előfizetésem
Hírlevél
Tíz éve élek Portugáliában, és rájöttem, miért sokkal boldogabbak az itteni emberek
Napsütés, kedvesség, nyugalom. Ezt mondta egy magyar nő, aki a portugál óceánparton talált rá önmagára, a hivatására. Mindig van valami különleges abban, amikor egy ember végre megtalálja a helyét a világban. Ez sokszor nem ott történik meg, ahol születtünk, hanem ott, ahol a lelkünk otthon érezheti magát. Nekem ez például bármi ami tenger vagy víz. Egyszerűen oda húz a szívem, és ha még nem is egy olyan helyre utazom, ami közvetlenül a parton fekszik, akkor is találok módot arra, hogy felkeressem a helyi strandot. Na nem feltétlenül a fürdés miatt, sokkal inkább az érzés miatt: ilyenkor mindig jó helyen vagyok.
Most azonban egy olyan magyar nő történetét mutatom be, akik a lisszaboni dombok között tanulta meg azt, hogy mit is jelent igazán lassítani, mégis boldogan élni. Duncsák Krisztina idegenvezető mosolyogva mesélt arról, hogy itt sok ember hagyja, hogy a szél vigye, nem aggódik, nem tervez annyira előre. Az Atlanti-óceán szele azonban mindent folyamatos mozgásban tart.
Egy ünnep, ami mindent elmond a portugálokról
A portugál mentalitás, avagy a „saudade”, valamint a lassú élet ritmusa bárkit azonnal magával tud ragadni. A helyiek derűsek, nem rohannak, nem sietnek, nem akarják minden nap megváltoztatni a világot. Pusztán élnek. És, ami talán meglepő lehet: közben boldogok. A legtöbben megállnak egy kávéra, beszélgetnek, és ha valami nem sikerül, vagy nem úgy, ahogy tervezték, akkor úgy vannak vele: majd holnap megpróbálják újból. Ez a nyugalom eleinte bárki számára furcsa lehet, hiszen a magyar tempó mindig is mást diktált, de hamar bele lehet „tanulni”.
Amikor Krisztát a helyi hagyományokról kérdeztem, akkor azonnal felcsillant a szeme. „A kedvenc ünnepem a Szent Antal ünnepe” - meséli lelkesen. “Pádovai Szent Antal Lisszabonban született, és neki csinálnak hatalmas felfordulást. Egy hónapon át feldíszítik a történelmi negyedeket, mindenhol szardíniát sütnek, zenélnek, táncolnak. Június 12-ről 13-ra virradó éjszaka pedig felvonulásokat tartanak. Olyan ez, mint egy mini Riói karnevál, amikor a városrészek versenyeznek, kinek a ruhája vagy az előadása a legszebb.” Úgy véli, hogy ezt mindenkinek látnia kell egyszer az életében. Magyarországon ugyanis nincs ekkora népi ünnepély, amikor összegyűlnek az emberek.
A thai életfilozófiát receptre kellene felírni nekünk, mindig siető magyaroknak
A keskeny utcákban ilyenkor is felcsendül a Fado (portugál zenei műfaj), ilyenkor is mulatoznak, ilyenkor is esznek, isznak, nevetnek. Portugáliában az ünnep nem egy esemény, hanem egy életforma, bár azért ez a legtöbb mediterrán országban így van. Itt nem kell külön nevezetes nap, valamilyen egyéb apropó ahhoz, hogy az emberek néha-néha együtt legyenek.
Különleges ízek az Ibériai-félszigeten
Sokan azt gondolják, hogy Ibéria kizárólag Spanyolországból áll, csak a spanyol omlett, a paella, valamint a sangria azok, amik itt különlegességnek számítanak. Nem csak, hogy a spanyolok sem kizárólag ehhez értenek, a portugálok sem maradhatnak ki a felsorolásból. A gasztronómia ugyanis az ország egyik legnagyobb kincse, az ételek, az italok, a borok mind olyan dolgok, amiket sajnos kevesen ismernek.
Kíváncsian kérdeztem Krisztát is arról, hogy mit szeretett meg itt 18 év alatt a legjobban. „A bifánát. Ez egy pörkölt tépett húsos szendvics, amely sertésből készül. Tegnap is azt ettem, és alig három és fél euró volt. Vagy éppen a pastel de bacalhau, amely egy tőkehalas, krumplis fasírt. Ezt a portugálok olajban sütik ki, és valami isteni. Otthon nem nagyon csinálok őket, mert bárhol megkapom olcsón, tulajdonképpen bármelyik sarkon vehetek magamnak belőlük.”
Később kitért arra is, hogy sajnos már itt sem olyanok az árak, mint régen, de azért egy jó pastel de nata sem maradhat ki a gasztronómiai körútból. Ez a híres portugál krémes sütemény, amit még a repülőtéren is meg lehet kóstolni. Az étel tehát, mint minden kultúrában, itt is más, itt is egy identitás. Ahogy a magyarok nem tudnak gulyás vagy hortobágyi palacsinta nélkül élni, addig a portugálok sem létezhetnek édesség és hal nélkül. A konyhájuk egyszerű, mégis isteni, hiszen pár alapanyagból születik meg az óceán íze. Aki pedig egyszer belekóstol, az többé soha nem felejti el, hogy milyen is az igazi tőkehalas fasírt.
Három szó, egy életérzés
Amikor megkértem, hogy három szóban foglalja össze nekem Portugáliát, akkor nem kellett sokáig gondolkodnia. „Napsütés, kedvesség, nyugalom.” Ez a három szó pontosan leírja, hogy miért választja egyre több külföldi ezt az országot második otthonaként. Amikor két éve másfél hónapot töltöttem az országban, akkor én magam is láthattam, hogy rengeteg skandináv és brit teszi át a telephelyét ide az őszi és téli időszakban. Az időjárás kellemes, az ételek isteniek, nincs túl messze, és nekik még az árak sem olyan magasak. Nem beszélve arról, hogy az északi népek boldogok attól,
hogy itt a többség boldog és segítőkész.
A portugál emberek vidámsága azonban nem egy tanult viselkedés, nem úgy kedvesek, mint az amerikaiak egy része. Nekik ez belülről fakad. Ők tudják azt, hogy az élet nem arról szól, hogy folyamatosan teljesíteni kell. És talán ez az, amit - mint Kriszta is mondja - a magyarok is megtanulhatnának tőlük. „A rugalmasság mindenekfelett. Mi magyarok hajlamosak vagyunk a bolhából is elefántot csinálni, mindent felfújni, pedig nem kéne. Itt sokkal nyugodtabbak az emberek, és ez kihat mindenre. A biztonságra, az életminőségre. Nincs idegesség, nincs stressz. És ez az igazi luxusa a portugál embereknek.”
Vietnám lüktetése arra sarkallt, hogy félretegyem az egocentrikusságot és merjek kapcsolódni másokhoz
Kinek való Portugália?
Amikor egy magyar ember külföldi költözésen gondolkodik, akkor keveseknek fordul meg a fejében, hogy Portugáliába szeretnének letelepedni. A legtöbben Olaszországba, Ausztriába, Spanyolországba teszik át a székhelyüket. Pedig ez a nyugati terület is tartogat számunkra érdekességeket. „Ez az ország azoknak való, akik nem anyagiasak, akiket nem érdekel, hogy mit mond a szomszéd, akik befogadóak, nyitottak, és nem sietnek élni. Itt nincs olyan, hogy ennyi éves koromra ezt meg azt kell elérnem. Ráadásul mivel sokféle ember él itt, ezért nem nehéz megtalálnunk a helyünket a portugálok között.”
A helyiek élete ugyanis nem a rohanásról szól, hanem arról, hogy megállunk egy percre, hogy észrevegyük a naplementét. Az itt lakók gyakran beszélgetnek a pékkel, az eladóval, a kertésszel, mindig akad idejük arra is, hogy nyugodtan elfogyasszanak egy pohár bort a teraszon.
A nyugdíj és szabadság kérdése
Szerettem volna, hogy Kriszta meséljen a jövőről is, hogyan képzelni el magát akkor, ha már nyugdíjba vonult. „Portugália egyre drágább ország” - monda őszintén. „Nem tudom, hogy anyagilag megengedhetem-e magamnak, de rugalmas vagyok. Kiadom az ingatlanjaimat - amiből van néhány -, és lehetőleg utazom, világot látok.” - elmélkedik. „Tetszik a nomád életérzés, amikor az ember pár hónapot itt, párat pedig ott tölt. Nekem nincs gyökerem. Vagyis inkább: mindenhol otthon vagyok. Nem számít, hogy hol vagyok, hanem az, hogy közben élek.”
Kriszta azok közé tartozik, akinek a bőrönd nem menekülés. Általában - ha ideje engedi -, akkor hátizsákkal utazik. „Nem fogok itt ülni hat hónapot és nézni a sirályokat. Szeretném felfedezni a világot. Ha a gyerekeim egyetemre mennek, akkor kipróbálnám, hogy milyen a nyugdíjas szabadság, az utazás, az, hogy nem sietek haza a vendégeim miatt.” - meséli, hiszen jelenleg idegenvezetőként dolgozik. Magyaroknak mutatja meg Lisszabont és Portugália egyes részeit.
A szívem mindig Budapesté marad, de soha nem költöznék haza Olaszországból
A magyar gyökerek
Sokak számára, akik elhagyják Magyarországot, a legnagyobb kihívás, a legnehezebb kérdés a honvágy. Ő viszont másképpen látja a dolgot. „A gasztronómia nálam is megtalálható, hiszen bárhol lehet hazai ételeket készíteni. Emellett magyarul beszélek a családommal, sőt, nemrég a konzulátus szervezésében a helyi “klub” taga is lettem. Néha szerveznek eseményeket, ahol gulyás készül, ahol beszélgetünk, ahol együtt vagyunk. Novemberben talán nekem is lesz időm végre eljutni oda, hiszen októberben már minden napom teltházas.”
Kriszta úgy véli, hogy nem kell választani a két világ között - magyar és portugál -, hiszen elfér egymás mellett a lecsó és a szardínia, a balatoni emlékek és a lisszaboni naplemente is. Portugália ugyanis nem csak egy ország, hanem egy életérzés. A lassabb mindennapok, a lehetőség a nyugalomra és a békére, a napsütés egy olyan helyet hoztak létre, ahol bármely ember megtanulhat élni, nem csak létezni, és taposni a mókuskereket.
