előfizetésem
Hírlevél
Ez a gyermekkori seb okozhatja, hogy nem vagy képes hosszú kapcsolatokra
Egy láthatatlan munkaszerződés, ami a múlthoz köt, amit gyerekként írtál alá, akaratodon kívül. Van egy mondat, amit sok parentifikált felnőtt soha nem mond ki hangosan, mégis ott vibrál minden kapcsolat elején: „Szeretnélek, de belül már foglalt vagyok.” Nem egy másik ember, hanem egy régi szerep által.
Sokáig nem értettem, miért érzem magam „elfoglaltnak” akkor is, amikor hivatalosan szabad vagyok. Miért fáradok el egy kapcsolat gondolatától is. Miért érzem úgy, hogy nincs bennem több hely. Aztán lassan összeállt a kép: belül még mindig dolgoztam. Egy régi szerepben. Egy gyerekkori szerződésben, amit soha nem mondtam fel. Ez a szerződés nem volt leírva sehol, mégis minden porcikámban ott élt. Nem kérdezte senki, akarom-e aláírni, és nem is volt benne felmondási idő.
Belül folyamatos készenlétben éltem, mintha mindig ügyeletben lennék. Akkor is, amikor épp semmi nem történt. A testem nem tudott megpihenni a kapcsolódásban, mert számára a közelség nem pihenés volt, hanem riasztás. A szeretet nem megérkezés, hanem feladat. És amikor valaki azt mondta: „szükségem van rád”, bennem nem meghatottság ébredt, hanem fáradtság.
A legnehezebb pillanat az volt, amikor felismertem: nemcsak másokat tartottam, hanem egy egész családi rendszert cipeltem magamban. Olyan lojalitással, ami nem kérte a véleményemet. Mintha belül valaki mindig figyelt volna, hogy nehogy túl jól legyek. Nehogy túl szabad legyek. Nehogy több jusson nekem, mint ami „jár”.
És amikor egy kapcsolatban elkezdtem volna igazán jól lenni, valami bennem megszólalt: nem lehet. Nem biztonságos. Nem jogos. Ezért voltam „elfoglalt” akkor is, amikor senki nem volt mellettem. Ezért nem fért bele egy új kapcsolat, mert belül már tele volt a kezem. Tele régi félelmekkel, régi felelősségekkel, régi ígéretekkel, amiket már senki nem kért számon, csak én.
A túl korán megtanult felelősség ára
A parentifikáció azt jelenti, hogy a gyerek túl korán válik felnőtté. Érzelmi támasz lesz a szülőnek, békítő a családi viharban, kis felnőtt, aki „érti”, „bírja”, „megoldja”. Nem játékból, nem fejlődésből, hanem szükségből. És bár kívülről ez gyakran érettségnek, erőnek, felelősségteljes viselkedésnek látszik, belül egy fontos dolog marad el: a gondoskodás tapasztalata.
Az apaseb súlya: Így hat az apai hiány a felnőttkori kapcsolatainkra és önértékelésünkre
A parentifikált gyerek megtanulja, hogy szeretni annyi, mint terhet vinni.
Hogy kapcsolódni veszélyes, mert valaki mindig összeomlik. Hogy az ő érzései ráérnek később, ha egyáltalán. És amikor felnő, ezek a tanulások nem tűnnek el, csak átköltöznek a párkapcsolatába. Nehéz az elköteleződés, de nem azért, mert nem vágyik rá. Épp ellenkezőleg. A parentifikált felnőtt gyakran mély érzésű, komoly, lojális, de amikor a kapcsolat valóban közelivé válna, valami megfeszül benne. Mintha egy belső vészcsengő szólna: vigyázz! Az intimitás ugyanis nemcsak öröm, hanem emlék is. A túl sok felelősség, a túl kevés tér emléke.
Sok parentifikált felnőtt párkapcsolatában van egy láthatatlan harmadik: a múlt. Egy szülő, akit meg kellett menteni. Egy család, amit egyben kellett tartani. Egy gyermeki rész, aki sosem kapta meg, hogy ráfigyeljenek. Amíg ez a belső dinamika aktív, addig az új kapcsolat óhatatlanul versenyez vele.
Belül már foglalt vagyok
„Ha valaki belül foglaltnak érzi magát, akkor tulajdonképpen azt érzi, hogy az érzelmi kapacitása - amit a kapcsolatokra tud szánni - már le vannak kötve, azaz van egy - vagy több - olyan kapcsolat az életében, ami olyan mértékű kapacitást, azaz annyi figyelmet, jelenlétet és érzelmi munkát visz el, hogy egyszerűen nem marad tér egy új, mély kapcsolat számára” – fejtette ki Oravec Rita önismereti tanácsadó, life és art coach.
Az érzelmi kapacitás három részből áll a szakértő elmondása szerint: hogy mennyire tudunk szabályozottak maradni érzelmileg, mennyire tudunk jelen lenni következetesen egy kapcsolatban, és képesek vagyunk e helyrehozni a kapcsolódást, ha feszültség vagy sérülés történik. Ha ezek közül bármelyik tartósan túlterhelt, mert máshol már folyamatosan működtetjük, akkor egyszerűen nincs elég belső erőforrásunk egy új kötődéshez.
„Ha valaki belül foglaltnak érzi magát, annak mindig oka van. Nem létezik olyan, hogy „csak kifogás”, minden kifogás mögött valós okok, valós határok és valós tapasztalatok húzódnak. Ezek egyénileg eltérők lehetnek, de minden esetben jelzik, hogy valami már most is sokat kér tőlünk.”
Van hely egy társ számára?
Lehetséges egészséges párkapcsolatot kialakítani, akkor is, ha gyerekként „házasságban éltünk” a szüleinkkel, de csak tudatos belső munka árán. „Az érzelmi parentifikáció miatt a belső rendszerben nincs igazán szabad hely egy egyenrangú partner számára, ezért felnőttként gyakran nehéz az elköteleződés vagy akár bűntudat is kísérheti. Ahhoz, hogy kijöjjünk ebből az állapotból nagyon fontos a gyerekkori veszteségek elgyászolása és az érzelmi felelősség belső visszaadása a szülőknek. Amikor ez megtörténik, felszabadul az az érzelmi tér, ami lehetővé teszi egy kölcsönös párkapcsolat kialakítását” – magyarázta Oravec Rita.
Írtam egy levelet a gyermekkori énemnek, akinek túl hamar kellett felnőnie
Elmondása szerint gyerekként megtanulod, hogy mikor, milyen helyzetben hogyan kell reagálnod ahhoz, hogy érzelmileg biztonságban maradj, és ez a szerep idővel annyira a részed lesz, hogy felnőttként is újra és újra ezt játszod. „Tudattalanul azokat az embereket keresed, azokhoz kezdesz el vonzódni, akik felveszik a másik szerepkört, azt, ami lehetővé teszi a régi forgatókönyv lejátszását. Ez a dinamika ismerős, kiszámítható, ezért biztonságérzetet ad: tudod, mire számíthatsz, mit fog tenni a másik, és mi a te dolgod. Amíg ez a működésmód nincs átdolgozva, addig ez a belső forgatókönyv újra és újra lejátszódik. És mindig lesznek olyan szereplők, akik - tudattalanul - partnerek ebben a játékban.”
A kapcsolat, amit sosem választottunk, mégis első lett
Parentifikált gyerekként a szülővel kialakított dinamika felnőttkorunkban láthatatlan “hűségszerződésként” él tovább. „A belső rendszerünkben a hely „foglalt”, azaz érzelmileg már van egy elsődleges kötődés, amelyet nem mi választottunk, mégis mélyen beépült. Megtanultuk, hogy a szülő érzelmi állapota rajtunk múlik, hogy nekünk kell ott lenni, figyelni, tartani. Így a kötődés nemcsak szeretet volt, hanem feladat és felelősség is.
Amikor felnőttként egy pár felé fordulunk, ez a belső rendszer úgy élheti meg, mintha megszegnénk egy szerződést, mintha cserbenhagynánk azt, akit gyerekként nem volt szabad. Ilyenkor nem a jelen történik, hanem a múlt aktiválódik. A bűntudat nem azt jelzi, hogy rosszat teszünk, hanem azt, hogy kilépünk egy régi szerepből. És ez belül először veszteségként, árulásként érződhet” – magyarázta a szakértő.
Az egyik legfelszabadítóbb felismerés: nem a nemet mondással veszítünk kapcsolatot, hanem azzal, ha újra és újra feladjuk magunkat. A határ nem eltávolít, hanem teret teremt – ott, ahol végre nem szerepet, hanem valódi jelenlétet lehet megélni.
