Bánhidi Lilla: Harmadik ülés

Kilenc perccel a megbeszélt idő előtt érkezik, leül a váróban. Nem nyúl a telefonjához, mint a többi páciens, nem ellenőrzi a munkahelyi e-maileket attól szorongva, hogy visszafordíthatatlanul lekerül az online térképről, ha a következő órára kikapcsolja magát. Nem böngészi a magazinokat sem. Mozdulatlanul ül az okkersárga várótermiglamour hun kanapén, mintha hipnózisban lenne. A nevét csak egyszer mondta el, amikor az első időpontot foglalta telefonon. A regisztrációnál sem adott meg mást, nincs TAJ- szám, sem lakcímkártya, nincs kórelőzmény.

Buránszki Dóra a rendelő ajtajában áll, figyeli. Nem első alkalommal találkoznak, de még mindig úgy érzi, mintha árnyék kúszna be az ajtón, mikor a férfi érkezik. Valami különös árnyék, ami körbeveszi és nem engedi el. „Jöjjön!” – mondja, és igyekszik nem a férfi szemébe nézni. A hipnózis terápiára ő tett javaslatot. A férfi pár hete kereste fel, kétségbeesve. Zihálva, zavartan beszélt. Azt hiszem, megöltem valakit, mondta, de nem emlékszem semmire, csak az érzés van bennem, segítsen, kérlelte.

Emlékfoszlányok

Dóra tapasztalt klinikai szakpszichológus, nem vállal el mindenkit, aki terápiára jelentkezik hozzá. De az ismétlődő esetek, a depressziós, szorongó, bipoláris páciensek után az utóbbi években kezdett kiégni. A férfi problémája felvillanyozta. Milyen trauma állhat a háttérben, amiért valaki azt hiszi, megölt valakit? Esetleg a gyilkosság, mint fantázia, szimbolizál valamit a gyermekkorból? A kérdések nem hagyták nyugodni, a telefonbeszélgetés utáni este azon kapta magát, hogy órák óta a különböző trauma módszerekkel kapcsolatos új kutatásokat böngészi.

A férfi kérlelése járt a fejében. Nem vádolt senkit, nem akart hosszadalmas gyógyulásba kezdeni – csak emlékezni akart. Az emlékezet különös dolog, jutott Dóra eszébe. Van, amikor elrejti az igazat, hogy védjen. Van, amikor épp hazugságba tud csak kapaszkodni. Leülnek. Dóra az elmúlt időszakról kérdez, a férfi rutinosan válaszol, semmi nem történt, mondja és vár. Dóra számolása alatt behunyja a szemét. Mélyen lélegzik. Szavakat hall, lassan, ritmikusan, háta belenyomódik a fotel szivacsába, keze lecsúszik a karfáról. A hang húzza, mint az örvénylő víz.

Bánhidi Lilla: A tó titka

Pár perc múlva, akadozva szólal meg: „Esik.” - Sötét van. A nő sír. A kezem a vállán van. Valami csúszós a tenyerem alatt. Csönd. A férfi ajka megremeg. Azt mondja: „Ne hagyj itt te is.” De… már nincs ott. Csak a víz. Dóra jegyzetel. „Milyen nő?” – kérdezi. A hangja semleges, ahogy tanulta. Fiatal. Piros kabát van rajta. A haja hosszú. Fekete. A ceruza vége megremeg Dóra ujjai között.

„Lát vagy érez még valamit?” A férfi egy pillanatra elhallgat. „Az illata olyan, mint a szantál.”Dóra hirtelen felnéz. Szereti a szantált, régebben gyakran gyújtott füstölőt a rendelőben. De hogy valakinek szantál illata legyen…furcsa. Mit jelképezhet? Lehajtja a fejét, újra ír. A férfi még mindig csukott szemmel ül. A keze hideg. A hangja is. Azt mondja: „Soha nem kellettem igazán senkinek.

Te sem tudsz szeretni.

A férfi gyorsabban veszi a levegőt. Mi történik ezután? „Nem látom tisztán. Csak a vizet. Nem jön ki belőle.”

Valami csúszik

Egy hét múlva találkoznak újra. A férfi magabiztosan érkezik, ugyanoda ül a váróban, nem nézelődik, mereven bámulja a rendelő csukott ajtaját. Dóra átfutja a jegyzeteit. Mindent részletesen leírt, amit a hipnózis állapotában a férfi mondott. Piros kabát, fekete hosszú haj. Egy pillanatra megáll a toll felett a keze, a saját kérdéseinél. „Honnan ismerős a leírás?” – áll a jegyzet egy félbehagyott mondat mellett. Elgondolkodik, aztán áthúzza. Nem fontos. Nem akar bevonódni.

A férfi ezúttal gyorsabban eljut a hipnózis állapotába. A hangja most tisztább. Folyékonyabban mesél. „A nő most nem sír” – mondja zártan. Mozdulatlan. Mintha tudná, mi jön. Szemhéja meg-megrándul. Egy padon ül. „Hol pontosan, mi van körülötte, van még ott valaki?” – kérdezi a terapeuta. „Csak mi vagyunk” - válaszolja és egy kaján mosoly jelenik meg az arcán: „Könyv van a kezében.”

„Milyen könyv, látja a borítót?” - kérdezi. „Egy napló. A borító kopott, középen nagy fekete pillangó, arany széllel.” Dóra szeme elkerekedik. A leírás túl pontos és túlságosan ismerős. Neki is volt ilyem naplója gyerekkorában. Magával hozta a szülői házból, a rendelőben tartja. A férfi nem tudhat róla, sosem járt egyedül bent.

„Le tudná írni a helyet?” – kérdezi óvatosan. A férfi bólint. „Tópart. Fák, árnyék. Valamilyen szobor, nem látom tisztán.” Dóra egy pillanatra elkalandozik. A régi rendelőjével szemben volt egy park tóval, a vízben kis szobor és szökőkút. A megterhelő ülések után gyakran kiment, hallgatta a csobogást és megnyugodott. „Mit lát még?” –kérdi. „A víz. Olyan… opálos. Mintha nem is víz lenne.” A nő azt mondja:

Itt mindig elveszek.

Dóra teste megfeszül. Ezt a mondatot évekkel ezelőtt hallotta. De fogalma sincs hol. Talán egy másik terápián? Vagy egy baráttól? Fogalma sincs. „Most képzelje el, hogy egy moziban van. A vásznon folytatódik a történet. Mit tesz a férfi?” – kérdezi, és a gyomra lassan görcsbe húzódik. Odalép. Megfogja a nő vállát. Nem erősen, határozottan. A nő nem néz rá. Csak mondja: „Ne próbálj meg szeretni. Engem nem lehet.” Aztán mi történik?

„Valami csúszik. Nem látom. Víz van mindenütt. És egy vörös sál.” Egy pillanat, mondja Dóra hirtelen és feláll. Kisétál a rendelőből, a mosdóba megy. Lecsukja a WC-ülőkét, ráül. Kifújja a levegőt. A vörös sál. Ő hordta. Rituálészerűen, minden télen. A kabátja ujjához volt varrva, nehogy elhagyja. Egyszer mégis elveszett. Legalábbis ezt hitte. Véletlen lenne?