előfizetésem
Hírlevél
Angelina Jolie olyan arcát mutatja meg a Maria című filmben, amit még soha nem láthattunk
Angelina Jolie legújabb filmje, a Maria nemcsak a díva, Maria Callas tragikus utolsó napjait idézi meg, hanem egy színésznő újrafelfedezésének is tanúi lehetünk általa. Pablo Larraín rendezése érzékeny portrét fest a legendás operaénekesnőről, és Jolie visszafogott, mélyen átélt alakítása új mércét állít saját pályafutásában. Ez nem egy klasszikus életrajzi film, hanem egy lírai lélekutazás, amely a magányról, az emlékezésről és az elengedésről szól. A Maria nem harsány, mégis hangos utórezgéseket hagy a nézőben. Egy olyan film, amely csendben marad a stáblista után is — és mégis sokat mond. Angelina Jolie végre önmaga lehet egy szerepen keresztül, amely túlmutat a színészeten.
Angelina Jolie pályafutása során rengeteg karakter bőrébe bújt már: harcias kém, menekülő anya, Disney-gonosz, számítógépes hős vagy éppen torokszorító drámák főhőse. Bár régóta a világ egyik legismertebb színésznőjeként tartják számon, mégis kevés alkalommal volt lehetősége igazán mély, introspektív szerepekben megmutatni magát. A 2024-es Maria című film viszont fordulópont: Jolie egy csendes, visszafogott, ugyanakkor rendkívül összetett alakítással lép újra a rivaldafénybe — ezúttal nem mint celebikon, hanem mint érett művész.
Egy lassan kibontakozó, fájdalmas portré
Pablo Larraín filmje Maria Callas utolsó heteit követi nyomon 1977-ben, Párizsban. A film nem kronologikus életrajz, hanem egy atmoszferikus, lélektani utazás, amely a díva emlékein, gyászán, megbékélésén keresztül tárja fel, mi történik egy olyan emberrel, aki már mindent elért – és mindent el is veszített.
„A tehetséget támogatni, építeni és felemelni kell” - Így építette fel Seszták Szidónia a Thália Tanodát
A film nyelve lassú és szemlélődő, a képek kompozíciója gyakran festői. Edward Lachman operatőr fekete-fehér visszaemlékezései és álomszerű jelenetei nem csupán a múltat idézik, hanem a belső világ vizuális lenyomataként is működnek. A zenei aláfestés Callas híres áriáit használja fel, amelyek sokszor többet mondanak, mint a párbeszédek.
Angelina Jolie játéka meglepően minimalista. Arcának rezdülései, mozdulatainak precizitása, a gesztusok csendes intenzitása mind azt szolgálják, hogy ne a színésznőt lássuk, hanem a magányos, emlékeiben élő nőt, aki valaha a világ színpadain uralkodott. A szerepre fél évet készült: tanulmányozta Callas beszédét, mozgását, eleganciáját – de nem másolta, hanem újraértelmezte őt.
A színésznő így nyilatkozott a szerepről: „Segített meggyógyítani egy részemet. Visszataláltam a saját hangomhoz… Nem úgy, ahogy az emberek gondolnák. Hanem úgy, hogy megtanultam a sebezhetőségemben bízni másokban.” Ez a belső út látható a vásznon is. Jolie nem próbál ragyogni – hagyja, hogy a csönd beszéljen helyette. A karakteren keresztül önmagáról is vall: egy olyan nőről, aki saját mítoszát hátrahagyva, egy emberibb valóságban próbál megmaradni.
Kritikus szemmel: megosztó, de dicsért
A Maria fogadtatása változatos. A Variety szerint Jolie játéka „intim és emelkedett egyszerre”, a The Guardian szerint „finoman megkomponált, de néhol túlzottan sötét és tragikus”, míg az Index kiemelte, hogy „a film az önmeghasonlás határáig viszi Callast, majd egyfajta feloldozásként kínálja a megbékélést”. A Filmtekercs úgy fogalmaz: „A Maria bölcsebb és összetettebb film annál, semhogy életrajzi struktúrába szorítsák – inkább hangulat, mint történet.”
A csend ára: beteggé tehet a konfliktusok elkerülése
A New Yorker bírálta a túlírt narrációt és a „kissé elnagyolt álomképeket”, ugyanakkor Jolie teljesítményét „karrierje egyik legmélyebb és legőszintébb alakításának” nevezte. A Maria így egyszerre intellektuális kihívás és érzelmi tapasztalat – nem a klasszikus közönségsikerek receptjét követi, inkább a művészfilmes hagyományokra épít.
Maria Callas: a nő a hang mögött
Callas maga is ellentmondásos figura volt: egyszerre volt isteni hangú díva és sebezhető asszony, akit karrierje csúcsán is gyötört a magány. Görög származása, különleges hangszíne, botrányos szerelmi kapcsolatai (elsősorban Onassisszal), és méltatlan utolsó évei a nyilvánosság előtt zajlottak. A film azonban nem a bulvárhírekre épít – Larraín és Jolie célja nem a Callas-mítosz újjáépítése, hanem annak lebontása, hogy meglássuk mögötte az embert.
A karakter és a színésznő sorsa itt összefonódik. Jolie – aki maga is a nyilvánosság és a magánélet határán élt évtizedekig – saját tapasztalatait építi bele a szerepbe. Így válik a Maria nemcsak Callas, hanem Jolie történetévé is.
Egy trilógia méltó lezárása
Pablo Larraín filmje egy laza trilógia záróakkordja, amely korábban a Jackie (Natalie Portman) és a Spencer (Kristen Stewart) révén más női ikonok belső világát tárta fel. A Maria ehhez a hagyományhoz hűen nem az eseményekről, hanem az identitás elvesztéséről, a közéleti szerep és a személyes én küzdelméről szól. Jolie méltó lezárást ad a sorozatnak, szinte monodrámába hajló alakításával.
Angelina Jolie sokat látott, sokat tapasztalt művészként tér vissza a Maria-ban. Nem próbálja visszanyerni korábbi státuszát – inkább újradefiniálja önmagát. A Maria nem csak Callas búcsúja: egyben egy színésznő új fejezetének nyitánya. Érettebb, csendesebb, de annál kifejezőbb.
Bár lehet, hogy a nézők egy része hiányolni fogja a tempót, az akciót vagy a klasszikus történetvezetést, a Maria azok számára kínál katartikus élményt, akik hajlandók lelassulni, figyelni, és beengedni egy emlékezetes színészi pillanatot. Jolie valóban olyat mutat, amit még sosem láthattunk tőle.
Modell helyett Gaga - Múzsa vagy marketingeszköz egy sztár a kifutón?
A Maria nem csupán egy életrajzi film, hanem egy bensőséges, szinte személyes meditáció az identitásról, a múló időről és a női méltóságról. Angelina Jolie alakítása nemcsak technikailag kifinomult, hanem lelkileg is megrendítő: átlényegül, de nem tűnik el Callas mögött — inkább vele együtt születik újjá. A film lassú, kontemplatív ritmusa nem mindenkinek való, de aki türelmet és nyitottságot visz magával, különleges filmélménnyel gazdagodik. Jolie számára ez a szerep több, mint egy újabb kihívás: egyfajta megérkezés, összeolvadás önmagával. A Maria a fájdalom, a szépség és a belső béke elegye. Egy csendes, de emlékezetes alkotás — akárcsak a főszereplője.