előfizetésem
Hírlevél
A karrierkudarc is gyászfolyamat, de ha jól kezeled, valami újnak a kezdete is lehet
Van abban valami félelmetes, amikor napi szinten végezzük a feladatunkat, de valahogy gyanúsan csendes körülöttünk minden. Ilyenkor szoktuk kapni a váratlan emailt vagy telefonhívást a rettegett hírről: elbocsátanak. Bárkivel is forduljon elő, jön a sokk, a kétségbeesés, és a világ a feje tetejére áll. Jogosan érezzük, hogy karrierkudarcba futottunk bele - de igenis lehetséges felállni akkor is, mikor minden ellenünk dolgozik.
A modern karrierista emberek, akiknek élete a siker és a munka, nagy tehernek élik meg, ha valahonnan elküldik őket. Egy út megszakad, elágazik, mintha a bukás valami szégyellni való dolog lenne. Pedig a munkaerőpiac manapság már sokszor foltot ejt rajtunk, a karrierünkön, tele van törésekkel, hibákkal, mellékszálakkal - ezekkel pedig érdemes foglalkoznunk a saját jóllétünk érdekében.
„Amikor kudarc ér minket a karrierutunkon, az első érzelmi reakciónk gyakran a tehetetlenség, a szomorúság, a csalódás, de sokaknál megjelenhet a szégyen vagy akár a harag is. Ilyenkor lényegében egy veszteségélményt próbálunk elhelyezni magunkban. Annak a veszteségét, amit elképzeltünk magunkról, a jövőnkről vagy a saját képességeinkről” - mondta el Kovács Orsolya, a integratív terapeuta, az inSide Pszichológiai Stúdió szakmai vezetője.
És valóban: ilyenkor nemcsak egy állást veszít el az ember, hanem egy olyan elképzelt jövőt, amitől nem akar megválni. Ez pedig mindig nehéz helyzeteket szül.
Nem kell a karrierépítést az egyetem utánra tartogatni, így lehetsz hamar sikeres
A 21. századi sikerkultusz
A közösségi média, általában akaratlanul, mégis jelentősen átalakítja a fejünkben a normalitás térképét. Vegyünk engem, aki gyakran digitális nomádként dolgozom, sokszor a világ másik végén. És bár sokat posztolok róla, tény és való, hogy nem ez a megszokott. De sokan erre vágynak. A mai ember már cseppet sem élvezi a stagnálást, a szürke hétköznapokat, sokan nem akarnak minden nap, reggeltől estig egy irodában ülni. A felfedezés, az utazás sokkal vonzóbb, de természetesen sok teherrel is jár.
Az emberek ráadásul nem azt posztolják, hogy éppen kirúgták őket, elveszítettek egy ügyfelet, egy cég úgy döntött, hogy már nem akar velük dolgozni. Ebben az évben sok nehézséggel néztem szembe, több kliensem szakította meg velem a kapcsolatot, és valahogy úgy éreztem: bennem van a hiba. Azóta persze rájöttem, hogy ez egy út vége volt, most pedig egy teljesen másik nyílik meg számomra. Bár erről sokan nem posztolnak, én megtettem. Mert az, hogy egy strand kávézójában dolgozom vasárnap délután kettőkor, nem azt jelenti, hogy minden rendben az életemben.
Rengeteg kudarc, küzdelem, fáradhatatlan munka az, hogy ezt ebben a formában tehetem. Sokan vágynak erre, de nem látnak mögé. Az Instagram, a Facebook, de még a TikTok is teljesen átalakította a képet a fejünkben, hogy mi a normális egy munka, karrier kapcsán. Egyáltalán nem az, amit a napi vlogokban, hogy az emberek edzőteremben kezdik a napot, megeszik a tápláló reggelijüket, kutyát sétáltatnak, néha posztolnak pár videót, képet, utaznak, és boldog párkapcsolatban élnek.
Ezért válik pokollá egy jó munkahely, ha a féltékenység átveszi az irányítást
A többség ugyanis reggel nyúzottan kel, csoszog el a buszig, metróig, majd nyolc órát lehúz az irodában, a turizmusban, vendéglátásban, gyárban, este pedig alig van ereje megfőzni a vacsorát. Nem beszélve arról, hogy bár az előbbi kategória, akik videót készítenek a mindennapjaikról, nem osztja meg azokat a nehézségeket, kudarcokat, amelyeket átélnek. Mert bizony átélik azokat. Gyakran azt hisszük, hogy mások élete töretlen diadalmenet, miközben felmerül bennünk, hogy a saját kudarcaink kivételek, szégyenfoltok, amikről jobb, ha senki sem tud.
A terapeuta szerint azonban a megélés mélységét nem csupán az esemény, hanem az önmagunkról kialakított hiedelmeink határozzák meg: „A feldolgozást nagyban befolyásolja, milyen hiedelmek, belső narratívák vagy sémák mozdulnak meg bennünk a háttérben.”
A karrierveszteség tehát nem pusztán szakmai, hanem egyfajta önkép-, identitássérülés is lehet. Amikor valaki azt mondja: „elbuktam”, akkor valójában azt gondolja, hogy „túl kevés vagyok.”
A kudarc értelmezése
A pszichológiai szakirodalom már régóta figyelmeztet bennünket arra, hogy a probléma általában nem a kudarc maga, hanem az, hogy nem a megfelelően értelmezzük azt. Mert szinte kivétel nélkül, minden esetben rossznak, nehézségnek éljük meg. „Gyakran nem csak az inkompetencia séma aktiválódik („Nem vagyok elég jó”), hanem a kudarc séma („Mások sikeresek, én lemaradok”) és a szégyen séma („Valami baj van velem, biztos én rontottam el”) is. Ezek együtt könnyen egy önleértékelő spirált indítanak be.”
Ez a fajta önértékelés azonban jóval veszélyesebb, mint maga az állásvesztés vagy egy sikertelen pályázat. Hiszen nem a körülményeket nézzük, hanem romboljuk az önképünket. Innen pedig már csak egyetlen lépés a „Minek próbáljam meg újra?” érzése.
Ne fussunk, sétáljunk!
Társadalmi elvárás, hogy mindig előre menjünk, mindig feljebb lépjünk. Pedig a karrierút nem a tanulás, munkavállalás, előrelépés, stabilitás ékes példája. Ez ma már egy teljesen abszurd elképzelés. A modern kor munkaerőpiaca éppen olyan ciklikus és kaotikus, mint az élet maga. Sokszor van szükség újratervezésre, váltásra, új célok meghatározására, új irány megtalálására. Egy munkahelyi bukásnak, egy ügyfél elvesztésének nem a végállomásnak kell lennie, hanem egyfajta átirányításnak, amikor újra erőt veszünk magunkon, egy nagy levegővel megoldást keresünk.
Ehhez azonban szükség van egy belső, stabil erőre: „Amit javaslok, hogy ilyenkor kapcsoljuk be a felnőtt, egészséges énrészünket. Az énrész megkülönbözteti a helyzetet az önértékeléstől. Reálisan tudja értékelni a helyzetet, képes megkülönböztetni a helyzet kudarcát a saját értékünktől, és ami talán a legfontosabb: látja, hogy a karrierút nem egy lineáris pálya, hanem ciklusos folyamat. Képes arra, hogy a történtekből tanulva új stratégiát alkosson.”
Ezek alapján tehát a bukás nem egy teljes történet, nem írja le azt, hogy kik vagyunk, mit és hogyan csinálunk. Ez csak egy fejezet, ami után egy újabb jön.
Karriert építenél, közben vágysz az anyaságra is, és félsz, hogy ez túl sok? Nem vagy egyedül
Megértésre van szükség
Ha az egészséges felnőtt részünk előtérbe kerül, a kudarcot át tudjuk magunkban idővel keretezni, hogy ne fenyegetésnek tűnjön, hanem információnak, ami segít finomhangolni, hogy merre is szeretnénk tovább menni.
A szakértő gondolata tulajdonképpen feloldja azt a kulturális merevséget, ami szerint a siker a helyes út bizonyítéka, míg a kudarc egy rossz döntés büntetése. A valóság viszont teljesen más. A pályaválasztás, a karrierút sokkal inkább folyamatos kísérletezés, hogy mi az, ami nekünk való, ami megszólít bennünket, amiben és ahol jól érezzük magunkat. „Így igazából lehet belőle egy önismereti tanulság. Aki így tudja felfogni, annak csökkenni fognak a negatív érzései és esetleges szorongása.”
Van sajnos azonban egy másik narratíva, miszerint „ami nem öl meg, megerősít”, de ez sokszor csupán csak elbagatellizálja a valóságot. A karrierkudarc is lehet egy gyászfolyamat, amiben az ember elbúcsúzik egy olyan élettől, iránytól, amit esetleg jónak gondolt. Ilyenkor gyakran időre van szükség, hogy újra tisztán lássunk. De itt is vannak határok: „Ha ez több hét után sem sikerül, érdemes lehet segítséget kérni szakembertől, hogy ne keletkezzen belőle beragadt gyász vagy depresszív periódus.”
Van úgy, hogy a seb nem gyógyul meg magától, és nem mindenki rendelkezik egyedül elegendő pszichés motivációval. Ilyenkor érdemes segítséget kérni, amely szintén nem kudarc, hanem bátorság, hogy merünk lépni, felismerjük, hogy másképp, hogy egyedül nem megy tovább. Én is így tettem, és milyen jól is döntöttem. Azóta szerencsére jobban érzem magam, sikerült új ügyfeleket találni, és egy új irányt kinézni magamnak. De ehhez több hétre volt szükségem, mire beláttam: nem megy máshogy.
A karrierkudarc tehát nem egy ítélet, nem egy vég, hanem egy új kezdet. Lehetőség arra, hogy átgondoljuk az életünket, hogy hova akarunk eljutni, hogy milyen céljaink voltak, és milyenek lesznek ezek után. Aki már veszített, az sokszor sokkal tisztábban látja, mit nem akar többé csinálni. Érdekesség, hogy a leginspirálóbb történetek mindig azokról szólnak, akik elbuktak, és mertek újra talpra állni, kísérletezni. A kudarc ugyanis megmutatja, hogy létezik más út.
