előfizetésem
Hírlevél
Boldog szingli vagyok – És nem kérek érte elnézést
Az egyedüllét nem feltétlenül hiány, sokkal inkább lehetőség: önismeretre, szabadságra, belső békére. Az, hogy valaki nem keres párkapcsolatot, nem teszi kevésbé teljes emberré – sőt, gyakran éppen ez jelenti az önazonosság legmélyebb megélését. Ideje újradefiniálnunk, mit tekintünk „normálisnak” a boldogsághoz vezető úton. Mert a boldogság nem mindig párban jön – néha egy ember is elég hozzá. És lehet, hogy az igazi bátorság nem a társ megtalálásában, hanem az önmagunkkal való megbékélésben rejlik. Ez nem kivonulás az életből, hanem egy másik formája annak, hogyan lehet benne teljesen jelen lenni.
Mi van, ha valaki nem akar állandóan randizni? Ha nem keres, nem társkeres, nem pótol, nem kutat. Ha egyszerűen csak van. Azt mondja: jól vagyok. Egyedül. Valóban ez lenne a legnagyobb botrány? Zsófi harminchat éves. Van lakása, munkája, baráti köre, utazik, főz, fut, színházba jár. De évente legalább hatszor hallja ezt a kérdést: „Na, és valaki van?” Mintha a boldogság főmértéke a kapcsolat léte lenne. Mintha az egyedüllét nem állapot, hanem hiba volna. „Olyan vagyok, mint egy megfejtésre váró rejtvény. Sokan azt hiszik, egyfajta átmeneti állapotban lebegek, ami csak addig tart, amíg meg nem jön az élet nagy szerelme. De mi van, ha nem várok senkit?”
Carrie Bradshaw és Katalin hercegné is hordta már a világ legikonikusabb cipőjét
Zsófi nem kiválasztani akar, hanem választani. Saját magát. Azt mondja: nem akar a társkereső applikációk algoritmusai szerint működni. Nem szeretné az idejét olyasmibe fektetni, amitől inkább érzi magát kétségbeesettnek, mint izgatottnak. „Az emberek ötven évvel ezelőtt nem azért házasodtak, mert békét akartak, hanem mert nem volt más opció. Most van. Miért lenne kötelező?”
A szinglilét képei: Bridget Jones mókás, de sajnáljuk
A popkultúra sokat tett az egyedüllét formálható narratívává alakításáért, mégis többségében humorral vagy szégyennel mutatja be a szingli női figurákat. Gondoljunk csak Bridget Jones-ra, aki téli pizsamában, borral a kezében zokog a kanapén, vagy Carrie Bradshawra, aki egy tényfeltáró cikk közepén is inkább Mr. Bigen agyal. Még a legerősebb, legviccesebb szingli karakterek is valami vágy körül szerveződnek: a társ iránti vágy, a kapcsolat iránti vágy, a beteljesülés iránti vágy.
De mikor lett ciki nem keresni? Mikor lett gyanús, ha valaki nem szorul másikra? A kulturális narratíva szerint a nő boldogsága egy kapcsolatban ér véget – vagy kezdődik el. Ezt erősítik a reklámok, a filmek, a családi minták. Tóth Mihály történész szerint a női egyedüllét történeti megítélése erősen változott az évszázadok során: „Az ókori Rómában a nők többsége házasság révén nyerte el a társadalmi státuszát – az özvegyeknek némi szabadságuk volt, de csak addig, amíg újra nem mentek férjhez.
A középkorban a férjezetlenség egyes esetekben, például apácaként, akár tiszteletre is méltó lehetett, de civilként szinte mindig gyanút szült: vajon miért nem kellett senkinek? A 19. század végén, főként a városi középosztályban már megjelentek az önálló női életformák első csírái – tanítónők, ápolónők, akik bár anyagilag függetlenedtek, még mindig „be nem teljesedett nőként” éltek a társadalom szemében.”
A trauma nem trendi hashtag – ez történik, ha nem ismerjük fel a fájdalmat
A történész szerint a 20. században fordult a kocka: „A két világháború alatt rengeteg nő maradt egyedül – özvegyként, elváltként vagy egyszerűen azért, mert nem volt kit választani. A társadalomnak alkalmazkodnia kellett a női szingliség új realitásához. De a valódi változást a második hullámos feminizmus hozta el a ’60-as, ’70-es években: ezek a mozgalmak kimondták, hogy a nő értéke nem a párkapcsolati státuszától függ.
Ez volt az első korszak, amikor az egyedüllét nem csupán hiányként, hanem életformaként is értelmet nyert.” A mai napig élnek ezek a reflexek: ha valaki egyedül van, a környezete magyarázatot keres. Vagy trauma, vagy túl magas mérce, vagy önvédelmi stratégia. Kevés az a közbeszéd, ami azt mondaná: lehet, hogy ő így van jól.
Azok, akik nem így tervezték
Nem minden egyedüllét választott, és nem minden szingliség szabadságból születik. Vannak, akik válás után maradtak magukra. Mások elveszítették a társukat – egy betegség vagy baleset miatt. És sokan egyszerűen csalódtak: a túl sok sebből, a ki nem mondott szavakból, az elmaradt ölelésekből lett fal, amely mögé már nehezen engednek be bárkit is.
Az újabb csalódástól való félelem gyakran mélyebb, mint bármilyen párkeresési vágy. És ha valaki egyedül neveli a gyermekét, az is új réteget ad a történethez. A gyermek érzelmei, biztonságérzete, a „ne zavarjuk meg” félelem sokszor elég indok arra, hogy az anya ne kezdjen bele új kapcsolatba. Ráadásul a valóságban nem minden férfi nyitott egy mozaikcsaládra – a statisztikák szerint a gyermekkel egyedül élő nők nehezebben találnak új társat.
Dr. Szigeti Eszter pszichológus szerint az egyedüllét stigma jellege nem biológiai, hanem kulturális eredetű. „A férfiak szingliségét gyakran a szabadság jelképeként ábrázoljuk. A nők esetében viszont ez sokszor kudarcként jelenik meg: biztosan túl szelektív, biztosan csalódott, biztosan valami trauma áll a háttérben.”
A szakember szerint az egyedüllét – vagy nevezzük akár egyéni létformának, autonóm állapotnak vagy független életútnak – nem a kapcsolatok hiánya, hanem az önazonosság lehetősége. „Amikor valaki szó szerint önmaga lehet, külső visszajelzések nélkül is. Ez viszont még mindig ritka élmény a társadalmunkban. Különösen nők esetében.” Hozzáteszi: „A mai világban, ahol a közösségi média és a párkereső alkalmazások állandóan a hiányra építenek, különösen nehéz megőrizni azt a belső hangot, amely nem keres, nem hajszol, csak figyel.
Az egyedüllét nem csend – hanem belső szabadság, amit sokan félreértenek.
A statisztika szerint a magyar nők 40%-a szingli, mégis gyakran szégyelli. A KSH 2022-es adatai szerint a 25 év feletti magyar nők közül több mint 1,1 millióan élnek egyedül. Ez a női népesség közel 40%-a. Ennek ellenére a közbeszéd és a médiatartalmak többségében még mindig a kapcsolatban élő nők történetei kapnak hangot. Egy 2021-es online kutatás szerint a magyar szingli nők több mint 60%-a érzi összefüggésben magát azzal a képpel, hogy „kellene valakit találni”, még akkor is, ha önmaga már nem érzi hiányát egy kapcsolatnak.
Kiégés vagy csak motivációs válság? – Ezért nincs kedved semmihez, pedig elvileg minden oké
Online megoldások: választék vagy illúzió?
Az online társkereső világ Magyarországon ma már több tíz, de akár több száz oldalra is kiterjed: a piacvezető Randivonal és Love.hu mellett itt vannak a diplomásokat, egyedülálló szülőket, LMBTQ-közösséget vagy exkluzív előfizetőket célzó platformok. Van, ahol minden társkereső igényre van szolgáltató – ugyanakkor ez a rendkívüli választék önmagában nem garantálja a valódi emberi kapcsolatot.
A lehetőségek bősége könnyen azt az illúziót kelti, hogy választással lerövidíthetjük a szingliség időszakát – miközben a profiljainkra szabott képek, algoritmusok és elvárások forgatagában ugyanúgy elveszhet a valódi énünk. A jövő nem állapot, hanem választás. Zsófi ma már nem kér elnézést. Azt mondja: a boldogság nem a kapcsolattal kezdődik, hanem a megfelelés abbahagyásával. „Ha holnap beleszeretek valakibe, az is én leszek. De ha nem, az is rendben van. Nem várok már. Élek.”
Ajánlott olvasmányok, melyek közelebb vihetnek önmagunkhoz:
- Sara Eckel: It’s Not You - Brutálisan őszinte, felszabadító könyv azoknak, akik már unják, hogy mindenki meg akarja mondani, mi baj velük, amiért egyedül vannak. Eckel finom humorral és bölcsességgel mutat rá: nem veled van a baj. Hanem azzal, amit a társadalom a „normális” alatt ért.
- Dr. Belső Nóra: Szinglinek lenni szabad - Az egyik legelső hazai pszichológiai könyv, ami nem sajnálattal, hanem elfogadással beszél az egyedül élőkről. Társadalmi kontextust, pszichológiai és gyakorlati szempontokat is ad, miközben leépíti a szinglilét körüli tabukat.
