előfizetésem
Hírlevél
Így élhetsz boldog párkapcsolatban akkor is, ha szorongó vagy elkerülő kötődő vagy
Elkerülő, szorongó, biztonságos, ambivalens… Az önismeret térnyerésével kívülről fújjuk a kötődési mintáinkat, egy-egy mondatból és viselkedésből analizáljuk és kategorizáljuk a partnerünket – és a kapcsolatainkat is. Éppen ezért pontosan tudjuk, hogy a szorongó és elkerülő személyek előszeretettel választják ki egymást, hiszen a gyermekkori sérüléseik rímelnek egymásra.
Szorongóként gyakran okoljuk az elkerülő partnert mint szenvedéseink okozóját, és sajnos ritkán indulunk el azon az úton, hogy ez pontosan hol szól rólunk – és nekünk mi a felelősségünk saját szenvedéstörténetünkben. Mert van. Nem is kicsi. Ezt próbáltuk kibogozni Major Stefánia integrál szemléletű szakemberrel.
Mondd el kérlek, mi jellemzi a szorongó és elkerülő kötődést.
Négy kötődést különböztetünk meg: biztonságos, szorongó, elkerülő és az úgynevezett félelemmel teli elkerülő vagy ambivalensen kötődő – ami mind a szorongó, mind az elkerülő tulajdonságait tartalmazza, attól függően, az illető milyen szituációban van és mit vált ki belőle a másik fél. A szorongó típusú emberek elsődleges gyermekkori megélése az elsődleges gondozó kiszámíthatatlansága: hol elérhető volt, hol nem, vagyis egy ambivalencia jelent meg a kapcsolódásban.
Éppen ezért felnőtt kapcsolataiban a közelségre vágyik, tapasztalata szerint a világ egy bizalmatlan hely, amiben akkor tud megnyugodni, úgy lesz biztonságos, ha kapcsolódhat valakivel, megélheti a közelség élményét. Egyedül nehezen képes megnyugtatni magát, mert nem tanulta meg – a bizonytalan, érzelmileg instabil anya miatt – szabályozni az érzelmeit, az idegrendszerét, hiszen nem tapasztalt biztonságos kapcsolódást. A szorongó legnagyobb félelme az elhagyás: eltűnik a biztos pont, az adott személy és a kapcsolódás sérül.
A másik oldalon az elkerülő esetében ugyanúgy jelen van egy biztonságvesztettség, hogy nem lehet bízni a kapcsolatokban, a valódi intimitás félelmetes – ez a szorongónak is az, csak az elkerülő hiedelme az, hogy úgysem lehet a másikra számítani, úgyis elveszítem, jobb, ha nem is próbálkozom és csak magamra számítok. A távolságban, az autonómiában találja meg a biztonságot, éppen ezért a közelségtől retteg, ami egy veszélyes hely. Tehát mindkét bizonytalan kötődés ugyanarról szól, az érmének a két oldala: azért bizalmatlanok a kapcsolataikban, mert gyerekként megtanulták, hogy a világban nem lehet bízni. Az ősbizalom sérült, megtört.
Tanulható a biztonságos kötődés – Beszélgetés Bak Laura pszichológussal a kötődéselméletről
Amellett, hogy kiegészíti egymást az elkerülő- és szorongva kötődő, erősen triggerelik is pontosan azért, mert a sérülésük hasonló, ugyanarra vágynak, de nagyon más megküzdési mechanizmust dolgoztak ki maguknak.
Az elején úgy vonzzák egymást, mint két mágnes. Az elkerülő látja a szorongóan kötődőn, hogy mélyen tud kapcsolódni, kifejezi az érzéseit, tele van érzelmekkel – valahol ezekre vágyik ő is, miközben retteg tőlük. A szorongó pedig látja az elkerülőben a függetlenséget, az autonómiát, a titokzatosságot. Itt megtörténik az összecuppanás. Aztán beindulnak a minták, az az út, amit folyamatosan bejárnak: a szorongó közeledni akar, ettől az elkerülő megijed, mert egyszerűen bekapcsol a kötődési rendszere. Ha valaki túl közel kerül hozzá, megszólal a riasztó, mert veszélyt érzékel, és az idegrendszer azt mondja, nincs biztonság, húzódjunk vissza.
Erre pedig a szorongónak kapcsol be a vészvillogó, hiszen a másik távolodik, készenléti állapotba kapcsol, sőt intenzívebben megy a távolodó fél után, hiszen „kell” neki. Az elkerülőnek azt kell megtanulnia, hogy nem veszélyes a kapcsolódás, és lehet saját ütemben haladni, nem feláldozva magam. A szorongónak pedig azt, hogy egyedül is lehet biztonságban, képes arra, hogy megnyugtassa magát.
A bizonytalan, szorongó anya milyen hatással van a gyerekei kötődési típusára? Van ebben valami minta?
A saját tapasztalataim alapján a fiúk egy szorongó anya hatására elkerülő kötődésűvé válnak, mert az anya birtokolni akarta és magához láncolta őket. Ez a tipikus túlszeretés, túlkontrollálás, túlfigyelés. A férfiak nem tudják elviselni a birtoklást, erre távolsággal, meneküléssel reagálnak. Ezzel szemben a kislányok egyfajta szolidaritást vállalnak az anyával, és ők is szorongóvá válnak, amellett, hogy sejtszinten szívják magukba a szorongást. A praxisomban nagyon gyakran a szorongó anya, elkerülő apa családmodellt látom: apa klasszikusan nincs jelen – akár fizikailag, akár érzelmileg –, anya pedig szorong, szeretne kapcsolódni, de nem tud, és ebben a gyerekek szenvednek a leginkább.
Sokszor az elkerülőre toljuk a felelősséget, mert ő az, aki nincs jelen a kapcsolatban – legtöbbször érzelmileg. De arról kevesebb szó esik, hogy valójában a szorongó sincs jelen igazán, mert kihelyezi a fókuszt a másikra – és saját maga számára talán ő is épp ugyanannyira elérhetetlen.
Sokszor gondoljuk úgy, hogy az elkerülő viselkedése a probléma, és ha ő tudna „rendesen” kapcsolódni, akkor minden rendben lenne a kapcsolatban. De ez nem igaz: a szorongó a saját sérülése miatt nem érzi biztonságban magát egyedül, ezért van szüksége a másikra, és hozzá kapcsolódik először saját maga helyett. Kihelyezi a fókuszt, a másiktól várja el, hogy legyen itt, reagáljon úgy, ahogy neki szüksége van rá, miközben elkerüli saját maga azon részeit, ahol fáj, ahol fél. Ilyenkor gyakran a sérült gyermeki részből kapcsolódik a másikhoz, és ez a kapcsolódási igény mindent felülír.
A probléma ezzel az, hogy ha saját magához nem tud kapcsolódni, akkor a másikkal sem lesz képes valódi intimitást kialakítani. (Ez az elkerülőre is igaz.) És a cél véletlenül sem az, hogy soha semmilyen helyzettől ne féljünk, ne legyen kényelmetlen vagy fájdalmas élmény a kapcsolódásainkban, hanem az, hogy képesek legyünk a félelemhez, a nehézhez odafordulni, kapcsolódni hozzá, majd ezt kikommunikálni a másik félnek. Például egy sokáig meg nem válaszolt üzenet a szorongóból az elhagyástól való félelmet váltja ki, amit elmondhat a másiknak. Az így kikommunikált érzések teljesen más, megtartott helyről jönnek, és a partner is képes lehet máshogy reagálni, mert nem veszi támadásnak.
Egy őszinte kapcsolatban a kötődés nem elveszi a szabadságot, hanem biztonságos teret nyújt
Miért elérhetetlen saját maga számára?
Mert annak a gyermeki részének elérhetetlen felnőttként, akinek a szülő is elérhetetlen volt gyerekkorában, és nem tud odamenni saját magához, együtt érezni vele, megnyugtatni magát, hanem azonnal a pánikba, a szorongásba kapcsol. Mindkét félnek a saját nehéz érzéseit kell tudni tolerálni, együtt lenni velük, elviselni a szorongást, a bizonytalanságot, ami hangos bennük nehéz helyzetekben. Így tudják hozzászoktatni magukat ahhoz, hogy egyedül is képesek megtartani magukat. (És persze a terápiás folyamat is rengeteget erősíti ezt a készséget.)
Egy olyan kapcsolat, ahol egy elkerülő és egy szorongó találkozik, működhet jól hosszútávon?
Sokszor azt gondoljuk, hogy egy ilyen kapcsolat halálra van ítélve a triggerek miatt, azonban pontosan ez lehet a legnagyobb kincs a gyógyulás szempontjából. Egymásra illenek a sérüléseik, vagyis tökéletes helyen vannak ahhoz, hogy ezek a sebek gyógyulhassanak. De ez akkor tud megtörténni, a jó és gyógyító úton haladni, ha mindkét fél dolgozik magán és a kapcsolaton. Ha csak az egyik fél teszi bele a munkát – amit hajlamosak a szorongók végezni, mert ők viszik jobban a kapcsolattal járó felelősséget is –, akkor csak neheztelés és egyenlőtlenség lesz a vége.
Ez azért is lehet becsapós, mert a szorongás könnyen elfedi a valódi érzelmeket, és sokáig észre sem vesszük, hogy nagyon dühösek vagyunk a másikra, amiért nem tesz bele semmit; de a saját bizonytalanságunkat vagy a tiszta kommunikációtól, konfliktustól való félelmet is tökéletesen elfedi.
Vagyis a szorongóban is lehet egy elkerülő rész?
Igen. A saját tapasztalatom az, hogy amikor a párommal mindketten dolgoztunk a kötődési sebeinken, akkor egy ponton előjött az árnyékból a saját elkerülő részem, amit korábban a szorongás, a vágya annak, hogy itt legyen a másik, hogy ne hagyjon el, engem válasszon, elfedett. Azt gondolom, ezeknek a sebeknek mindig van egy másik oldala az árnyékban. Én nagyon szorongó voltam a felszínen, elárasztott mindent, de a mélyben féltem az intimitástól, amiben gyerekként sérültem.
Amikor egy ilyen sérüléssel, gyerekkorral olyan férfival találkoztam, aki tényleg itt van, elérhető fizikailag és érzelmileg egyaránt, őszintén és egyértelműen kimutatja, hogy akar, egyszerűen bekapcsolt a vészjelzőm, és nem tudtam vele mit kezdeni: félelmetes volt és sok, azt éreztem, menekülnöm kell tőle. A szorongás alól előbújt a közelségtől való félelem.
Hogy jelenik meg a valódi intimitás egy kapcsolatban?
Intimitás az, amikor a kapcsolatunk valódi abból a szempontból, hogy mindketten igaz és autentikus önmagunkat éljük meg benne, és meg merjük mutatni az összes részünket, önazonosak tudunk lenni. Ez egy sebezhető helyzet, pontosan emiatt jöhet elő az intimitástól való félelem is, hiszen egyáltalán nem könnyű valakit lelkileg és testileg is közel engedni. És akkor sincs baj, ha változik az, mennyire vagyunk közel egymáshoz: a kapcsolat természetes része a hullámzás, hiszen az intimitás hullámtermészetű – de ez nem csak párkapcsolatra igaz, az emberi kapcsolatainknak szerves része ez a közelség-távolság tánc.
Nehéz megengedni a sebezhetőséget? Beleengedni magunkat abba az állapotba, amikor a másik teljesen lát?
Igen, pláne úgy, hogy szorongóként megszoktam, hogy a szeretetért, a másik figyelméért dolgozni kell, nem jár csak úgy. Futnom kell a másik után, amitől az egész olyan, mint egy érzelmi hullámvasút: ha megkapom a figyelmet, a szeretetet, az adrenalin lökettel jár, ha nem, akkor küzdök érte. Ettől olyan addiktív: megkapom a jutifalatokat azzal, hogy ír egy üzenetet, amikor viszont eltűnik napokra, szenvedek. De ha szó nélkül megkapom, amire vágyom, azzal nem tudok mit kezdeni, hiszen nem ismerős, nincs rá mintám, fogalmam sincs arról, hogy kell kezelni, viselkedni ebben a helyzetben, hogyan reagáljam le egyáltalán a másik tetteit.
A rendszerünket fokozatosan, a gyógyulás során tudjuk hozzászoktatni a nagyobb biztonsághoz, hogy ne féljünk a teljes láthatóságtól, attól, hogy valaki itt van, és kétségek nélkül akar minket. Illetve az is fontos gyógyulási folyamat, hogy ne csak azt találjuk vonzónak, akiért küzdeni kell.
Azt tapasztalom, az az egyik legnehezebb hely az önismeretben, amikor látom és értem, hogy mi lenne a következő lépés vagy állomás, de a rendszerem még nincs kész rá, mert lassabban adaptálódik.
Ez egy nehéz fázis, hiszen fut egy program, ami belénk van kódolva – időre és türelemre van szükség, hogy átálljunk egy másikra. Ez pedig csak önismereti munkával megy – és nem csak kognitív szinten, hanem olyan eszközökkel és technikákkal, amelyek sejtszinten írják át a berögzült mintákat. Emellett azt is gondolom, hogy teljesen immunissá sosem válunk a mintánk iránt.
Nem baj, ha időnként bereagálunk, betriggerel a másik viselkedése: az fog változni, hogy vissza tudjuk hozni magunkat, hátrébb tudunk lépni, és máshogy reagálni, és nem a mintából – de ettől még benyomhat. Például, hogy vonz-e az elérhetetlen férfi: felfigyelhetek rá, beindíthat, de nem hagyom, hogy behúzzon, máshogy reagálok, és egy stabil döntésből nemet mondok, mert már nem áraszt el az érzés és megtartom a határt.
Innen tudhatod, hogy a párkapcsolati szorongás tetőfokán mégis a megfelelő ember mellett vagy
Amíg nincs felelősségvállalás a felek részéről a saját viselkedésük, érzelmeik iránt, addig milyen dinamikába csúszhatnak bele akkor, amikor triggerelődnek?
Az elkerülő hajlamos a másikat hibáztatni, hogy ő akar túl sokat, túl nagyok az igényei, mindig problémázik valamin. A szorongó is tudja hibáztatni a másikat, de alapvetően ő az, aki sokkal nagyobb felelősséget vállal a kapcsolat működtetése kapcsán, mint a másik: magára veszi a megoldó szerepet, ő az, aki próbálja a másikat megnyitni, figyelni az igényeire – a sajátját pedig háttérbe szorítja, sőt sokszor magát hibáztatja a helyzetért. De az önismereti úton pont az történik, hogy tisztul az, mi az én felelősségem és mi nem, és ennek mentén vállalok felelősséget.
A férfiaknál az elkerülő kötődés hogyan függ össze azzal, hogy nehezen fejezik ki az érzéseiket?
Az elkerülőnek nehezebb kifejezni az érzéseit és a sebezhetőségét, ráadásul a férfiak transzgenerációsan is hoznak egy olyan mintát, hogy az érzésekről beszélni gyengeség. Óriási tiltás van az érzelemkifejezésen: az igazi férfi nem sír, mindig kemény, tartja magát stb. A jelenlegi felnőtt férfiak nem úgy nőttek föl, hogy bárki is éreztette volna velük, hogy az érzelemkifejezés, a sebezhetőség felvállalása ugyancsak a férfiasság része. Látni egy férfit, miközben megmutatja ezeket a részeit, csodálatosan szép dolog. Nekik a (mélyebb) kapcsolódás is nehezebb, nincs eszközük arra, hogyan fejezzék ki az érzéseiket, és elkerülésből a munkába, játékba, ivásba menekülnek.
Ezt a párkapcsolatban hogyan érzékeli a nő?
Az elkerülés olyan formában is megjelenhet, hogy fizikailag jelen van, segít, bármit lehet tőle kérni, elég közös program van stb., de érzelmileg teljesen elérhetetlen, és bárhogy próbál kapcsolódni a nő, nem tudja áttörni a falat, nem ér el a férfi lelkéig. És ez a ma nagyon is aktuális helyzetekben is megnyilvánul, amikor egy férfi nem ír vissza napokig: nem azért, mert nem akar velem lenni, hanem mert nehezen kezeli a helyzetet, nem tudja feldolgozni a kapcsolódás kiváltotta érzelmeket. Inkább nem olvassa el az üzenetet, nem reagál rá, mert akkor nem kell vele foglalkozni, és elkerülheti a sebezhetőséget.
Ebben a helyzetben szorongóként az a nehéz, hogy ne vegyem magamra. Ez persze nem azt jelenti, hogy rendben van, ha a férfi eltűnik négy napra, ilyen esetben teljesen jogos a nő dühe, hiszen a konzisztens jelenlét jogos elvárás. De jó látni és érteni, hogy a nehéz helyzettel való megküzdés teljesen más.
