Női felszabadulás helyett maximum popfeminizmust kapunk a Bridgertontól

Jane Austen 2.0

A rajongás mostanra globális méreteket öltött, a romantikus történetek pedig reneszánszukat élik, elég csak az utóbbi hónapok termésére, az Idea of you, az Egy Nap vagy éppen az Imádlak utálni (Anyone but You) sikerére gondolnunk. A Bridgerton alkotói a műfaj egy specifikus vállfaját, a történelmi románcot gondolták újra, amelynek évszázados gyökerei a Jane Austin-i hagyományokig nyúlnak vissza (lásd Mr. Darcy elpusztíthatatlan kultusza).

Ezek a történetek jellemzően nőktől-nőknek készültek, és igyekeznek valamiféle univerzális női szemszögből elmesélni egy férfi és egy nő ruha-letépős szerelmi beteljesülését a merev és konzervatív társadalmi normák keretei között. Ez adja az extra spice-t, amiben a Bridgerton sem szűkölködik: a londoni arisztokrácia fiataljai a régens érában, tehát a kora 19. századi Anglia díszletei és szigorú ismerkedési szabályai között lavíroznak a vágyott boldogság, a tiltott szenvedély és végül a házasság felé.

A kosztümös románc lényege sosem a hiteles történelmi ábrázolás volt, hanem a népszerű női (?) fantázia sablonok kiszámítható történetbe csomagolása. Ezt a képletet fejelik meg a show alkotói, élükön Shonda Rhimes producerrel, akik még szexibbé, még forróbbá és még inkább a 21. századi globális közönség igényeinek megfelelővé varázsolták a Bridgerton testvérek történeteit.

Bridgerton sztori: „A régens-kor feminista lencsén keresztül” (?)

A fenti kijelentésben összegzi a sorozat sikerét Regé-Jean Page, aki az első évad férfi főszereplőjét, Simon Basset-t, Hastings hercegét testesíti meg. Ez a hagyományos értelemben vonzó férfi test szó szerint az első évad egyik fő attrakciója, közönségmágnese, ami azt a koncepciót húzza alá, hogy itt bizony úgynevezett female gaze-en, tehát egy, a férfiakhoz vonzódó női szemszögön keresztül kapjuk meg a sztorit.

Bár a női szempontú (vizuális) történetmesélésnek nincsen konkrét definíciója, de az biztos, hogy az nem a férfitekintet évszázadok óta női testeket tárgyiasító logikájának a nőit, férfi testre cserélő megfelelője. Akkor már sokkal inkább értelmezhető a female gaze címszó alatt egy olyan fantáziavilág, amelyben a női testrészek nincsenek tárgyiasítva, szükségtelenül meztelenül ábrázolva, a hot jelenetek pedig a cselekmény szempontjából is fontosak.

Persze a románc műfaji jellegzetességeinek eleget téve a szexinek tartott pasik, a szemöldökbűvölő Simon, a szimatoló Anthony, a bohó művész Benedict és a folyton úton levő Colin is megjelennek egy szál lebernyegben, viszont nem csupán szemlegeltető tárgyakként funkcionálnak, hiszen az alkotók hagynak előtte időt a személyiségük és a belső erényeik megismerésére.

A Bridgerton univerzumra a klasszikus nőiességhez kapcsolt lágy és világos látványvilág jellemző, a londoni ton pedig élénk kosztüm- és paróka csodákban ropja virágokkal díszített enteriőrök között, vonósnégyesre hangszerelt Ariana Grande-re és Rihannára popslágerekre.

A romantikus fantáziák sötét oldala

A szándék nagy vonalakban tehát ez a nőket célzó feelgood történetmesélés, azonban Charlotte királynő kacsaúsztató alakú parókája kitakarja az igazán lényeges kérdéseket. Vegyük például a filmes adaptáció alapjául szolgáló regénysorozatot, amely köré már évtizedekkel ezelőtt masszív rajongó had vert tábort. Itt most nem az a cél, hogy azok fölött a nők felett moralizáljunk, akik élvezettel és közös élményben osztozva falták a Bridgerton testvérek erotikus kalandjait, ebben nincsen semmi szégyen teli.

Az sokkal érdekesebb, hogy mi az, ami miatt nők milliói fantáziálgatnak arról, hogy egy szép napon leteríti őket a fészerben a vidéki kúria vikomtja? Miért lehet olyan vonzó a klasszikus nemi szerepeken alapuló régens korabeli házasság gondolata a 21. századi nők számára?

A válasz az, hogy még mindig sok patriarchális elképzelés tartja magát arról, hogy ki a vonzó, mi a szexi, illetve nehezen kopnak ki a szexista mintázatok az intim viszonyainkból. A fő problematikája ezeknek a férfidominancián alapuló dinamikáknak az, hogy a nőkre osztja az alárendelt, passzív és gyenge szerepet, és ez lesz a kívánatos és erotikus. Nem csak a férfiak, de sok nő számára is.

Polin a metoo előtt

Tehát csakis ebben a patriarchális paradigmában tűnnek szexinek az alábbi példák a várva várt Polin (Penelope + Colin) sorozat alapjául szolgáló regényben, a Mr. Bridgerton csábításá -ban: Először is a női fél részvétele az intim helyzetekben csupán egy-egy igenre, tehát a történések passzív jóváhagyására redukálódik, ahogyan az Penelope kigyűjtött mondataiból világosan érződik:

Most? Hol? Így? Colin mit csinálsz? Ezt honnan tudod? Mondd meg mit tegyek.

Ezzel szemben ugyanitt Colin szavai az aktivitást és a kontrollt jelentik: „Ülj fel, ezt így és itt akarom csinálni, Később. Penelope valamit el kell magyaráznom neked. Tudom. Hadd csináljak én mindent. Ne most.”

Fontos eleme még ennek a patriarchális keretnek az, hogy a nő a házassággal egyben a férfi birtoktárgya lesz.

„Ne- [Penelope] hangja remegett „Mit ne? Hiszen az enyém vagy, nem de bár?”. Továbbá a férfiasságot nagyon sokszor nőre irányuló harag, a fizikai dominancia és ezek félelemkeltő együttes hatásai fejezik ki: „Csak meg akarta [Colin], fogni a vállánál, és addig rázni, amíg el nem fogy az ereje, - pár bekezdéssel lejjebb:” [Penelope] félt. Helyes. Féljen csak”. „[...] a jövendőbelije talán arra ébred másnap, hogy komoly zúzódások vannak a karján (ahol Colin megragadja Penelope-t)”- illetve: „Meg fogja ölni. Abban a pillanatban, hogy kitalál az istenverte bálteremből, biztosan meg fogja ölni [Penelope-t].”).

Így kiemelve ezeket a mondatokat a könyvből talán nagyon drasztikusnak tűnnek, pláne úgy, hogy ezek a részek általában valamilyen erotikus jelenetben végződnek. Ezzel kvázi annak szerves részének tekintve az inkább párkapcsolati erőszaknak tűnő viselkedési mintákat. Persze a húsz évvel ezelőtt hasonló stílusban íródott regények adaptálásának sikere részben annak is köszönhető, hogy a poszt-metoo utáni társadalmi térben ezeket az elfogadhatatlannak tartott durva érintkezéseket, megnyilvánulásokat és fizikai dominanciát teljesen kigyomlálták a sorozatból. Akkor végül mégiscsak egy epikus feminista show-vá csiszolódott a Bridgerton család? Nem egészen.

Make Romance Great Again!

Bár a Bridgerton sorozat alapvetően nem botorkál teljesen rossz irányba, még mindig csupán a popfeminizmus keretein belül, a történelmileg kialakult hatalmi hierarchiák megkérdőjelezése nélkül kínál könnyen fogyasztható ötleteket a női felszabadulás módjaira.

A modern nő magyarhangja Eloise Bridgerton, aki hevesen száll szembe a kor által kínált női életcélok, aka a házasság és gyereknevelés ideáljával, üdvözli az egyedülálló nő alakjának tabutalanítását Kate Sharma személyében, és hisz a tanulás általi önfelszabadítás eszméjében. Az azonban még mindig megvitatandó kérdés marad, hogy miért glow up-ol minden főszereplő pár a saját évadjának elején? Csak a standard vonzó embereknek lehetnek vágyai?

Hogyan sikkadhat el egy intim helyzetben nagyon durván megtagadott konszenzus problematikája, és ennek mi köze van ahhoz, hogy egy fiatal nő volt az, aki semmibe vette férje tiltakozását? Miért egy olyan kor adja még mindig a legikonikusabb románcok színterét, amelyben a nő túlélése szinte teljes mértékben a házasodásra való alkalmasságától, gyereknemzési képességétől és férje vagyoni helyzetétől függött?

Arról meg majd még beszéljünk, hogy a nyugati kultúrkörben miért egy olyan történelmi kor megkozmetikázott verziójába vágyódnak tömegek vissza, amelyben a jólétet és a gazdagságot az Európán kívüli fél-világ leigázása és kizsákmányolása alapozta meg.