előfizetésem
Hírlevél
A traumáról beszélni fontos, de egyáltalán nem mindegy, hol teszed
Az utóbbi években a trauma központi témává vált a közösségi médiában. A pszichológiai sérülések, amelyek korábban az intimitás zónájában maradtak, ma virágzanak az Instagram posztokban, TikTok videókban és Reddit threadekben. Egyesek szerint ez segít a kollektív gyógyulásban, mások viszont "traumaturizmusnak" nevezik ezt a jelenséget, amelyben a trauma mintegy öncélú bemutatássá, egyfajta online identitássá válik. De vajon mindenki valóban traumatizált, vagy egyszerűen csak divat lett a szenvedésről beszélni? Hol húzódik a határ a valódi feldolgozás és az öncélú panaszkodás között? Mi a hatása annak, ha minden ember traumaként kezeli a mindennapi nehezebb élményeit?
A trauma fogalma az utóbbi években jelentősen kiszélesedett. Korábban olyan súlyos eseményekre utalt, mint a háború, természeti katasztrófa, szexuális erőszak vagy haláleset. Ma azonban egyre többen használjuk ezt a kifejezést olyan mindennapi nehezebb helyzetekre is, mint a rossz szakítás, egy főnöki megrovás vagy egy kellemetlen családi vita. Ezzel párhuzamosan egyre többen osztják meg személyes traumatikus történeteiket a közösségi médián, ami egyfajta „trauma dumpinggá” alakult.
Ez azt jelenti, hogy az emberek kontroll nélkül öntik rá követőikre a legsötétebb történeteiket, anélkül, hogy megvizsgálnák, milyen hatással lehet ez a hallgatóságra. De vajon ezzel valódi megkönnyebbülést érnek el, vagy csak tovább erősítik a szenvedés kultúráját?
A trauma, mint online valuta
A közösségi médián a trauma gyakran tartalmi eszközzé válik. Egy TikTok videóban egy fiatal nő érzelmes zenére meséli el gyermekkori bántalmazását, miközben a kommentekben emberek szolidaritásukat fejezik ki. Egy influenszer hosszú Instagram posztban részletezi toxikus kapcsolatát, amelyre több ezer lájk érkezik. Ez a jelenség azonban azt eredményezheti, hogy a trauma egyfajta online valutává válik – minél sötétebb, annál több figyelmet generál. Egyesek valóban gyógyulás céljából osztják meg történeteiket, de mások egyszerűen a figyelem elnyerésére használják.
A mentális egészséged meg fogja köszönni, ha rendszeresen rajzolsz vagy firkálsz
A trauma nyilvános megosztása hasznos lehet, ha segít a feldolgozásban és párbeszédet indít a mentális egészségről.
Azonban amikor az emberek öncélúan és kontroll nélkül osztanak meg megrázó történeteket, az sokszor többet árt, mint használ. Feldolgozása egy hosszú, sokszor szakember segítségét igénylő folyamat, nem pedig egyetlen poszt vagy videó kérdése. A gyógyulás nem arról szól, hogy ki tudja a legmeghatóbb történetet elmondani, hanem arról, hogy az egyén belsőleg hogyan dolgozza fel a történteket.
„Becslések szerint a lakosság mintegy 75%-a élete során valamikor átélt már traumatikus eseményt. Ilyen lehet a gyermekkori bántalmazás vagy elhanyagolás, erőszak, természeti katasztrófák, egy szerettünk halála vagy bármilyen más váratlan, nyomasztó esemény, amely hosszú távú hatást gyakorol a fizikai vagy mentális egészségre” – derült ki a The Conversation cikkéből. A TikTok a támogatás és a megerősítés fontos forrása lehet, különösen azon fiatalok számára, akiket trauma ért, és akiknek nincs elegendő támogatásuk offline.
Azonban, fontos tudni, hogy a traumák közösségi médiában való megosztása azzal a kockázattal jár, hogy a többi felhasználó ki van téve a helyettesítő vagy másodlagos traumatizációnak. A fenti cikk írói tanulmányt végeztek a TikTok legnépszerűbb, a témával kapcsolatos hashtagekkel ellátott videóiról (#traumatok, #trauma, #traumatizált, #traumatikus, #traumabond). A legnézettebb 250 videó elemzésekor kiderült, hogy ezek összesen 296,6 millió lájkot, 2,3 millió kommentet és 4,6 millió megosztást kaptak.
A videók 67%-át olyan emberek készítették, akik saját történeteiket osztották meg, gyakran súlyos tapasztalatokról, például gyermekbántalmazásról vagy erőszakról. A tartalmak 22%-a önjelölt „szakértőktől” származott, akik mentális egészségi témákról beszéltek, de 84%-uk nem tette közzé szakmai képesítését, és csak 2%-uk volt engedéllyel rendelkező szakember. A videók kis része (3,7%) tartalmazott trigger warningot, amely figyelmeztetné a nézőket az érzékeny tartalomra. Emellett sok humoros vagy általános mentális egészségügyi videó is megjelent a témában.
Tükröt tartani, nem pedig az üveget összetörni - itt kezdődik az érzelmi érettség egy házasságban
Én vagyok a fájdalmam – a közösségi média új narratívája
A közösségi médiában megosztott tartalmakkal azonosulók ahelyett, hogy a fájdalmat egy feldolgozandó élményként kezelnék, sokan identitásuk középpontjába emelik. Ez a jelenség oda vezethet, hogy az egyén nem a gyógyulásra törekszik, hanem a fájdalomból kovácsol magának egyfajta személyes márkát. Ha ez válik a fő önmeghatározó tényezővé, akkor minden olyan változás, ami ennek a narratívának az elvesztésével fenyeget, félelmet kelthet. Hiszen ha már nem vagyok az, akit bántottak, aki szenvedett, akkor ki vagyok én? Ez egy veszélyes csapda, mert a gyógyulás helyett a múltban való megrekedéshez vezethet.
Könyvek, kurzusok, online terápiás csoportok és önsegítő tartalmak garmadája épül arra az elképzelésre, hogy szinte mindenki traumatizált. Az influenszerek, önjelölt „mentális egészség-szakértők” és coachok előszeretettel használják a trauma narratívát, mert az elkötelezett, érzelmileg bevonódó közönséget generál. Nem véletlen, hogy egyesek számára üzlet lett a trauma: a sérülékenység megosztása nemcsak figyelmet hoz, hanem követőket, szponzorokat és bevételt is. De vajon ez tényleg a gyógyulás felé vezet, vagy csak egy újabb piac, amely az emberek fájdalmából él?
Kiút a narratívából
Fontos felismerni, hogy a fájdalom megélése természetes része az életnek, de nem kell, hogy az határozza meg, kik vagyunk. A valódi mentális egészség nem a folyamatos sebfeltépésről, hanem az építkezésről szól. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e különbséget tenni aközött, ami valóban traumatizáló, és aközött, ami egyszerűen csak egy nehéz élethelyzet. A megoldás nem az, hogy bagatellizáljuk a valódi traumákat, hanem hogy felelősségteljesen kezeljük őket – szakemberek segítségével, és nem a közösségi média lájkjaiért.
Ha sikerül elmozdulni a trauma mint identitás és az online szenvedésverseny kultúrájától, talán megtalálhatjuk azt az egészséges egyensúlyt, amelyben az emberek nem azért osztják meg a nehézségeiket, hogy figyelmet kapjanak, hanem azért, hogy valódi megoldásokat találjanak.
„A trauma egyetemes és szinte mindannyiunkat érint”
Ha ilyen online tartalmakkal találkozunk, érdemes elgondolkodni:
- Mi a célja ennek a megosztásnak? Segít másoknak, vagy csak figyelmet keres?
- A szerző valódi feldolgozáson megy keresztül, vagy csak előadja a szenvedést?
- Nekem jót tesz ennek a tartalomnak a fogyasztása, vagy inkább nyomaszt?
A trauma komoly dolog, de fontos megkülönböztetni a valódi feldolgozást az online performansztól. Ha minden apró szenvedést így élünk meg, az nem segít a gyógyulásban, inkább csak egy trend részévé válunk. A valódi megoldás nem az, hogy mindenkit traumatizáltnak tekintünk, hanem hogy megtanulunk egészségesen megküzdeni az élet nehezebb pillanataival.