előfizetésem
Hírlevél
Túl jó, hogy igaz legyen? - Ezért ijeszt meg, ha végre minden rendben van a kapcsolatodban
Mi van akkor, ha nem a veszekedések, hanem a nyugalom hozza a legnagyobb feszültséget egy kapcsolatban? Ha a szeretet nem megnyugtat, hanem gyanút ébreszt? Sokan vagyunk, akik a biztonságot nem természetesnek, hanem szokatlannak érezzük – mintha a boldogság mindig valami rossz előjele lenne. Lehet, hogy a múltunk tanított meg félni attól, amit most kapunk. De mi van, ha nem a kapcsolat „túl jó”, hanem bennünk él a régi történet, amit ideje újraírni?
Vasárnap reggel van. A kávé gőzölög, ő a hátad mögé simul, és azt mondja, milyen jó, hogy vagy. Te pedig bólintasz – de legbelül valami furcsa bizsergés mar. Nem a boldogságé. Hanem a félelemé. „Túl jól működik – biztos történni fog valami.” A boldogság nem mindig megnyugtat. Néha épp a harmónia idézi elő a legerősebb belső zűrzavart. Vannak nők, akik egy jó kapcsolat közepén kezdik el megkérdőjelezni önmagukat – vagy a másikat. Nem azért, mert nem szeretik, hanem mert a jólét idegen számukra.
„Ez túl simán megy. Nem lehet ilyen egyszerű. Valami biztos nincs rendben” – hangzik el belül, újra és újra. A gondolat alatt pedig ott lapul a mélyen berögzült séma: az, hogy a szerelem küzdelmes, a kapcsolatok fájdalmasak, és ha nem kell megszenvedni érte, akkor valószínűleg nem is igazi.
Nem, a munkahelyedet nem kell utálni, sőt, boldog is lehetsz az irodában
Amikor nem a másik, hanem a bizalom hiányzik
Nem ő az, aki nem elég, hanem te vagy az, aki nem szokott hozzá ahhoz, hogy elég jó is lehet valami. A túl jó kapcsolat sokszor nem azért zavarba ejtő, mert hamis – hanem mert nem fér össze a saját belső világoddal. Mert belül még mindig arra készülsz, hogy egyszer csak el fog hagyni. Hogy becsap. Hogy megbánod. Ez nem irreális félelem. Sokszor tanult viselkedés: a múlt sérüléseiből, a bizonytalan kötődésekből, a gyerekkor bizonytalanságaiból nő ki.
Amikor valaki olyan közegből jön, ahol a szeretet feltételekhez kötött volt – jó magaviselethez, teljesítményhez, megfeleléshez –, ott a szeretet önmagáért való megtapasztalása gyakran ijesztőbb, mint a hiánya.
Ez most más – és ettől ijesztő.
Egy harmonikus kapcsolatban nincs vihar, amit túl kell élni. Nincsenek ajtócsapkodások, sem drámai bocsánatkérések. Nincs benne adok-kapok. Csak figyelem. Türelem. Őszinte jelenlét. És épp ez az, amit nehéz elhinni. Egy ponton azt kezded kérdezni magadtól: miért szeret engem? Mit lát bennem? Miért bánik velem jól? És vajon mikor fog kiderülni, hogy mégsem vagyok olyan szerethető? Ez az érzés sok nő számára ismerős. A túl jó kapcsolat nem azért ijesztő, mert rossz, hanem mert megmutatja, mennyire nem hiszünk saját szerethetőségünkben. Hogy a bizalom legfőképp nem a másikhoz, hanem magunkhoz hiányzik.
Szalai-Taskó Barbara coach, tréner, a GordonTA oktatóközpont ügyvezetője szerint ma már kutatásokkal is alátámasztható, hogy idegrendszerünk fejlődésére mély nyomot hagy a légkör, amelyben gyermekkorunkat töltöttük. „Ha egy olyan környezetben nőttünk fel, ahol a feszültség, a konfliktus vagy a szorongás rendszeresen visszatérő jelenség volt, akkor az agyunk ehhez a dinamikához alkalmazkodott. Az ilyen élmények hatására felnőttként hajlamosak lehetünk ismételten hasonló érzelmi mintákat követni – akár anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.”
A többezer éves tetoválóművészet, ami aranykorát éli: ismerd meg a handpoke-ot
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy sok kliens tapasztalja: párkapcsolatában rendszeresen megkapja azt a visszajelzést, hogy „neked mindig kell valami feszültség”, „nem tudsz csak úgy jól lenni”, vagy éppen: „igazi dráma queen vagy”. Hosszú önismereti munkám során magam is szembesültem ezzel. Egy alkalommal a férjem – teljes jóindulattal, mégis elgondolkodtatóan – azt mondta nekem: „Na, itt egy újabb dolog, amiért bántani tudod magad.” Ez a mondat fájdalmasan pontos tükröt tartott, és segített meglátni egy mélyebb működésmintát.
A jelenséget azóta – dr. V. F. Várkonyi Zsuzsa pszichológussal folytatott beszélgetéseink nyomán – „drámaéhségnek” nevezem. Az agyunk ugyanis ösztönösen újrateremteni próbálja azt a feszültségszintet, amit gyerekkorunkban ismerősnek és „normálisnak” érzett – még akkor is, ha felnőttként ez már káros vagy diszfunkcionális. És mivel ez legtöbbször nem tudatos, gyakran éppen azt a párt választjuk magunk mellé, aki ebben a dinamikában partnerként működik.
Zsuzsa egy különösen érdekes összefüggésre hívta fel a figyelmem: a drámaéhség gyakorisága – legyen szó napokról, hetekről vagy hónapokról – sok esetben szinte ugyanazzal a ritmussal tér vissza, mint ahogyan gyermekként otthon, a családi rendszerben megtapasztaltuk. Mintha az idegrendszer emlékezne arra, mikor „időszerű” a következő konfliktus – és ennek megfelelően rendezné be a kapcsolatainkat.
A biztonság is lehet ijesztő, ha a káoszban nőttél fel
Aki egész életében a kontroll és a kiszámíthatatlanság között egyensúlyozott, annak a stabilitás nem nyugalmat, hanem gyanút jelenthet. Sok nő a biztonságot egyenlővé teszi az unalommal, a konfliktusmentességet a felszínességgel, a kedvességet az érdektelenséggel.
Így lesz a jó kapcsolatból önszabotázs. Elkezdesz játszmázni. Visszahúzódsz. Provokálod. Csak hogy újra otthonos legyen a terep – ott, ahol bizonytalan, hogy hol állsz. Ahol nem tudod, megmaradsz-e. Mert azt legalább ismered. Vagy egyszerűen túlteljesítesz. Minden reggel ágyat vetsz, programokat szervezel, mosolyogsz – nehogy baj legyen. Elkezdesz „jó barátnőként” viselkedni, mintha bizonyítanod kellene, hogy méltó vagy a szeretetre. Ez nem kapcsolati működés – ez védekezés.
Kinek a történetét játszod újra?
Sokszor nem is a jelen kapcsolata a probléma, hanem az, amit belevetítesz. Hány nő hordozza a szülei viharos kapcsolati mintáit? Hányan nőttek fel úgy, hogy az intimitás = sebezhetőség = fájdalom? A múlt nem ürügy. De magyarázat lehet. És kulcs is ahhoz, hogy felismerjük: a bizalom nem csak a másikról szól. Hanem önmagunkról is. Mert aki magában nem bízik, az a másik szeretetét is megkérdőjelezi. Az ilyen bizalmatlanság nem rosszindulat, hanem túlélési stratégia – csak épp elavult.
A szakértő szerint egy másik érdekes ok lehet: a drámaéhség és a sokszor irracionálisnak tűnő félelmek mögött gyakran olyan mély, transzgenerációs lenyomatok húzódnak meg, amelyek nem a saját életünk aktuális kríziseihez, hanem korábbi nemzedékek – szüleink, nagyszüleink – megélt traumáihoz kapcsolódnak.
Ezek a lenyomatok láthatatlanul öröklődnek tovább, és beépülnek a pszichés működésünkbe, anélkül, hogy feltétlenül tudnánk róluk.
Gyakori tapasztalat, hogy a holokausztot, kitelepítést, szegénységet vagy más kollektív traumát túlélő generációk leszármazottai – bár személyesen nem élték át ezeket –, mégis fokozott szorongással, túlzott éberséggel vagy épp testi tünetekben megjelenő hipochondriával élnek. Mintha mélyen, tudattalanul működne bennük egy belső parancs: „Ha túl jól vagy, valami baj jön utána.” Ismerős lehet az a mondat is, amit sokan gyerekként hallottak: „Ne örülj túl korán, annak mindig sírás a vége.” Ezek nemcsak mondatok, hanem családi rendszerekbe beivódott szabályok – érzelmi örökségek, amelyek újra és újra hatnak ránk.
A Girlboss-éra leáldozott: A modern nők újraírják a munkahelyi vezetés szabályait
Az önismereti munkám során ritkán találkozom olyan emberrel – magamat is beleértve –, akit ne érintenének valamilyen formában ezek a belső korlátozások. Olyan reakciók, védekezések, hiedelmek, amelyek valaha túlélési stratégiaként működtek, de a jelen élethelyzetekben már inkább akadályoznak, semmint segítenek. A jó hír azonban az, hogy ezek az öröklött minták nem végérvényesek. Hosszabb önismereti vagy terápiás folyamat során – fokozatosan, de hatékonyan – átírhatóvá válnak. Az egykor rejtett félelmek, reflexszerű reakciók átalakulhatnak tudatos erőforrásokká, belső engedélyekké – akár a párkapcsolatainkban, akár a saját életminőségünk javításában.
És ha sosem volt előtted ilyen minta?
Sokan egyáltalán nem láttak maguk körül olyan kapcsolatot, ahol a tisztelet és a bizalom volt az alap. Csak tűrést. Alávetettséget. Játszmákat. Harcot. Így amikor valaki mást mutat – valaki, aki nem bánt, nem manipulál, nem büntet hallgatással –, azt gyanúsnak találjuk. Mert az agyunk nem azt keresi, ami jó. Hanem azt, ami ismerős.
A szeretet egy ponton tanult viselkedéssé válik. Ha új mintát akarunk követni, új reakciókat is kell gyakorolni. Néha ez annyit jelent: maradni akkor is, amikor az ösztön menekülne. Megnyílni akkor is, amikor inkább visszahúzódnál. Elfogadni, hogy nem kell mindig harcban állni. Sem vele. Sem önmagaddal.
Ő csak szeret – én meg attól rettegek, mikor hagy el.
„A legrosszabb az egészben, hogy mindent megad, amit valaha kértem. És mégis, mintha nem tudnám elhinni, hogy ez nekem is jár. Annyira szokatlan ez az egyensúly, hogy újra és újra megkérdőjelezem: tényleg engem szeret? Vagy csak nem ismer eléggé?” – meséli Anna. Az ilyen mondatok nem ritkák. Nők, akik erősek, önállóak, de legbelül még mindig bizonytalanok abban, hogy elég-e. Akik úgy érzik, a szeretet nem jár csak úgy. Hogy azt ki kell érdemelni. Meg kell dolgozni érte. Mint gyerekkorban. Ha túl jó, biztos nincs rendben – vagy csak ideje újraírni a történeted?
Állatkísérletektől mentes természetes alapanyagok, környezetbarát csomagolás, és a többi - legyen végre a szépségipar valóban fenntartható
Nem minden félelem hamis. De nem is minden igazság fájdalmas. Néha a biztonság az, ami a legnagyobb bátorságot igényli: hogy elhidd, jó is történhet veled. És lehet, hogy nem a kapcsolat túl jó – hanem te nőttél fel egy olyan világban, ahol a jónak mindig ára volt. Ahol a szeretethez fájdalom társult, a békéhez bűntudat, a nyugalomhoz gyanakvás. A kérdés csak az: hiszel-e benne, hogy most már lehet másképp is? És el tudod-e hinni végre magadról, hogy nem baj, ha valaki csak úgy szeret?
