előfizetésem
Hírlevél
Hízás, válás, sikerek és kínos sztorik: ezért rettegünk az osztálytalálkozótól
Osztálytalálkozóra nem minden évben jár az ember, éppen ezért különleges alkalom, amelyet izgatottan várhatunk, és éppúgy szorongással is eltölthet a közeledő dátum. Ennek igencsak összetett oka van, de bármilyen meglepő, a kötelező nosztalgia a hasznunkra is válhat!
Egy osztálytalálkozó híre sok esetben ambivalens érzéseket válthat ki az emberből. Egyik pillanatban úgy érezzük, „jaj, de jó, újra együtt!”, és lepergetjük magunk előtt az egykori szép emlékeket. Telnek azonban a napok, és fokozatosan elkezdünk aggódni: „Vajon híztam, mióta utoljára találkoztunk?”, „Az életem az utolsó alkalom óta sem változott semmit… Biztos lúzernek tartanak!”, „Most válok, nekik pedig jön a harmadik gyerek. Kész csődtömeg vagyok!” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódhatnak meg az emberben egy osztálytalálkozó kapcsán, ám a szorongás, amit érzünk, sokkalta összetettebb annál, mint elsőre gondolnánk.
Ideális esetben szerettük az osztálytársainkat, sőt a második családunknak tartottuk őket. Az érettségi vagy épp a diploma után egy ideig kapcsolatban maradunk velük, majd ahogyan telnek az évek, úgy apadnak el az egykori barátok is. Ha szerencsénk van, néhány marad belőlük, de nem ritka, hogy egy sem. Ez teljesen természetes, hiszen mindannyian új helyre és új élethelyzetbe kerülünk. Eltelik öt év, tíz, majd húsz, és egyre ritkábban találkozunk. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ismét elmúlt néhány év, és megint egy kerek évfordulót ünneplünk. Te jó ég, már ennyi idő eltelt? – tesszük fel magunknak a kérdést automatikusan.
Tömegiszonyom van, mégis kimentem a Szigetre - És fantasztikusan éreztem magam
Ha az osztályból egy lelkes, vállalkozó szellemű úgy érzi, hogy itt az ideje egy újabb találkozásnak, nekiáll a szervezésnek. Ma már sokkalta egyszerűbb dolga van, mint néhány éve, amikor csupán telefonon vagy levélben lehetett elérni az egykori osztálytársakat. Egyik pillanatról a másikra egy csevegőcsoporthoz adva találjuk magunkat, és értesülünk a hírről: ekkor és ekkor újra találkozunk, jöjjön, aki tud! „Tudok menni, hogyne tudnék! De jó, ezer éve volt már! Milyen hülyék voltak, imádtam őket!” – mosolyog az ember úszva az emlékekben, majd az első örömöt felváltja a szorongás.
Miért tartunk tőle?
Persze biztosan akad olyan, aki egyszerűen csak örül az újbóli találkozásnak, vagy éppen eldicsekedne elért eredményeivel, ám sokakat inkább szorongással tölt el az osztálytalálkozó. Ennek oka többek közt abban rejlik, hogy nem szeretnénk vesztesnek tűnni a többiek előtt. Nyugodjunk meg: ezzel mindenki küzd, és mindig lesz egyvalaki az osztályban, akinek tényleg bejött az élet, és úgysem fogjuk tudni lekörözni. Ugyanakkor, ha ő ennek hangot ad, hogy mennyire sikeres, merüljön fel bennünk a kérdés: rendben, de vajon boldog is? A hencegés ugyanis nem boldogságról árulkodik, sőt, éppen valamilyen hiány kompenzálásáról.
Félelmünk másik oka, hogy az ilyen eseményeken nemcsak a régi ismerősökkel találkozunk, hanem régi önmagunkkal is. Egykori osztálytársaink úgy emlékeznek ránk, amilyenek akkor voltunk, és így mi is kénytelenek leszünk szembesülni egykori önmagunkkal. Nehéz megemészteni, hogy pont olyanokat csináltunk, amiktől ma már a gyerekeinket tiltjuk.
Örökölt szégyen, tanult elvárások, elveszett önszeretet - Tényleg a hasad miatt nem szereted magad?
Elfeledettnek hitt múltunk egy csapásra megelevenedik, és akár olyan emlékek is előjöhetnek, amiket nem véletlenül ástunk el agyunk egy eldugott zugába. Lehet ez egy rossz döntés, egy rossz mondat vagy egy régi szerelem!
Egy egykori szerelemmel találkozni nem mindig magától értetődő, így nem véletlen, hogy sokan szabályosan pánikolnak az osztálytalálkozó gondolatától.
Jegy a nosztalgiavonatra
Habár számos negatív érzés övezheti az osztálytalálkozó közeledtét, valójában a nosztalgiázásnak – a maga fájdalma ellenére – jó hatása van ránk. Maga a nosztalgia szó egy svájci orvosnak, Johannes Hofernek köszönhető, aki 1688-ban használta először a kifejezést a görög nostos (hazatérés) és algos (fájdalom) szavakból összerakva, mely már-már költőien kifejezi, hogy mit is jelent a nosztalgia, hiszen bármennyire örömteli, az elmúlás vagy épp a kellemetlen emlékek fájdalma nem felejthető. Dr. Hofer idejében a nosztalgia még betegség volt, melyet a paranoiával tettek egyenértékűvé, mára azonban a tudósok rájöttek, hogy a nosztalgiázás javítja az önreflexiónkat, és a memóriánkat is fejleszti.
Félelmünk a régi arcokkal való találkozással meglehetősen alaptalan. Glenn Reeder amerikai szociológus szerint az egykori osztálytársaknak sok esetben már az is jólesik, ha megismerik őket. Harminc, negyven vagy akár több év távlatából ugyanis igencsak kutatni kell az emlékeink között, hogy megtudjuk, ki köszönt ránk olyan lelkesen. Bizony, az évtizedek múlásával nemcsak az évfolyamtársaink arcát felejthetjük el, hanem az osztálytársakét is!
Professzor Reeder egy tanulmányt is végzett a kérdésben, ami megállapította, hogy az osztálytalálkozón való részvételt nagymértékben befolyásolja, hogy milyen emlékeink vannak az adott osztályról. Ha nem gondolkozunk azon, hogy egyáltalán elmenjünk-e, már jó helyzetben vagyunk, hiszen ez azt jelenti, hogy az osztályunk jó volt, nem kell hát attól tartanunk, hogy bizonyítanunk kell valamit. Ha pedig így is érezzük, tegyük fel a kérdést: biztosan nekik akarunk bizonyítani, nem pedig magunknak?
Ettől még természetesen érezhetjük úgy, hogy teljesítenünk kell. Boldog házasság, gyerekek és siker. S hogy miért? Mert a társadalom ezeket várja el tőlünk. Szeretnénk magunkról jó képet kialakítani, sőt, mi magunk is szeretnénk elhinni, hogy minden kerek. De gondoljuk csak meg, hány embernél kerek minden? Ki az, aki, ha mélyen magába néz, nincs olyan terület, amin javíthatna, amiben fejlődhetne?
Olykor nem a jelen, hanem a múlt okozza a félelmet.
Ki ne csinált volna butaságokat vagy akár őrültségeket az iskolában? Sok esetben ez mai fejjel szégyen tárgya, és nem szívesen beszélnénk róla, ám előfordulhat, hogy pont a számunkra legkínosabb történet kerül terítékre, és hiába magyarázzuk a bizonyítványunkat, hogy ez csupán a múlt egy őrült szelete, ma már teljesen másképp viselkednénk.
Ismétlődő párkapcsolati minták irányítják az életed - és észre sem veszed
Jó hír azonban, hogy ahogyan telik az idő, úgy lesz egyre kevesebb a felénk való elvárás. A fent említett tanulmány arra is kitér, hogy a fiatalabb korosztály hajlamos arra, hogy összehasonlítsa saját életét a máséval, és azt figyelje, hogy ki lett kövérebb vagy éppen sikeresebb. Az idősebb egykori diákok a folytonosságra koncentrálnak, és nem foglalkoznak az olyan apróságokkal, hogy ki vált el, vagy kinek hogyan jött be az élet. Náluk – mint a tanulmányból kiderül – sokkalta fontosabb a humorérzék, és hogy még az esetleges rossz történéseken is együtt lehessen nevetni.
Mint kiderült, egy húszéves osztálytalálkozón már kevésbé törődnek az érintettek a felszínes sikerekkel, és ez az az időszak, amikor az emberek elkezdenek több dolgot csinálni, és a kötelező körökön túl is fel tudnak mutatni valamit. A harmincéves találkozón már megtörténnek az első válások, így újabb közös téma merül fel, míg a negyvenéves találkozón a résztvevők élete ismét kezd hasonlítani egymáshoz. Hamarosan a nyugdíj és az élet valódi értékei kerülnek terítékre. Hol fontos már az, hogy ki mire vitte?
