szövésű az életem, ezért gyakran hetekig nem jutok el egy-egy ötletem megvalósításáig. Amikor viszont „odaérek” időben és térben, szinte kirobban belőlem az addig visszafogott energia! Az ékszerkészítést abszolút örömforrásként élem meg: ennyi idősen már bőven tudom, valójában mennyi tartalék van az emberben!
A divatvilágban manapság sokat beszélnek a „slow” alkotás fontosságáról (különösen a kézzel készített alkotások kapcsán). Tudván, hogy gyakran 6-10 órát is eltöltesz azzal, hogy egyetlen ékszeren dolgozol, felmerül a kérdés: hogyan hat rád a tempó prioritása ebben a felgyorsult világban?
Abszolút nem foglalkozom az idővel! Amikor dr. Simonovics Ildikóval (A Magyar Nemzeti Múzeum kurátora, a nevéhez fűződik a nagyszabású Rotschild Klára és a Magyar Menyasszony kiállítások, – a szerk.) megismerkedtünk, Ildikó azt mondta, a régi apácamunkákra emlékeztetik az ékszereim. Azt gondolom, ebben határozottan van valami!
Noha a napjaim nagy része ugyanolyan rohangálással telik, mint bárki másnak, bevallom: szeretek csendben lenni. Előfordul, hogy kimegyek a műterembe, és – ha úgy hozza a kedvem – akár fél napot is ott töltök. Abban a megerősödött létállapotban, amelyben jelenleg vagyok, már nem engedek senkit beleszólni ebbe a természetes folyamatba. A magam szabályai szerint alkotok. Az élet megéri a lassítást és az ünneplést!
Ma, amikor a nők nagy többsége egy bizonyos kor/társadalmi szint felett plasztikai sebésznél köt ki, alkotóként, hogy látod: mennyire vált elcsépeltté a szép, a szépség?
Egyáltalán nem tartom elcsépeltnek, inkább arról van szó, hogy sokan rosszul kezelik, értelmezik. A szépség korántsem a külsőségekről szól. Úgy gondolom, ha valaki jóban van magával, akkor olyan dolgokat tesz, ami jólesik neki, ez pedig olyasfajta szépséggel ruházza fel, amihez egyetlen plasztikai beavatkozás sem ér fel! Van egy idősebb barátnőm, Tordai Hajnal jelmeztervező, aki – véleményem szerint – ezerszer szebb, mint fiatal korában volt. Ragyogó, kék szemei vannak, állandóan mosolyog, és olyan nyugalom, szeretet és figyelem árad belőle mások felé, amely megfoghatatlan szépség-aurával ruházza fel.
Olló helyett forrasztópisztoly – interjú Dévényi Dalmával, a d’Alma Jewelry ékszermárka alapítójával
Mikor érzékelted először, hogy Bakos Szél Kata már nemcsak egy név, hanem egy stílus, egy önálló univerzum, elcsépelt szóval brand?
Fél évvel ezelőtt egy barátnőmnek vittem épp egy megvásárolt ékszert. A nappalija kanapéján egy számomra ismeretlen hölggyel találkoztam, akinek odaköszöntem, majd átadtam az ékszert és mentem is tovább. Később elmesélte a barátnőm, hogy a hölgy megkérdezte tőle: „Ő volt az?” Ez volt az első alkalom, hogy valaki a munkám kapcsán előbb ismerte a nevem, mint a személyem. Érdekes tapasztalat volt!
Ami a brand részét illeti: nehezen tudom megítélni, hol tartok ebben a folyamatban, mert a brand címkéhez társított, klasszikus eszközök még mindig nem állnak rendelkezésemre. Jelenleg ott tartok, hogy az egyik tanítványom tervez nekem egy emblémát: kíváncsian várom, mit hoz ki belőle! A közösségimédia-felületeken természetesen jelen vagyok, de őszinte leszek, sokkal inkább ösztönösen, semmint tudatosan csinálom a vállalkozás építését. Ami biztos, hogy mostanra, ha valaki azt mondja, csodásak az ékszereim, már nem az a válaszom, hogy „áh, dehogy!”, hanem büszkén vállalom: igen, azok!
A munkáid mostanra a Nemzeti Múzeumban és a Szépművészetiben is megfordultak, a beszélgetésünk után közvetlenül pedig az Andrea Zimits-csel közös divatbemutatón lesznek láthatók a Budapest Fashion Weeken. Hova tovább? Van olyan nemzetközi közeg, kiállítás vagy együttműködés, amiről álmodozol?
Örülnék, ha minden héten tudnék alkotni egy-egy olyan darabot, amibe valaki beleszeret! (Nevet.) Távlatokban gondolkodva pedig arra vágyom, hogy egyszer külföldre is kijuthassanak az ékszereim. Boldog lennék, ha Firenzében láthatnám őket viszont!
