előfizetésem
Hírlevél
Nem vagy kevésbé ember, ha nem posztolod tele az Instagramot a fájdalmaddal
Ma már nem elég túlélni, el is „kell” mesélni. A társadalom ünnepli, aki „tanul” a fájdalomból, de elfelejti azokat, akik még épp csak kapnak levegőt. Pedig a gyógyulás nem tartalomgyártás, és a trauma nem kötelező önfejlesztő projekt.
A közbeszéd, a közösségi média, a motivációs idézetek mind ugyanazt fújják: a seb a dicsőség jele, a trauma a személyes márkád, a fájdalom a szupererőd. Mintha az értéked azon múlna, hány alkalommal roskadtál térdre – és hogy milyen látványosan álltál fel. Mintha csak akkor lennél „elég jó”, ha a gyógyulásod inspirál, ha a sebeidből ékszereket kovácsolsz, ha a törésedből mozaikot építesz. De mi van, ha a gyógyulás nem látványos? Mi van, ha nem akarunk hősök lenni?
A trauma valóban nem lehet csak trauma?
A motivációs mondatok látszólag bátorítanak. De van egy rejtett árnyékuk is: elvárásokat támasztanak. Azt sugallják, hogy a fájdalomnak produktívnak kell lennie, hogy a szenvedésednek eredményt kell szülnie. Mintha a trauma nem lehetne „csak” trauma – hanem valami nagyobbnak, hasznosabbnak, lenyűgözőbbnek is kell lennie. De mi történik azokkal, akik nem tudnak - vagy nem akarnak - előnyt kovácsolni a sebeikből?
A krónikus fájdalomtól a testem ellenséggé vált: újra kellett tanulnom bízni benne
Az egyik legveszélyesebb üzenet, amit a társadalom közvetít, az, hogy a fájdalom tesz minket értékessé. Hogy ha nem történt velünk valami „drámai”, akkor kevésbé számítunk. Ez különösen igaz azokra a közösségekre, ahol az önkifejezés egyik fő nyelve a trauma megosztása lett. De a trauma nem identitás, címke, vagy termék. És nem is kötelesség, amit meg kell osztani a világ előtt. A túlélés nem show. A gyógyulás nem tartalomgyártás. Nem vagy kevésbé ember, ha nem posztolsz a fájdalmadról. Nem vagy gyengébb, ha nem kovácsolsz belőle előnyt. Nem vagy értéktelenebb, ha nem akarsz példakép lenni.
„A trauma nem mindig hordoz magában egy mélyebb értelmet, amit „ki kell nyernünk” belőle, és nem kötelező leckévé formálnunk az életünkben. Sokszor csak megtörténik, mint egy hirtelen vihar, amit nem lehet irányítani, sem megjósolni – és ilyenkor a túlélés önmagában elég. A társadalmunk mégis hajlamos a szenvedést úgy keretezni, mint valami „fejlődési lehetőséget” vagy „tanító erőt”.
Ez elsőre akár vigasztalónak is tűnhet, de hosszú távon egyfajta belső nyomást hozhat létre: azt érezzük, hogy a fájdalmunknak „meg kell térülnie”, „be kell bizonyítanunk”, hogy jó dolog is kijött belőle. Mintha nem lenne elég „csak” meggyógyulni - értelmet is kellene gyártanunk hozzá” – magyarázta Kőszegi Zsuzsanna kineziológus és Three In One Concepts Advanced Trainer.
A lelki feldolgozás nem lineáris és nem „teljesítmény” a szakértő elmondása szerint. Nem egy olyan folyamat, ahol pontról pontra haladunk, egyre „jobb” verziójához érve önmagunknak. Inkább egy ciklikus, hullámzó, időnként vissza-visszatérő tapasztalás. A cél nélküli felépülés – amikor valaki nem akarja hasznosítani vagy megmagyarázni a traumát, csak egyszerűen megszabadulni a fájdalomtól – gyakran sokkal őszintébb és tartósabb.
Mert ilyenkor nem a külvilág vagy a fejünk diktálja, mit kellene éreznünk, hanem a test és a lélek szabadon dolgozhatja fel azt, ami történt. „A lélek nem projekt, nem teljesítendő feladat. Inkább olyan, mint egy élő, érző tér bennünk, ami néha csak annyit kíván: hadd pihenjen. Hadd lélegezzen. És ez is gyógyulás – cél nélkül, de nagyon is valódi módon” – tette hozzá a szakértő.
Régen a mamutoktól féltünk, most egy emailtől is rettegünk - miért?
A gyógyulás nem verseny, hanem…?
A modern kultúra szereti a hősöket. Azokat, akik poklot jártak meg, és mégis talpra álltak. Inspiráló történeteik posztereken, előadásokban, motivációs könyvekben és természetesen a közösségi médiában élnek tovább. Ám a reflektorfény mögött ott vannak a „még-nem-hősök” is: azok, akik épp most próbálják túlélni a napot, a hetet, az emlékeket. Akik nem készek még a megosztásra, nem álltak talpra, csak kapaszkodnak – csendben, néha szégyenkezve.
De mi történik, ha a társadalom elvárássá teszi a gyógyulás gyorsaságát és látványosságát? Ha a trauma feldolgozásának csendes, zavaros és gyakran visszaesésekkel teli folyamata nem illik bele a hősi narratívába? A kérdés az, hogy vajon lehet-e egyáltalán gyógyulni nyomás alatt?
„A probléma nem azzal van, hogy léteznek sikertörténetek, hanem azzal, hogy ezek válnak az elvárt normává. Mintha azt sugallnánk: akkor vagy értékes, ha a szenvedésedből tanítóvá, példává vagy vezetővé válsz. De mi van azokkal, akik épp csak összekaparták magukat reggel? Akik még csak keresik a levegőt, és nem a tanulságokat? Ők gyakran úgy érzik, mintha le lennének maradva – nemcsak a gyógyulásban, hanem az „önfejlesztésben” is” – magyarázta a szakértő.
A One Brain kineziológiai találkozók során sokszor találkozik a kineziológus olyan emberekkel, akik nem is a saját fájdalmukat próbálják feldolgozni, hanem a környezetük elvárásainak szeretnének megfelelni. Mintha a gyógyulásuknak nemcsak hitelesnek, de jól kommunikálhatónak is kellene lennie: tanulsággal, erővel, átlátható ívvel. Ez a fajta nyomás – hogy már a felépülésünk is „inspiráló” legyen – komolyan megzavarhatja az egyéni, organikus belső folyamatokat.
„A lélek tempója más, mint amit a világ diktál. Van, aki csendben gyógyul. Van, aki visszalép, mielőtt előrelépne. Van, akinek nem történet kell, hanem tér. És van, akinek nem hőssé kell válnia, hanem egyszerűen csak emberré újra – aki él, érez, és lassan újra kapcsolódik önmagához” – fejtette ki Kőszegi Zsuzsanna.
Ezért veszélyes mindig erősnek mutatni magunkat – A lelki kiégés első jelei
A szakértő elmondása szerint, mikor valaki nem a saját tempójában halad, hanem a külvilág – vagy akár a saját belső kritikusának – elvárásai szerint próbál „megjavulni”, a test finom, majd egyre hangosabb jelzésekkel próbálja jelezni, hogy valami nincs rendben. Ez gyakran nem azonnal nyilvánvaló, hiszen kívülről úgy tűnhet, az illető „halad”, „dolgozik magán”, „tesz érte”. De a test nem a szavakat figyeli, hanem a valóságot.
„A leggyakoribb testi tünetek: krónikus fáradtság, amely nem pihenhető ki; visszatérő fejfájás, gyulladások, megfázások; emésztési problémák, gyomorgörcs, székrekedés vagy hasmenés. Sokaknál megfigyelhető a nyak, a vállak és a hátizomzat állandó feszülése, ami szinte azt üzeni: valamit tartani kell, valamit vissza kell fogni. A mellkas szorítása, légzési nehézségek szintén gyakoriak – mintha nem lenne hely a levegőnek, a valódi érzéseknek” – tette hozzá a kineziológus.
Nem minden fájdalomból lesz történet. Néha a legbölcsebb döntés csak annyi: hagyni, hogy a lélek a maga tempójában gyógyuljon – csendben, ítélet nélkül. És ez is elég.
