előfizetésem
Hírlevél
Egymás mellett alszunk, de külön világban élünk – Létezik még intimitás az algoritmusok korában?
Este egymás mellett fekszünk, de már nem egymáshoz fordulunk – hanem a kijelzőinkhez. A kapcsolataink látszólag működnek, miközben lassan kiszivárog belőlük a figyelem, az intimitás, a jelenlét. A digitális világ csábító kényelme és személyre szabott tartalmai mellett észrevétlenül válunk idegenné annak, akivel egykor mindenről beszélgettünk. Mi történik akkor, amikor már nem a másik tekintete, hanem az algoritmusok visszajelzései formálnak minket? És van-e még visszaút a közös térbe – vagy már csak a képernyők világában keressük önmagunkat és egymást?
Amikor két ember egy ágyban alszik – de két külön világban ébred. Két test, két kar, egy kanapé – és mégis mintha digitális üvegválaszfal lenne köztük. Az egyik fél épp a harmadik hírlevelet görgeti, a másik egy TikTokon nevet. A fizikai jelenlét adott, a lelki azonban egyre távolibb.
Nem tudok nokedlit szaggatni, és ettől sokak szerint kevésbé vagyok nő: így lenne?
Online párhuzamok – offline elmagányosodás
A digitális korszak egyik legcsendesebb vesztesége a közös jelenlét. Nem feltétlenül a szeretet hiányzik, hanem a figyelemé. Egyre gyakoribbak azok a kapcsolatok, ahol az egyik fél YouTube-rövidvideókban él, míg a másik podcastokat hallgat takarítás közben. A közös nézés helyét a külön képernyők vették át, és a beszélgetések is egyre ritkábbá válnak. Ez nem technofóbia. Ez realitás. Az otthon nem szűnt meg – csak széttöredezett. A párok továbbra is együtt élnek, csak épp külön applikációkon belül, miközben azt kérdezik: Milyen algoritmus írja egy kapcsolat ritmusát?
A személyre szabott tartalom nemcsak érdeklődési köröket, hanem világképeket is szűr. Míg az egyik partner politikai mémeket pörget, a másik lelki idézetekért rajong, vagy főzős csatornákon kalandozik. A szétválás nem hirtelen történik. Apránként válnak más nyelvet beszélő emberekké – akik már nem ugyanazokra a kérdésekre keresik a választ. És ahol nincs figyelem, ott nincs közös korrekció sem.
Az algoritmusok lassan jobban ismernek, mint a párom.
„Az AI-algoritmusok lassan jobban ismerik az embert, mint a saját párja – vagy akár saját maga. Türelemmel, pontossággal igazolják vissza a vágyakat, érzelmi igényeket, rossz napok és traumák nélkül. Ez kényelmes, sőt biztonságosnak tűnhet – de éppen az élő, őszinte tükrözés vész el, amit csak egy másik ember képes adni” – mondja Faludi Orsolya coach, a Thoughtware Studio AI-tanácsadó cég alapítója. A társ, aki kérdez, vitatkozik, visszajelez – nem akadály, hanem lehetőség a kapcsolaton keresztüli személyes fejlődésre.
Amikor már nem a másik a fontosabb, hanem a képernyő
Több női megszólalás is megerősíti ezt az élményt: „Meg akartam mutatni valamit a páromnak. Ő azt mondta: várj, csak megnézem ezt a videót. Vártam. Aztán elment a kedvem. Úgy éreztem, az ő világa fontosabb lett, mint a közös”– mondja Petra (35). „Nincs veszekedés. De arra sem emlékszem, mikor beszélgettünk utoljára igazán. Az ő napja munkával telik, az enyém a gyerekekkel. Estére mindketten belefordulunk a telefonunkba”– meséli Dóri (42).
„Sokszor úgy érzem, egy dolog lett közös bennünk: az asztal, ami felett esténként mindenki belemélyedhet a saját világába. Már nem beszélgetünk, csupán megmutatjuk egymásnak a vicces videókat és mémeket”– szomorkodik Ilona (45).
Megszakítottam a kapcsolatot a képernyőmmel – és újra embernek éreztem magam
És hogy mit mutatnak a számok? A texasi Baylor Egyetem és az Institute for Family Studies közös 2023-as kutatása szerint azoknál a pároknál, ahol legalább az egyik fél rendszeresen „phubbolja” a másikat (telefonját nézi társas helyzetben), 22,6%-ban jelentkeztek komoly párkapcsolati konfliktusok.
A megkérdezettek 26%-a a válást is elképzelhetőnek tartotta – míg azok körében, ahol nem volt jelen a jelenség, ez az arány csupán 7% volt. A Common Sense Media szerint a nők 78%-a naponta több időt tölt a telefonján, mint a párjával. A kutatók szerint a hosszú távú kapcsolatok legnagyobb kockázati tényezője ma nem az intimitás hiánya, hanem a figyelem széthullása.
A következő generáció már nem a kapcsolódás hiányát szenvedi el – hanem a kapcsolódás igényét sem tanulja meg.
A felnőttek digitális elmagányosodása nemcsak párkapcsolati válságokat eredményez – hanem egy olyan világot is teremt, ahol a gyerekek számára a valódi kapcsolódás fogalma egyre kevésbé értelmezhető. Ha a szülő a képernyőn keresztül él, és a családi térben is csak algoritmusok találkoznak egymással, nem generációs különbség, hanem teljes szemléleti váltás történik.
A gyerek nemcsak a szülőt nem éri el – hanem lassan önmagát sem. Éppen ezért egyre több iskola és család áll azok mellé a kezdeményezések mellé, amelyek az online jelenlét tudatosabb használatára tanítanak. Ilyen például a ONE Alapítvány digitális egyensúlyt célzó kampánya, vagy a Kék Vonal segélyvonal munkatársainak edukációs programjai, amelyek közvetlenül az iskolákban nyújtanak fogódzót a gyerekeknek és szülőknek egyaránt. Mert ha most nem tanítjuk meg a közelség nyelvét – holnap már nem lesz, aki keresse.
A modern világban már mindent lehet művészetnek nevezni?
Nem a másik a kevés – hanem az algoritmus túl sok
A párkapcsolati elégedetlenségek, az anyagi szorongások és az identitásbizonytalanságok mögött egyre gyakrabban nem a valóság áll – hanem a közösségi média torzított képe. Amikor valaki napi több órán keresztül mások „tökéletes életét” figyeli, egy ponton már nem képes tisztán látni a sajátját.
A kapcsolat, ahol van fáradtság, vita, hétköznap – egyszer csak kevésnek tűnik. Az egzisztenciális gondok, amelyekkel más is küzd, szégyellni valóvá válnak. Az algoritmus nemcsak információt szűr – hanem érzelmi realitást is. Ez a digitális illúzió könnyen vezet ahhoz, hogy az ember a saját életével szemben is idegenként kezd viselkedni. Nem azért, mert boldogtalan. Hanem mert elhitte, hogy máshol nincsenek árnyékok.
Már nem egymásnak mondják el – hanem egy zárt csoportnak vagy a ChatGPT-nek.
Az intimitás digitális térbe költözése nemcsak a jelenlétre, hanem a problémakezelésre is kihat. Egyre több nő van, aki párkapcsolati dilemmáit nem a partnerével osztja meg – hanem egy privát Facebook-csoportban kér tanácsot, vagy egy mesterséges intelligenciától vár útmutatást. A „megkérdezem a ChatGPT-t, mit tegyek” attitűd mögött gyakran nem felszínes könnyelműség áll, hanem a konfliktuskerülés mély beidegződése.
Nem a társ a bizalmi tér többé, hanem a digitális eszköz, amely nem kér vissza, nem ítélkezik, nem vitatkozik. Ezzel azonban pont az élő kommunikáció lehetősége vész el – az a párbeszéd, amelyben nemcsak a válasz számít, hanem az a folyamat is, ahogyan eljutnak hozzá.
Digitális gyermekkor: A mesterséges intelligencia és az online világ pszichológiai hatásai
Kapcsolataink jövője nem a technológia ellenében, hanem annak tudatos használatában rejlik. Nem az a baj, hogy képernyőink vannak – hanem az, ha ezek helyettesítik a valódi jelenlétet. A figyelem újraosztása lehet az első lépés a közeledés felé: egymásra nézni, kérdezni, meghallgatni. Ha nem tanuljuk meg újra a közelség nyelvét, generációk veszítik el a kapcsolódás képességét. De amíg van, aki vágyik a valódi párbeszédre, addig van esély újratanulni az együttlétet. Talán épp azzal kezdve: félretesszük a telefont, és egymás felé fordulunk.
Ajánló:
- Her – Spike Jonze filmje az ember és a mesterséges intelligencia intimitásáról
- Reclaiming Conversation – Sherry Turkle könyve az eltűnő társas kapcsolatokról
