előfizetésem
Hírlevél
„Ha most nem az enyém, már nem is kell”: a közösségi média elvette tőlünk a türelmet
A közösségi média nem csak a kapcsolatainkat, a kommunikációnkat, a figyelmünket változtatta meg, alakította át az évek során, hanem egy jóval mélyebb, rejtettebb dolgot: az időhöz való viszonyunkat is. Kinek ne lenne ismerős a folyamatos görgetés ritmusa, és a telefonra érkező értesítések pulzáló jelenléte, amelyek átalakították az életünket? Az online tér észrevétlenül szakított el bennünket az időtől, amit évszázadokon át érzékeltünk. Manapság már sokszor azt sem tudjuk hány óra van, hiszen vagy dolgozunk vagy a telefonunkat bújjuk. Talán az sem véletlen, hogy egyre több az evészavaros ember, akik nem hallgatnak a testük jelzéseire, inkább az óra járása szerint étkeznek.
Zsebre tett idő
Valaha az idő a természet ritmusa szerint járt. A nappal és az éjszaka váltották egymást, voltak évszakok, ünnepek, munkahetek, ezek határozták meg az életünket. Aztán jöttek az órák, a naptárak, a határidőnaplók, majd a 21. században megérkezett a digitális idő is. Amióta a telefonok az életünk részét képezik, az egész világ a zsebében hordja őket, ezáltal az idő ugyanúgy elfér egy érintőképernyőn, mint egy jó film.
A közösségi média pedig csak tovább tetézte ezt a dolgot, a zsebre tett idő egy új szintre emelkedett. A TikTok-ra megérkeztek a 15 másodperces videók, az Instagramra a 24 órán átlátható Storyk, a “X”-en az azonnali reakció, kommentálás lehetősége, amik mind arra tanítanak bennünket, hogy az idő rövid, cselekedjünk azonnal, nem késlekedhetünk. A poszt csak most aktuális, tíz perccel később már senkit sem fog érdekelni. Egy frissítés is pillanatok alatt képes túlhaladottá tenni bármit.
A #FOMO már a múlté, éljen a #JOMO!
A FOMO jelensége, avagy a „félelem, hogy lemaradunk”, már nem csak egy érzés, inkább készenléti állapotot kapcsol be az agyunkba. Ha tehát nem vagyunk jelen, akkor biztosan kimaradunk valami jóból, hiszen minden pillanatban történik néhány izgalmas dolog. Ez pedig hatással van az egész életünkre, a mindennapjainkra, az egészségünkre, az alvásunkra.
A várakozás, ami luxussá nőtte ki magát
Gyerekkoromban a vágyakozás a mindennapjaink része volt. Vártunk, amíg megérkezik a levél egy barátunktól, vártunk a boltban, amíg sorban álltunk, vártunk a vonatra, a kedvenc sorozatunk új részére, egy új filmre, a péntek esti partikra. Ma mi történik? Egy gombnyomással minden a kezünkben landol, legyen az egy új könyv, egy cipő, egy ruha, egy mozifilm, egy zene, vagy éppen az olyan egyszerű dolgok, mint a vacsoránk. Egy értesítés, és máris ott vagyunk más életében. Mindent tudnak rólunk, és mi is mindent tudunk a másikról.
Ez már nem csak a kényelmünkről szól, hanem a várakozás képességének az elveszítéséről is.
Mindez egy mélyebb problémára világít rá bennünket, mégpedig arra, hogy elveszítettük a türelemhez való viszonyunkat. A közösségi média a gyors kielégülésről szól, nemcsak elérhetővé, hanem elvárttá is tesz dolgokat. Hiszen mi történik, ha nem reagálunk valamire? Lemaradunk a dolgokról. Legalábbis ezt gondoljuk. Aki nem posztol, az láthatatlanná válik.
Szokták mondani, hogy amit nem teszünk ki a Facebookra vagy az Instagramra, az meg sem történt. Legyen az egy sütemény elkészítése, egy nyaralás a Balatonon, esetleg egy utazás Ázsiába. Ha nem kerül fel az internetre, akkor az emberek sosem tudnak róla, nem hiszik el, hogy mit csináltunk vagy hol jártunk valójában.
Csapdába kerültünk: az örök jelen börtöne
Elsőre talán furcsán hangozhat, de miközben nem akarunk semmiről sem lemaradni, miközben mindent azonnal akarunk, egyre nehezebben érzékeljük az idő múlását. A folyamatos online jelenlét azonban hamis illúziót kelt, mindent a jelenbe présel bele, ahol nincsenek napszakok, nincs körforgás, nincs ritmus, kizárólag a görgetés végtelen ideje. Nem véletlen, hogy sokan képesek egész éjszak a telefonjukat nyomkodni, észre sem veszik, hogy órák teltek el azóta, hogy megnyitották a TikTok-ot.
Neked is egyre inkább nehezedre esik válaszolni egy üzenetre? Nem vagy egyedül
Egyszerűen fogalmunk sincs arról, hogyan tegyük le a készüléket, nyugtassuk meg az agyunkat, hogy nem maradunk le semmiről akkor, ha nyugovóra térünk, és 7-8 órát alvással töltünk. A tudomány már bebizonyította, hogy aki napi 4 óránál többet tölt a közösségi médián való szörfözéssel, az gyakrabban érzi azt, hogy „elveszik az időben”, nehezebben idézi fel, hogy mit is csinált aznap. Az időélmény így teljesen elvész, időpocsékolásnak tekintjük az egészet. Ahelyett, hogy megélnénk az adott pillanatot, elfogyasztjuk azt úgy, hogy közben folyamatosan jelen vagyunk, pedig valójában sehol sem vagyunk teljes valónkban.
A pszichológusok szintén régóta figyelmeztetik az emberiséget, hogy a közösségi média általi folyamatos jelenlét szorongást szül bennünk. Nem csak arról beszélnek, hogy túl sok inger ér minket, hanem arra, hogy a biztonságos idő helyére egy véletlenszerű, szétszabdalt idő kerül, aminek nincs eleje és vége. Mintha minden pillanatunkban dobókockákat dobálnánk, és sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a következő dobás, jelen esetben értesítés. Ez az állapot pedig mind fizikálisan, mind mentálisan kimerítő. Az agyunk nincsen felkészülve az ilyesfajta időkezelésre.
A folyamatos multitasking már régóta problémát jelent, ahogy az állandó figyelemváltás, illetve a folyamatos érzelmi interakció gyors ritmusa is terheli az idegrendszerünket. A végeredmény pedig egy krónikusan fáradt, kimerült személy lesz, aki csak pihenésre vágyik.
Van kiút
Azt gondolnánk, hogy esélytelen, hogy valaha is visszatérjünk oda, ahol 10-20-30 évvel ezelőtt voltunk, és tény, hogy ugyanazok a szokások már sajnos nem működőképesek, de kialakíthatunk egy újfajta egyensúlyt. Egyre több olyan projekt van, ahol igyekeznek újrakeretezni a digitális időélményt. A szakemberek arra buzdítanak bennünket, hogy legalább hetente egy napot töltsünk teljesen offline, ebben pedig bizonyos applikációk is segíthetnek.
Sőt, léteznek olyan alkalmazások, amelyek figyelemmel kísérik, hogy mennyi időt töltünk az egyes közösségi média felületeken, szükség esetén korlátozzák is a jelenlétünket. Persze ez önmagában nem lesz elég, hogy visszakapjuk az időt, amit elvesztegettünk. A legfontosabb talán az, hogy ismét megtanuljunk olyan apró dolgokat, mint a várakozás. Adjunk magunkat teret arra, hogy néha csak úgy legyünk, hogy ne történjen semmi.
Legyenek olyan időszakok, amikor nem kapunk azonnal választ egy adott kérdésre, ahol a jelen pillanatban élhetünk. Ez lehet egy telefon nélküli séta az erdőben, egy csendes elvonulás vidéken, de akár még egy esti meleg fürdő is megteszi. De tudnunk kell azt is, hogy a közösségi média önmagában nem a főgonosz, nem egy ellenség, csak egy olyan eszköz, amit túl közel engedtünk magunkhoz. Ennek egyik áldozata pedig az időérzékünk lett, ami szinte teljesen megszűnt.
De még nem késő változtatni, hiszen nem az a baj, hogy mindent azonnal akarunk, hanem az, hogy tulajdonképpen fel sem fogjuk azt, hogy mink van. Elfelejtjük, mit jelent igazán megkapni valamit, amire régóta vártunk. Szerencsére én már rég felfedeztem azt, hogy nekem nem tesz jót, ha egész nap a telefont nézem. A legtöbb esetben, ha nem dolgozom, akkor a kezembe sem veszem, maximum fényképezésre. Régen feladtam már, hogy mindenre azonnal válaszoljak.
Ma már cseppet sem érdekel, ha van egy olvasatlan üzenetem a Facebookon vagy Instagramon, az sem, ha kaptam egy munkahelyi e-mailt a hétvégén. Egyszerűen a jelenben akarok lenni, majd ha kedvem és időm lesz, akkor ránézek az online felületeimre. Muszáj mindenkinek határt húznia, különben megfeledkezünk arról, hogy miért is élünk valójában.
