előfizetésem
Hírlevél
A legvidámabb barátod lehet a legszomorúbb ember, akit ismersz
Olykor a mosoly nem örömöt tükröz, hanem takar. Egy finoman ívelt gesztus, ami mögött fáradtság rejtőzik. Egy arc, amely kívül derűt mutat – miközben belül lassan széthullik. A „mosolygó depresszió” látszólag ellentmondásos kifejezés, mégis egyre többeket érint. Kifelé teljesítünk, viccelődünk, gondoskodunk – befelé pedig némán süllyedünk.
A mosolygó depresszió egyik legnagyobb veszélye éppen az, hogy sok esetben jól funkcionáló, sikeres, boldognak tűnő embereknek tűnnek az érintettek – ezért a környezetük, sőt gyakran ők maguk sem ismerik fel időben, hogy segítségre lenne szükségük. Dr. Tóth Dorottya pszichológussal beszélgettünk a jelenség hátteréről, gyökereiről és következményeiről.
Miért mosolyog, aki belül szomorú?
A válasz mélyebbre vezet, mint hinnénk. A társadalmi normák, a belénk ivódott szerepelvárások, a „jól vagyok” mutatása. A depresszióról általában a szomorúság asszociációja jut eszébe az embereknek. A klasszikus depressziót többek között gyakran a motivációvesztés, a lehangoltság, az alvászavar és a társaságtól való visszahúzódás jellemzi.
„A mosolygó depresszió ezzel szemben igencsak megtévesztő, a nevében is szereplő okok miatt. Fontos kiemelni azonban, hogy ez a kifejezés nem szerepel önálló diagnózisként, hanem inkább egy tüneti megjelenése a klinikai depressziónak, amikor a belső küzdelem mögött látszólag minden rendben van” – magyarázza dr. Tóth Dorottya.
Többen érintettek, mint gondolnánk!
Az életút egyes szakaszai – például a fiatal felnőttkor vagy a 40-es, 50-es éveket övező kapuzárási krízis – fokozott belső nyomással járhatnak. Ugyanakkor a jelenség nem kizárólag életkorhoz kötött: komoly érzelmi megterhelések – mint egy válás, gyász, kiégés vagy tartós stressz – is kiválthatják, különösen akkor, ha az érintett nem rendelkezik egészséges megküzdési stratégiákkal.
Mazzag Izabella: A mentális betegség nem szégyen
Léteznek emberek, akik nehezen fejezik ki az érzéseiket – talán mert gyerekként azt tanulták, hogy az érzelmek kimutatása gyengeség, a panasz pedig tilos. Ennek következtében inkább elfojtják a fájdalmat, a dühöt, a fáradtságot – miközben kifelé azt mutatják, hogy minden rendben van.
A külvilág egy kiegyensúlyozott, erős embert lát, belül azonban egyre nagyobb a nyomás.
Egy hasonló problémával küzdő embernek segíteni különösen nehéz, hiszen sem kérni, sem elfogadni nem tanult meg. A jelek sokszor alig észrevehetők – apró változások a viselkedésben, hangulatban, tekintetben. Éppen ezért rendkívül fontos a finom ráhangolódás, az őszinte jelenlét és a valódi figyelem, hiszen csak így vehetjük észre, ha a mosoly mögött valami egészen más lapul” – fogalmaz a szakember.
A környezet reakciója – nem az, amire elsőként gondolunk
Amikor a depresszió bármely formájáról beszélünk, gyakran – még ha akaratlanul is – hajlamosak vagyunk olyan mondatokat kimondani, amelyek lekicsinyítik a másik helyzetét. Pedig az értő figyelem nem csupán a mentális betegségek esetén fontos, hanem minden valódi emberi kapcsolat alapja. A „hallak és értelek” üzenete sokszor többet jelent bármilyen tanácsnál: hidat épít két ember között, még akkor is, ha ott korábban falakba ütköztünk.
Szakonyi Eszter: „Ma már nem akarok megfelelni senkinek”
Ha igazán meghallunk és megértünk valakit, biztosan nem hangzik el a szánkból az, hogy „másnak még rosszabb” vagy „légy erősebb”. „Ezek a mondatok – bár talán jó szándék húzódik mögöttük – inkább távolságot teremtenek, mint közelebb hoznának. Fontos tudatosítani: a depresszió nem gyengeség, és nem egy olyan állapot, amit puszta akaraterővel le lehet győzni. Nem múlik el egy jó alvással, egy sétával vagy pozitív gondolkodással” – fejti ki a szakértő.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
Sőt, az ilyen elvárások – legyenek bármilyen burkoltak – további terhet rakhatnak az érintett vállára. Szégyenérzetet kelthetnek, önvádat válthatnak ki, és még mélyebbre taszíthatják őt az elszigetelődésben. A legnagyobb segítség, amit nyújthatunk: a jelenlét, az őszinte, ítélkezésmentes figyelem.
Fogalmazzuk meg nyíltan: „Itt vagyok, ha beszélni szeretnél” – és tényleg meghallgatlak. Nem kell megoldanunk a problémát. Nem kell tanácsot adnunk. Csak legyünk ott. Érezze az érintett személy, hogy fogjuk a kezét – ha nem is szó szerint, de lélekben biztosan. És ha úgy érzed, hogy egyedül már nem tudod támogatni, vezesd el szakemberhez. Mert az igazi segítség sokszor ott kezdődik, ahol a szavaink már nem elegendők.
Azok a bizonyos árulkodó jelek
Ha szuicid gondolatai támadnak valakinek, esetleg alvászavart fedezünk fel, étvágytalanságot, vagy éppen elveszti az érdeklődését olyan dolgok és emberek iránt, amik/akik eddig örömet okoztak számára, valamint megjelenik az üresség érzése, érdemes felkeresni egy szakembert!
Fontos, hogy erővel nem tudunk meggyőzni, mert az erőszak védekezést vált ki. Érdemes empátiát alkalmazni utasítás helyett. Például: „Sokat gondolkodtam a helyzeteden, azt érzem, ez már túl sok lehet egyedül.” vagy „Nem kell egyedül végigcsinálnod. Lehet, hogy egy szakember tudna segíteni abban, hogy megértsd, mi miért zajlik most benned” – tanácsolja dr. Tóth Dorottya.
Önmagunk védelme – Mit tegyünk, ha a segítő szerep már túl sok?
Az érzékenység és az empátia önmagukban rendkívül értékes képességek – ám azok, akikben ezek különösen erősen jelen vannak, sokszor hajlamosak túlságosan sokat adni magukból másoknak. Könnyen belecsúszhatnak egyfajta megmentő szerepbe, amelyben a valódi támogatás helyett saját magukat áldozzák fel. Pedig az empátia lényege nem az, hogy átvegyük a másik terhét, hanem hogy ott legyünk mellette. Meghallgassuk, jelen legyünk, és érezze, hogy nincs egyedül. De közben tudjuk – és hagyjuk –, hogy a felelősség az övé.
A pszichológus szerint, ha valaki újra és újra megpróbál segíteni – akár saját erején felül is –, akkor az már nem az együttérző jelenlétről vagy empatikus támogatásról szól. Ez sokkal inkább egy megmentői szerepbe való belesodródás, ahol a segítő fokozatosan feláldozza saját határait, energiáját és jólétét, miközben átvállalja a másik felelősségét, és helyette próbálja megoldani a problémát. Mit kell tudniuk: nemcsak arról, hogy van segítség, hanem arról is, hogy nem „kell bizonyítani” a fájdalmukat?
Női istenek uralták a világot, amíg a férfiak el nem vették tőlük
Segítséget kérni nem azt jelenti, hogy kudarcot vallottunk, vagy hogy gyenge emberek lennénk. Pont az ellenkezője! Erősek vagyunk, mert magunkban mélyen belenéztünk, fájdalmat éreztünk, azonban mindeközben fejlődtünk. A fejlődés pedig az egyik legkeményebb és legnehezebb dolog.
A gyógyulás sosem egy lineáris folyamat, de igenis lehetséges.
A düh, a szomorúság is pont ugyanolyan természetes érzés, mint az öröm, mindegyik alapérzelem, amellyel genetikai kódoltsággal jövünk a világra, éppen ezért szomorúnak, dühösnek lenni, megélni a fájdalmat pont ugyanolyan emberi, mint megélni a boldogságot.
