Ki az a tojásdiktátor és mi a magyar ananász? A modern piac születése Budapesten

Miután 1873-ben egyesítették Budát, Pestet és Óbudát, minden megváltozott a városban, amit ma Budapestnek ismerünk. A fiatal metropolisz addig sosem látott mértékben nőtt és fejlődött, ami nem csak új épületeket, de addig ismeretlen funkciókat és teljesen új városrészeket is jelentett. Az új sugárút, a körutak rendszere, az új operaház és a parlament mellett gondolni kellett egy nagyon hétköznapi dologra is.

A fejlődő főváros egyre növekvő lakossága ugyanis rengeteg evett.

Magyar nemzeti czitrom: régi pest–budai vásárok

A fiatal város vezetőinek fontos célja volt, hogy Budapest minél hamarabb felzárkózzon a nyugat-európai metropoliszok sorába, és ebben a folyamatban fontos lépés volt a kesze-kusza szabadtéri vásárok felszámolása. Szerettek volna megszabadulni a gyakran mocskos ruhában, kiabálva, káromkodva árusító kofáktól, akik átvágták a vásárlókat és rossz hírét keltették a fővárosnak.

A dolog azonban nehezebb volt, mint első hallásra gondolná az ember, hiszen a piacok nemcsak egy zsák krumpli beszerzéséről szóltak. A XIX. század Budapestjén a hírekről és pletykákról még nem egy kattintással értesültek az emberek; így a piacon nemcsak friss élelmiszerhez és használati tárgyakhoz lehetett hozzájutni, hanem valós, vagy csak nagyon jól hangzó történetekhez is.

Ne gondolkodjunk, hanem írjunk, és meglátjuk, mi lesz belőle - beszélgetés Patkó Ágnes írónővel

Sokan legalább annyira „hírelni” jártak a piacra, mint vásárolni. Annál is inkább, mert az árusok jellemzően jóval tájékozottabbak voltak a monarchia átlagpolgáránál, hiszen a munkájukból kifolyólag rengeteget utaztak, sok emberrel kerültek kapcsolatba és gyakran több nyelvet is beszéltek. A több tucat szabadtéri piac hangulata meghatározta a hetek, sőt az év ritmusát is, hiszen a nagyobb budapesti vásárokra tömegek érkeztek a városba eladni és vásárolni egyaránt. Így aztán nem mindenki örült a változás szelének.

A Magyarország és a Nagyvilág című folyóirat 1872-ben így gyászolta meg előre a szabad ég alatt rendezett piacokat: „Boldogságos korszaka a piacznak - már neked is megássa a sírodat a gyors haladás...Még most szabad ég alatt a puszta kövezeten, vagy legjobb esetben gyékényen, sátrak és termetes vászonernyők alatt foly a vásár. Ott kísért az üde gyümölcs, ott a művészi habarású tejföl, a ‘genge’ turó, a viasz, szappany, paradicsomalma, ficzánkoló hal, savanyított káposzta s virág.

A kőrösi asszony öblös hordókban tálalja föl a magyar nemzeti czitromot, a kovászos uborkát, s nagy cseréptálból kínálkozik a magyar nemzeti narancs - a sült tök, koszorúban a magyar ananász - a fok és vereshagyma…… Meddig még?” – teszi fel fájdalmasan a kérdést a folyóirat, bizonyítva, hogy nincs olyan városfejlesztési kezdeményezés, aminek mindenki örülne, mint ahogy olyan elavult és kényelmetlen szokás sincs, amit valaki ne siratna meg.

A piac, ahol még a császár is járt

Az aggodalmaskodóknak valójában nem volt félnivalójuk: az új vásárcsarnokok megépítését gondosan előkészítették, ami a város hasznára vált. Mivel Budapest európai viszonylatban későn kezdett vásárcsarnokokat építeni, a városvezetés tanulhatott a londoni, párizsi, berlini és bécsi mintákból. Vásárlóbarát döntés volt, hogy az új épületek nem a kerületek földrajzi értelemben vett közepére kerültek, hanem a legsűrűbben lakott pontokra és a régi vásárterek helyére, így eggyel kevesebb új dolgot kellett megszokniuk a környékbelieknek.

Ha van rajta kalap, azért, ha nincs, akkor azért utáljuk Melania Trumpot – Minden, amit a különc first lady-ről tudni lehet

A hosszas előkészületek után végül 1897. február 15-én este 8 órakor egyszerre öt vásárcsarnokot nyitottak meg Budapesten. Ugyanis a fővám téri Nagyvásárcsarnok mellett minden kerületben, hasonló stílusban épült egy fiókcsarnok; a fogyasztás új templomai pedig nemcsak egymásra, hanem a keresztény bazilikákra is emlékeztettek.

A mellékhajóknál magasabb, szélesebb főhajóba érkeztek a megilletődött vásárlók, akiket addig sohasem látott árubőség fogadott. A Központi Vásárcsarnok után a Rákóczi téri volt a legnagyobb, jelentőségüket mutatja, hogy nem sokkal az ünnepélyes megnyitó után maga Ferenc József császár is meglátogatta ezt a két, fényárban úszó csarnokot.

Itt minden vadonatúj és hipermodern volt, a budapesti vásárlók márványlappal borított tölgyfa asztalokról válogathattak a monarchia termékeinek legjavából. A ropogós munkaruhában dolgozó árusok mögött mintás Zsolnay–csempe borította a falakat, az árakról pedig egységes árjelző táblákról lehetett tájékozódni, hogy elejét vegyék a kofák mesterkedéseinek.

A piac kezdetét és végét harangszó jelezte; ez a régi kis harang a Rákóczi téren még a nyolcvanas években is megvolt. A vásárcsarnokok felügyeletét külön bizottság látta el, az élelmiszer minőségét állatorvosok vizsgálták és volt elsősegély nyújtó helyiség is, ha esetleg valakit baleset ért a helyszínen.

El kell fogadnunk, hogy a különböző generációk eltérően gondolkodnak a gyereknevelésről is, viszont ebből nem következhet az, hogy a generációk között véres háborúnak kell dúlnia

Az előzetes aggodalmak ellenére a budapestiek hamar belenyugodtak abba, hogy mostantól rendezettebb körülmények között jutnak hozzá a magyar ananászhoz és a nemzeti czitromhoz, és megszerették a kényelmes és tiszta vásárcsarnokokat. A termelők pedig szintén kiszámíthatóbb körülmények között tudtak értékesíteni a fővárosban.

Viharok a csarnok körül

Persze a rendezett állapotok kialakítása és fenntartása folyamatos és idegőrlő munka volt, hiszen sokáig olyan problémákkal is meg kellett küzdeni, hogy az eladásra szánt élő állatok lehetőleg ne villamoson érkezzenek a piacra. A szemfüles kofák is sokszor nehezen nyugodtak bele az új helyzetbe: előfordult, hogy nem írták ki az áraikat, vagy kiírtak valamit, de aztán drágábban adták el az árut.

Amikor a rendőrség kivonult a csarnokokba razziázni, tapsviharral köszöntötték őket a vásárlók, hiszen joggal érezhették úgy, hogy a kofák különben átvágják őket. A második világháború alatt bevezetett zsidótörvények a piacok életét is megváltoztatták. A csarnokokból ugyanis kiszorították a zsidó származású árusokat, aminek az lett az eredménye, hogy ameddig még tudtak működni, a csarnokok körüli utcákban nyitottak üzleteket.