„A természet csendjét tiszteletben kell tartani” - Herbert Anikóval beszélgettünk

Herbert Anikó aka Haniko Mélymerülés című kiállítása érzékeny reflexió az ökológiai válságra és az ember természethez fűződő kapcsolatára. A YAMA-házban bemutatott installációk természetes és újrahasznosított anyagokból – például bioműanyagból, fából, merített papírból – készültek, és nemcsak látványukkal, hanem üzenetükkel is mélyen hatnak a befogadóra. A tárlat túlmutat a klasszikus kiállítási formákon: összművészeti együttműködésként jött létre, és aktív párbeszédre hív a fenntarthatóságról, a közös felelősségvállalásról és a művészet lehetséges jövőjéről.

Természetközeli élményei és gyermekkori felfedezései határozzák meg ma is Haniko művészi szemléletét. „A homokozóban már tudtam, hogy a természet tökéletes alapanyag lehet a homokfagyijaim elkészítésére” – idézi fel Herbert Anikó. A játék nem csupán szórakozás volt számára, hanem kísérletezés a világ alapvető összefüggéseivel. Már akkor órákra el tudott mélyedni a természet erőinek megfigyelésében. Nem a hangos, látványos pillanatokat kereste, hanem a rejtett, sokak számára láthatatlan részleteket.

„Szerintem a nagy pillanatok túl vannak értékelve, a láthatatlanok izgalmasabbak, és ezeket nem szabadna igazán felfedni” – teszi hozzá. Az alkotás számára nem a végeredményről, hanem a folyamatról szól: maga a keresés, mint cselekvés, a legkomolyabb munka, amit a mai napig a leginkább értékel. Ezt a hozzáállást tükrözi „Mélymerülés” című kiállítása is, amelyben nem csupán egy gondolati vagy művészi elmélyülésről van szó, hanem egyfajta emberi, létfilozófiai álláspontról.

„A világ egy teljesen organikus rendszer, amit nem szabadna szétbontva látni és kezelni” – mondja határozottan. Az ember szerinte nem uralja a természetet, hanem annak része – még ha sokszor ezt el is felejti. A kiállítás címe arra a belső munkára utal, amelyet minden érzékeny alkotónak el kell végeznie. A csendes figyelemben, az őszinte jelenlétben, a valódi beszélgetésekben hisz.

Ami nem öl meg, az tényleg megerősít? Mindent a poszttraumás fejlődésről és a rezilienciáról

„Számomra nehéz úgy kommunikálni bárkivel, hogy az illető soha nem látta a munkáimat, és soha nem találkoztunk korábban személyesen” – vallja be. Úgy érzi, az igazi kapcsolódás akkor jön létre, amikor nemcsak beszélünk, hanem valóban figyelünk is – és ez a mélymerülés kezdete. „Nagy szerencse, ha valaki művésznek, alkotónak születik, mivel valamiből létrehozni valamit, az egyik legcsodálatosabb dolog, a lelki érzékenység pedig szinte mindig vele jár” - fogalmaz Haniko.

Természet és az ember viszonya

Haniko számára a természet és az ember kapcsolata régóta központi téma, de az új kiállítással egy árnyaltabb megközelítés felé mozdult el. Erősen foglalkoztatta az, hogy modern társadalmunkban a sokáig harmonikusan fennálló kapcsolat felborult. „Ezen égető kérdéséhez mégsem vészharangokat kongatva, pánikot keltve állok hozzá, hanem művészeti alkotásaimon keresztül irányt mutatok ahhoz, hogy az életünk különböző aspektusain keresztül hogyan állíthatjuk helyre legalább magunkban a rendet, lassulhatunk le, találhatunk vissza a természet ciklikusságával összhangban lévő elmélkedő, szemlélődő, elfogadó önmagunkhoz” - nyilatkozza az alkotó.

A „Mélymerülés” egyszerre jelent befelé figyelést és egy kollektív emlékezet kutatását – egyfajta csendes ellenállást a világ zajával szemben. Haniko művészetében nemcsak a tartalom, hanem az anyaghasználat is üzenetet hordoz. A „Mélymerülés” kiállítás installációi természetes és újrahasznosított anyagokból készültek – merített papírból, fából, bioműanyagból –, és ez korántsem véletlen. „Talán ma már tényként állítható, hogy nem igazán maradt sok elfogadható alternatíva a visszafordíthatatlan megállítására” – mondja.

A művészeti szcéna sem mentes a környezeti terhektől, gondoljunk csak a műtárgyak csomagolására, a szállításra, vagy a műhelyek energiaigényére. Haniko szerint ezért ma már a művészeknek már nemcsak esztétikai, hanem ökológiai és társadalmi felelőssége is van. „Rengeteg képmutatást látok ezen a téren. Persze nehéz megfelelni a magas elvárásoknak – én sem vagyok kivétel –, de próbálok tudatos lenni, és mindent megtenni az ügy érdekében” - teszi hozzá.

Hisz abban, hogy az anyaghasználat újragondolása – fenntartható, lebomló, újrahasznosított alapanyagokkal – nemcsak lehetséges, de szükségszerű. Kisebb ökolábnyommal rendelkező technikákat és anyagokat lenne érdemes használni, mint például a kombucha, len, agyag, természetes festékek vagy a bioanyagok.

A cél nem a didaktikus tanítás, hanem az érzelmi bevonás, a szemléletformálás. „A természethez fűződő kapcsolat újraértelmezése során előtérbe kerülhet az empátia és az interdependencia eszméje” - fogalmaz Herbert Anikó. A helyspecifikus művészet lehetőséget adhat arra, hogy a lokális környezeti viszonyokra reflektáló, kontextusérzékeny alkotások szülessenek – olyan munkák, amelyek nemcsak a természetből merítenek, hanem valamilyen formában vissza is adnak annak.

Menopauza után is jár a ragyogó frizura – az érett haj ápolásának szabályai

Fontos szerepet kaphat az oktatás, a közösségi részvétel és az együttműködés: művészeti workshopok, iskolai programok, valamint interdiszciplináris kezdeményezések biológusokkal, ökológusokkal és aktivistákkal közösen. A művészet így hídként működhet a tudományos adatok és az emberi érzelmi tapasztalat között. Közben a digitális világ ellentmondásaira is reflektál: „Nem hagyható figyelmen kívül a digitális technológiák ökológiai lábnyoma sem: az NFT-k, a mesterséges intelligencia és az adatfeldolgozás mind jelentős energiafelhasználással járnak.

Tudatos döntésre van szükség a digitális és a fizikai eszközök használatában is.

„Mélymerülés” kiállítás a YAMA-házban

Haniko „Mélymerülés” című kiállítása nemcsak a természettel, hanem a térrel és más alkotókkal is párbeszédet folytat. A YAMA-házban harmadszorra állít ki, de ez az első alkalom, hogy az egész épület kizárólag az ő munkáival telik meg. Ez különleges lehetőség és kihívás is egyben – egyfajta belakása a térnek, amihez az évek során fokozatosan közel került. „Volt alkalmam alaposan megismerni és felmérni a tér adottságait, így nyilván könnyebb volt tervezni is vele” – meséli.